ELŐSZÓ
Sokat szerettem utazni, világot látni, "kíváncsi felfedező" voltam kisgyermekkorom óta...
A sors pedig úgy hozta, hogy sokat, sokfelé utazhattam életem során, és így megismerhettem a szűkebb és tágabb világ egy piciny szeletét.
Ezekből az élményekből, "felfedező utaimból" átadok a Kedves Olvasónak egy csokrot...
A történeteket máskor írtam, máskor jelentek meg, és ezt a tényt a megírás dátumában valamint a megjelenés helyének és idejének feltüntetésével, vagy lábjegyzettel, megjegyzéssel jeleztem...
Úgy gondoltam, hogy a történeteket az életem folyásának kronológiájába helyezem, mert így még érdekesebb a velem való "barangolás".
Király Lajos
*
A VASÚTÁLLOMÁS
Miként a faluban minden gyermek, én is szerettem a bélavári vasútállomást. Miért? Nehéz elmondani! Csak megmagyarázni lehet...
A vasútállomás volt az utak kezdete és vége. Boldog-nyugtalan várakozás. Elutazni Vízvárra, Barcsra Nagykanizsára, Budapestre vagy az ország más szegletébe. És e helyekről élményekkel telítődve visszatérni. Ezek a pillanatok számomra felejthetetlenek, miként azok is, amikor anyám, apám, rokonaim jöttek Vízvárról, Őrtilosról, Nagykanizsáról, Búcsúszentlászlóról, Zalátáról és Budapestről. A várakozások során felidéződtek bennem régi megérkezések és elutazások emlékképei is ...
Az emberek gondolatokba merülve egyedül sétálgattak a sárgás, ropogó gyöngykavicsokon, vagy másokkal társalogva várakoztak a vonatra. Mindig akadt, aki megszomjazott és vizet húzott a kútból, aztán a madzagra kötött, horpadt bádogpohárból jókat kortyolgatott a tiszta, ízletes és hideg vízből. Közben a lyukas, mohás, viharvert horganyzott vödörből hangos csettenéssel folyt vissza a víz a kútba ...
Tavasszal és nyaranta a szemnek felüdülést jelentett a vasútállomást körülövező, színpompás táj. Mindig a távoli Szőlőhegyet figyeltem először, aztán tekintetem a vasútpart alatt elterülő rétre-sástengerre vetődött, ahol gólyák lépkedtek méltóságteljesen. Olykor lehajoltak a zsákmányért. Bögyüket megtöltötték békával és nekik ízlő egyéb falatokkal, aztán szárnylengetve nekiiramodtak a levegőnek és elrepültek a Delelő irányába. A dombon lévő fenyőfák egyikén a fekete-barnás venyige-fészekben síró kis gilicék várták a gólyaszülőket...
Mikor az állomásépület elején lévő kis kupola alakú, fém jelzőharangot megütötte a fémkalapács akkor az érces, bongó fémhang jelezte, hogy a szomszéd állomásról - Vízvárról vagy Somogyudvarhely-ről - elindult a vonat. Ekkor a Szenyéri bácsi vagy Tokaji bácsi - mikor ki volt szolgálatban - kijött a zöldes-sárgás állomásépületből. Komótosan bezárta a sorompókat a vasúti átjáró mindkét oldalán. Aztán elment oda, ahol a paklikocsi szokott megállni, mely a leveleket és a csomagot hozta. Kampósbotnyelű, kibontott piros zászlóval várta az érkező vonatot Tőle nem messze állott a Postás Feri bácsi, vállán az elmaradhatatlan leveleszsákkal.
A 328-as, a 411-es vagy a 424-es mozdony pöfögve, vastag füst és gőzfelhő kíséretében vontatta a kígyózó, fekete kocsisort, amely a Konyhásiék táján a kanyarban tűnt fel, ha Vízvár felől és a Rekettyésnél, amikor Somogyudvarhely felől érkezett.
A mozdony az állomáshoz közeledve fékezni kezdett. A fékpofák csikorogva, szikrázva feszültek a kerekeknek, majd nagy zökkenéssel állt meg a vonat. A kocsik között hangos sorozatban, csörömpöléssel, csattanással verődtek egymáshoz az összekötőkapcsok és az ütközők. S én rohantam a vonatajtóban megjelenő szülőkhöz vagy rokonokhoz...
Mennyire vártam anyámat, mikor Nagykanizsára utazott... Boldog voltam, mert hozott finom, kömény-magos sóskiflit meg lókolbászt. A kicsi, szegényes falusi boltunkban ezeket még nem lehetett vásárolni. Csak később, amikor a nagybetűs - vörös alapon, fehér betűvel - "FÖLDMŰVESSZÖVETKEZET" boltja megnyilt. A boltba olykor hoztak krumplicukrot, bocskor-szíjat, sósborszesszel töltött "likőrös" cukorkát és hitlerszalonnát (így nevezték a vegyes ízt). Ezeket a csemegéket nagyon kedveltem, ám ritkán juthattam hozzá...
Olykor szórakozásból is lementünk az állomásra. Néztük ki utazik el, kihez jönnek vendégek, ismerősök. Meg aztán arra is kivácsiak voltunk, hogy az idegenekkel miként is bánnak a határőrök. Ugyanis csak a határsávba való belépési engedéllyel jöhettek látogatóba az idegenek vagy a rokonok. Előre be kellett jelenteni a tanácsházára, hogy kihez, mikor és ki jön. Ekkor tombolt az 1950-es Évik nagy jugoszláv ellenessége is. Titót "láncos kutyának" nevezték. E légkör később enyhült. Szóval így szórakoztunk az állomáson mások baján és szerencsétlenségén. Aki papír nélkül jött vagy gyanúsnak találták, azt azonnal felkísérték a Gradinán lévő határőr laktanyába, hogy kikérdezzék...
Sok élmény kapcsolódott a vasútállomáshoz. Ezekből csak felvillantottam. Két emlék viszont mélyen belém ivódott. Az egyik kellemetlen, a másik pedig kellemes volt...
*
Talán 3 éves lehettem, amikor anyám mesélte, hogy búcsúba megy vidékre. Ez akkoriban szokás volt. Már több napja készülődött. Szerettem volna én is vele menni. Nem vitt el. Úgy tudtam, hogy Vízváron lesz a búcsú - gondoltam elmegyek gyalog -, mivel már egyszer voltam nagyapámmal szekérrel a vasútállomáson és emlékezetemben megőriztem az odavezető utat.
Emlékeztem arra, hogy a kocsiút a vasútpart mentén volt és a távolság sem olyan nagy, kb. 3-4 kilométer.
Elindultam rövidnadrágosan, mezítlábasán, koszosan a vízvári búcsúba. Végigmentem a Vasút utcán, a Presingék előtt, a Harasztia ház előtt. Elértem a falu végén lévő Kápics keresztfához. Tovább vezetett az utam fahídi horhosig, majd a Lánciföld és a vízvári vasúti őrház következett. Ott már a vasút melletti dombon mentem, aztán le a vasúti árokhoz, átbújtam a sorompókezelő drótok alatt. A vasúti átjárót elhagyva máris a vízvári vasútállomáson voltam ...
Kicsit furcsának tűnt, hogy az állomás mellett nincs falu és nincs búcsú sem. A falu egy kilométerre volt az állomástól, amit később tudtam meg. Az állomáson szóba elegyedtem az állomásfőnök velem egykorú fiával. Játszottunk. Boldogan mutatta kincsét, a nagy tekercs pontokkal és vesszőkkel teleirkált távírószalagot. Már el is felejtettem, hogy én búcsúba igyekeztem. Legalábbis ez a gondolat nem foglalkoztatott egy darabig. Csak később. A gyanúsan kérdezősködő felnőtteknek elmondtam: "Búcsúba jöttem. Király Lalika vagyok. Az anyukám nem akart elhozni búcsúba. Én pedig eljöttem gyalog. Bélavárról." Ezen a felnőttek elcsodálkoztak és elmondták, hogy itt nincs búcsú, csak Berzencén. Az állomásfőnökék adtak ebédet, mert már dél is elmúlt. A délutáni hármas vonattal hazaküldtek. A kalauznak szóltak, hogy adjon le Bélaváron, mert már telefonáltak a vasútállomásra ...
A vonaton utazva a kalauz is érdeklődött, hogy miért jöttem el hazulról. Mondta, hogy milyen bátor vagyok, de ilyet máskor nem szabad tennem ...
A vonatablakból figyeltem a vasútpartot, a Drávát, aztán a fahíd meg a Presing féle híd következett. Az akácfák között pedig a falu házai suhantak el. Láttam a mi házunkat is, amikor átrobogtunk a horhosnál lévő hídon. Lassan fékezni kezdett a vonat és végül megállt a bélavári vasútállomáson.
Ott várt Irénke nagynéném, az egyik kezét hátratéve, melynek titkát rövidesen megértettem. A kalauz leadott. Boldogan értem földet, a "NAGY UTAZÓ".
Diadalmasan szétnéztem. Vártam a dicséretet a bátorságomért, meg hogy hazaérkezett az aranyos kisfiú. Nagynéném rögtön egy hatalmas pofonnal fogadott üdvözlésképpen. Megragadta a kezemet és hazafelé ráncigált. Mivel nem tetszett ez a fogadás, bőgni kezdtem. Az egyik fülem csengett még a pofontól, de a másikkal jól hallottam: "Csavargó akarsz lenni? Majd adok én neked olyan búcsút, hogy öreg korodban is megemlegeted!" Ezután a másik kezében rejtegetett csípős vesszőt jól megtáncoltatta a hátamon, a fenekemen és a lábszáramon. Üvöltöttem, rángatóztam, de amásik szorító kéz nem engedett. Ugrándozva is láttam, most is bennem él a kép: az állomásról kigördülő vonat egyre távolodó hátsó kocsijáról messzire piroslott a jelzőtárcsa...
A kellemesebb emlékem 7 évvel későbbi. Szüleim felfedezték, hogy eléggé önálló vagyok. Többször is felutaztunk a Nagy Faluba, Budapestre. így aztán nyáron feltrttek a vonatra. Egyedül. A rokonoknak megírták, hogy várjanak a Déli pályaudvaron. A kalauzt, pedig megkérték, hogy segítsen átszállni Nagykanizsán...
Milyen boldog voltam, mert bíztak bennem. Hittek a felelősségemben és önállóságomban. Talán nem nagy ügy? Számomra az volt! Elrobogtam a Balaton mellett, láthattam a vidáman lubickoló embereket. Szédítő volt a tarka forgatag: az állomáson váró, siető, integető, ölelkező, búcsúzó sok-sok ember. Olykor közel került a kéklő Balaton, máskor pedig a házak, villák, fenyvesek, virágos állomások szépsége ejtett ámulatba. Fonyód, Balatonboglár, Balatonföldvár, Siófok, Lepsény, Székesfehérvár olyan gyorsan jött egymás után. Pedig többórás volt az út. Az idő megszűnt létezni. Csak ittam, ittam az élményeket. Kelenföldet elhagyva már láttam a Gellért-hegyen magasodó pálmaágas Szabadság szobrot. Hirtelen sötét lett - az alagútban fojtó füst csapta meg az orromat, mardosta torkomat. Aztán jött a fény, az alagút vége. Feltűnt a Déli pályaudvar. Ilonka nagynéném és Aranka unokatestvérem várt öleléssel, csókkal...
Bélavári vasútállomás! Hányszor indultam el tőled és hányszor érkeztem meg hozzád!... Elgondoltam: - hány tízezren utaztak el és érkeztek meg e kicsi vasútállomásra az elmúlt száz év alatt? Mennyi élmény, öröm, bánat, reménykedés született ezen a kis helyen? Mi lenne, ha az a sok ember egy csodálatos varázsütésre találkozna egymással? És sétálnának, beszélgetnének a falu utcáin, terein, udvaraiban, házaiban - és mindenütt. Hatalmas, talán százezernyi tarka tömeg zsibongana a hatszáz lelkes kis faluban. Az utcákat betöltenek a különböző korok ruhái. Egyetlenegyszer megszűnne az Idő, az időtlenség lengné be a falut. Évszázadnyi szülő, család, rokonság találkozna egymással és elmondanák egymásnak mindazt, amit soha meg nem tehettek...
E kicsinyke, megcsonkított őrházú bélavári vasútállomást szeretem. Szeretem, mert életem egy darabja: -gyermekkorom egyik boldog szigete.
Bélavári vasútállomás! Hányszor indultam el tőled és hányszor érkeztem meg hozzád!... Elgondoltam: - hány tízezren utaztak el és érkeztek meg e kicsi vasútállomásra az elmúlt száz év alatt? Mennyi élmény, öröm, bánat, reménykedés született ezen a kis helyen? Mi lenne, ha az a sok ember egy csodálatos varázsütésre találkozna egymással? És sétálnának, beszélgetnének a falu utcáin, terein, udvaraiban, házaiban - és mindenütt. Hatalmas, talán százezernyi tarka tömeg zsibongana a hatszáz lelkes kis faluban. Az utcákat betöltenek a különböző korok ruhái. Egyetlenegyszer megszűnne az Idő, az időtlenség lengné be a falut. Évszázadnyi szülő, család, rokonság találkozna egymással és elmondanák egymásnak mindazt, amit soha meg nem tehettek...
E kicsinyke, megcsonkított őrházú bélavári vasútállomást szeretem. Szeretem, mert életem egy darabja: -gyermekkorom egyik boldog szigete.
Budapest, 1990. április 8.
Megjegyzés:
Ez az írásom az 1992-ben kiadott "Gyermekkor tündércsodái" című könyvem 18-24. oldalán olvasható. Részleteket közöltem az írásból a 2007-ben megjelent "Hittem, amit tettem" könyvemben és ott tettem közzé az állomásépület fenti fotóját is
Szomorú tény, hogy 2015-ben a több mint 100 éves vasútállomás is a nyomorúság, a meggondolatlanság és a kapzsiság áldozata lett: lebontották. Az 400 lelkes falu állomásán(?) megáll több vonat is, de még egy eső elleni kis bódé sincs a vonatra várakozók részére!
Ez az írásom az 1992-ben kiadott "Gyermekkor tündércsodái" című könyvem 18-24. oldalán olvasható. Részleteket közöltem az írásból a 2007-ben megjelent "Hittem, amit tettem" könyvemben és ott tettem közzé az állomásépület fenti fotóját is
Szomorú tény, hogy 2015-ben a több mint 100 éves vasútállomás is a nyomorúság, a meggondolatlanság és a kapzsiság áldozata lett: lebontották. Az 400 lelkes falu állomásán(?) megáll több vonat is, de még egy eső elleni kis bódé sincs a vonatra várakozók részére!
*
GYERMEKKORI TALÁLKOZÁSOK NAGYKANIZSÁVAL
GYERMEKKORI TALÁLKOZÁSOK NAGYKANIZSÁVAL
(Részlet a 2011-ben megjelent "Kanizsa emlékképek" című könyvemből)
*
Édesanyámat mindig vártam a Bélavári vasútállomáson, hogy mikor érkezik meg Nagykanizsáról a fekete, kormos, pöfögő 328-as vagy a 411-es mozdony vontatta szerelvénnyel Somogyudvarhely felől. Örültem, ha hozott finom, puha sós-köményes kiflit és lókolbászt. Így neveztük az olcsó lecsókolbászt. Ez falun nem volt. Lókolbász meg hitlerszalonna (gyümölcsíz) csak később lett. Sőt az aszályos években a kenyérért sorba kellett állni, hogy jusson. Olykor még finom, színes selyemcukorkával is meglepett édesanyám.
Addig kérleltem, míg engem is elvitt Nagykanizsára, hiszen 6 éves koromig ingyen utazhattam, utána meg nekem is volt vasúti jegyem. Emlékszem, hogy Kanizsára főként azért utazott, mert jó ruhaanyagot tudott vásárolni, amiből Irénke néném, anyu nővére, szép dolgokat tudott varrni az öreg Zinger varrógépen. Különben a családban varrónő volt édesanyám többi nővére is. Manci néném és Ilonka néném szabóként keresték kenyerüket Budapesten. Később Manci néni, akinek Mária volt a tisztes neve, házmesterséget vállalt a Csalogány utca 41-ben, ahol a híres meseíró, Pósa Lajos élt 1915-ig.
Szóval, mint az előzőekben említettem, édesanyám végre engem is elvitt Nagykanizsára vásárlásaikor. Mindig nagy izgalommal vártam a napot. A házunktól a Garábiék háza előtt lementünk a vasútra, majd átmentünk a hídon és a Skárpa oldalon eljutottunk az állomásra. A váróteremből nyílott a jegykiadó ablaka, ahol vagy a Szenyéri, vagy a Tokaji bácsi szolgált. Később a Pápics Laci bácsi, meg olykor, tinédzser koromban már apám is, mivel továbbképezte magát a vasúton.
A szolgálatban lévők komótosan kinyitották a szolgálati helyiség ablakát. (Bent két határőr társalgott, télen meg melegedett. Ugyanis a határsáv miatt ellenőrizték a vonattal induló és érkező idegeneket, hogy van e határsáv belépési engedélyük! Továbbá nincs e közöttük olyan „gyanús” személy, aki Jugoszláviába akar disszidálni, hiszen Bélavár és Somogyudvarhely között, a Dombó csatornán akár száraz lábbal is át lehetett szökni. Fogtak is sok határsértőt, mert a határ össze-vissza kacskaringózott, és a disszidálók azt gondolták, hogy már végleg átjutottak a határon.) A kis, nyitott, retesszel csukható ablakon adták ki a jegyet.
A jegykiadásnak szertartása volt! Az aktus úgy kezdődött, hogy a kartonok közé berakott jegyek közül a bakter (az őrházaknál szolgálatot teljesítőkön kívül a kis állomáson lévő sorompókezelő-jegykiadót is így nevezték falun) kiválasztotta a megfelelőt, letépte, majd a barna asztalon lévő vastag fekete gumira helyezte. A nehéz, fémből lévő pecsétnek a fa markolatát megragadva nagyot ütött a kövér bélyegzőpárnára, majd diadalittas arccal rásújtott a faasztalra helyezett gumipárnán pihenő jegyre. Az eredmény nagy dörrenés volt, mintha lőttek volna, a szegény jegy meg mindig elszakadt.
Ha Nagykanizsára utaztunk, akkor Vizvár felől jött a vonat. Rendszerint mozdonyvontatású, de később motorvonat is közlekedett. A beérkezés előtt kézzel behajtották a sorompókat. Beérkezett a vonat. A leszállók után sietve igyekeztünk felfelé a vasúti kocsiba, hogy jó ülőhelyünk legyen. Akkoriban sokan utaztak vonaton. Személyautó egy sem volt a faluban, de az országban is csak pár ezer lehetett, annak is zöme hivatali kocsi.
Nagy élmény volt, mikor zökkenve indult a vonat és láttam a suhanó tájat. „Kihajolni veszélyes!” hirdette a kis fehér, zománcozott, fekete betűs tábla az ablakoknál, amelyeket facsavarral rögzítettek a kerethez. Ha valaki a lehúzott ablakoknál nem vigyázott, akkor beleröpülhetett a szemébe a korom, vagy az izzó szikra. Zárt ablakoknál is mindig a torkomban éreztem a mozdonyfüst jellegzetes, kesernyés ízét-szagát. Egymás után jöttek az állomások: Somogyudvarhely, Berzence, Perdócmajor, Gyékényes, Zákány, Őrtilos, Murakeresztúr, Fityeház és Nagykanizsa. Minden állomás után fürkésző határőrök járták végig a vagonokat! „Gyanús elemeket” kutattak!
A vasútállomásra közelítve először a fűtőház, a mozdony forgatók tűntek fel és a rengeteg sínpár, tehervagonokkal, illetve a Budapest felé induló, várakozó személyvonat. Másutt a mozdonyok tolattak, vagy pöfögve, gőzölögve szívták magukba a vízfeltöltő karnál a vizet.
Beérkeztünk a sárga gránitkővel borított peronra, amelyre csak úgy áradt a tömeg csomagokkal, batyukkal, kosarakkal. A hatalmas, szélesre tárt ajtón mindenki igyekezett a várócsarnokba, hol pénztárak sorakoztak. Mások pedig siettek a restibe, hogy még időbe italhoz jussanak, mert ott is mindig sokan álltak. Közben a határőrök portyáztak és figyelték, pásztázták az utasokat, hogy „nem gyanús e valaki” közülük. Esetleg kém, vagy diverzáns! Ilyen időket éltünk az ötvenes években!
A bejárati várócsarnok szépségét mindig megcsodáltam. Hatalmas falak, a pénztárak előtti fa csomagtartók csillogó rézcsöveken pihentek. A tetőszerkezet pedig szép ívelésű vaskeretek között szunnyadó kis üvegablakocskákból állt, amelyeken áttört a fény. Ha jól emlékszem, később ilyet láttam Pécsett, Győrött és Szombathelyen.
Mikor kijutottunk az állomásból, akkor mindig gyalog mentünk be a városba. Elhaladtunk a Tejgyár mellett, a vasúti szolgálati lakások mellett (Közülük egyikükben egykoron Tüskés Tiborék is laktak, miután Szántódról elkerültek.). Aztán jött a sorompó, (később a bútorgyár) az SZTK, majd a baloldalon a sárgára festett ferencesek templomának a fenséges tornya nyújtózkodott.
*
Az Ady Endre és Zrínyi utca sarkán lévő Nagy posta mellett mentünk el. Akkor még nem is sejtettem, hogy 6-7 év múlva a Zrínyi Miklós utcai keribe fogok járni, és a templom melletti fiúkollégiumban fogok lakni. Kis gyaloglás után elértük a végső célt: a vasboltot.
Emlékszem, hogy édesanyám az igazi, szép zománcos edényeket az Ady Endre út és a Szabadság tér sarkán lévő vasboltban vásárolta. Mindig tágra nyílt szemmel bámultam a sok árut. Azon csodálkoztam, hogy miként is tudják az eladók, hogy hol mi van és milyen a mérete? A vásárlás után elmentünk az utat vörös téglákkal beborított piacra, ahol mindig vettünk igazi, finom, édes, lila „sáska hagymát”, amit a kiskanizsaiak termeltek. Nagyon finom volt a házi szalonnához. Meg persze ez illett az otthon rántással készített szárazbabhoz is.
A piacról mindig elmentünk a Zrínyi utca elején lévő (talán 2. számú?) sárga házba (már rég lebontották), ahol egy nagy kapun keresztül bejutottunk egy tágas udvarba. Itt laktak Perzsákék, apám nevelőszülei, akik a Magyar utca 10-ből költöztek ide. Perzsa bácsi mindig kakaóporral bevont, mandula alakú ánizsos cukorkát szopogatott és megkínált belőle. Sőt még ajándékba is adott. Szinte most is érzem az ízét, illatát. Két nevelt gyerekük volt. Tibor a háborúban meghalt, megmaradt gyermekkori rolós tolltartóját nekem ajándékozták és sokáig használtam általános iskolás koromban. A nevelt leányuk, Margit később férjhez ment Németh Gyula bácsihoz, aki hosszú éveken keresztül, még kerista koromban is a vasútállomáson lévő MÁV utasellátóban (a restiben) volt csapos. Gyakran kínált meg finom, hideg málnaszörppel.
*
Főként anyámmal utaztam Nagykanizsára, apámmal csak egy alkalommal. Ám ez is emlékezetes maradt számomra. Mivel vasutas volt, hallotta, hogy Kiskanizsán jó borokat termelnek a sáska vasutasok, meg a többi lakosok is, és olcsón adják literjét. Kb. 6-8 Ft volt.
Talán 11-12 éves lehettem. Vonattal megérkeztünk az állomásra, onnét a sorompóig gyalogolva Kiskanizsa felé vettünk az utunkat, majd a vasút mellett bandukoltunk. Elértünk a kiskanizsai templomhoz és ott apám sorra vette a házakat. Érdeklődött, hogy van e eladó boruk. Mivel látták, hogy vasutas, bizalommal fogadták. Lehet, hogy talán az összes kiskanizsai férfi vasutas volt?! Mikor olyan helyre értünk, ahol volt eladó bor, akkor megkérdezte, hogy meg szabad e kóstolni? Persze, hogy lehet, mondták. Apám ízlelgette, kóstolgatta a decis pohárban kapott vörös bort és dicsérte, hogy milyen finom. Aztán a kiürített poharat letette, megköszönte, majd megjegyezte, hogy kicsit körbenéz a környéken és visszajön. 10-12 ház után már 10-12 pohár bort köszönt meg. A hangulata emelkedni kezdett és megeresztette vicceit, humoros katonatörténeteit. Vele nevettek a bortulajdonosok is. Mikor csaknem 1 kilométer utat megtettünk a portyázás közben, már fáradni kezdett, a bor is hatott. No, fiam menjünk vissza az első borosgazdához, mondotta, mindegyik bor egyformán jó. Minek cipeljünk feleslegesen a bort? Vegyük meg az elsőnél...
Úgy is lett. A borosgazda meg mondotta, tudta, hogy visszajön, mert az övé a legjobb bor (A cigány is a maga lovát dicséri tartja a közmondás.). Megtöltötték a két ötliteres demizsont, kifizette és elindultunk gyalog a vasútállomásra. Az egyik demizsont én vittem, a másikat ő. Félúton lehettünk, amikor megbotlott egy kőben, és elesett. A demizson a fűbe gurult, de nem törött el, viszont a dugó kiesett belőle, és glugyogva kezdett kifolyni a bor. Szerencsére az eldőlt demizson mellett volt a dugó, gyorsan visszadugaszoltam...
Apám felállt, leporolta kabátját, majd utána hangos erőlködéssel a reggeli babfőzeléket viszont látta a fűben. Megijedtem, mert még sohasem láttam így. Ekkor is csak spicces volt, és a sok savas bor megárthatott neki. Zsebkendőjével megtörölte a száját. Rám nézett. Nevetett egyet és azt mondta, hogy kikergette a rókákat a rétre...
Rövid pihenő után továbbmentünk az állomás felé. Utána nem történt semmi, szerencsésen megérkeztünk. A vonatra szálltunk és hazautaztunk Bélavárra...
Soha többé nem mentünk Kiskanizsára borért.
*
A BERLINI VIT-ES EMLÉKEIM
(Részletek a 2007-ben megjelent „Hittem, amit tettem” című könyvemből)
Nagy országos készülődés volt a Berlinben megrendezésre kerülõ X. Világifjúsági Találkozóra, a VIT-re. 1973. április 7-én részt vettem a „10X10 a X.VIT”-re országos vetélkedő megyei döntőjén Zalaegerszegen. A kategóriámat megnyertem és így tagja lettem az 5 fős csapatnak, amely az országos vetélkedõn küzdött Zala megye színeiben a Berlinbe való kijutásért…[...]
*
Megkezdődtek a VIT vetélkedõ országos területi döntõi, amelyek elõször a rádióban, majd a TV-ben zajlottak. Négyes csoportokban vetélkedtünk. A mi csoportunkban a budapesti IV. csapat, Békés és a Somogy megyei gyõztesek voltak…[...]
A TV vetélkedőt Wisinger István vezette. Arról faggatott, hogy miért végzek annyi társadalmi munkát, illetve a különféle feladatokat lehetséges-e elvégezni egy embernek. Kérdéssel válaszoltam. „Ugye csodálkozunk, ha egy súlyemelő tonnákat emel, amikor edz? A közösségért végzett munkába sem kell és lehet belepusztulni, ha az ember azt szívesen végzi, és vannak társai is!”
Táncolni is kellett egy néptáncot. Én roptam, sikeresen. A versenyt a zalai csapat nyerte. A közönség is szavazhatott a 10 legjobbra, ha a egy szimpatikus versenyző csapata nem jut ki, akkor õ egyénileg kijuthasson a VIT-re. Sikerült megszerezni a fotót, amelyen a fényképem szerepelt és egy körcímkére ráírták a nevemet, azt hogy Zala megye és középen nagy számokkal a közönségtől kapott 11677 szavazatot. Ezzel a legjobb 10 közé kerültem – a középmezõnybe – , így bebiztosítottam Berlinbe való utazásomat. A fotót féltve őrzöm…
*
1973.július 28- augusztus 5. között vettem részt Berlinben a X. VIT-en. Szállás a HUMBOLD Egyetem kollégiumában volt. Első nap mi, zalaiak sétáltunk az Alexander platzon, az MTI fotósa Friedmann Endre képet készített rólunk, amely a TV-ben és a Nõk Lapjában is megjelent. Délután hosszasan vonultunk Berlin utcáin az ünneplő, éneklő nemzetközi tömeg sorfala között és három órás fesztiváli hangulat után bevonultunk a megnyitó helyszínére, a Fesztivál (Az egykori Olimpiai) Stadionba.
Második nap a „Szolidaritás indokina népeivel; most vagy soha!” címmel találkozók voltak. Este a Magyar Nagykövetségen fogadáson vettem részt, itt alkalmam volt autogramot kérni a Komszomol elsõ titkárától és SZEBASZTYIANOV ÛRHAJÓSTÓL. Most is õrzöm az autogramokat. Harmadik nap sport események és bemutatók zajlottak , a negyediken a perui, chilei és a panamai fiatalokkal való szolidaritási gyûlések és találkozók voltak. Ekkor sok jelvényt gyûjtöttem…
Számomra emlékezetes, – nagyon sok szimpatikus chilei fiatallal találkoztam, sok jelvényt kaptam tõlük és elgondoltam, hogy rá egy hónapra, 1973. szeptember 11-dikén, a chilei puccskor talán sokan meghaltak közülük.
Volt találkozó a franciákkal, melynek során gyakorolhattam a nyelvet. Voltunk vidéken, Wárenben, hajóztunk a Müritzi tavakon. Alt Schwerinben pedig NDK-ban dolgozó magyarokkal is találkoztunk.
A Hetedik napon hajókirándulás volt a Berlini tavakon, majd szabad programok során ismerkedtünk Berlin nevezetességeivel. Az est folyamán monumentális programban volt részünk a Treptowi Szovjet Emlékparkban.
A nyolcadik napon, az NDK Ifjúság Napján nagy karnevál-szerû felvonulást tekintettünk meg Karl-Marx Allén, este pedig vízi és sport parádén vettünk részt.
A kilencedik napon sétáltunk a híres Alexen és a TV toronynál, majd este záró ünnepély volt, amikor láthattam Angela Davis-t, aki a fesztivál díszvendége volt és a X. VIT-nek a világ népeihez szóló felhívását olvasta fel.
*
A VIT kulturális delegációjának volt a tagja többek között Antal Imre műsorvezetõ, Hofi Géza parodista, Boros Lajos pol-beat énekes, Sas József elõadó, Forgács Gábor jódlizó, Kovács Kati táncdalénekes, a Bergendi Együttes és a Lokomotiv Gt.
Életem egyik legnagyobb élménye volt a X.VIT-en való részvételem. A VIT relikviáit még most is õrzöm. Itthon nagyon sok élménybeszámolót tartottam…
Budapest, 1973 augusztusa
*
A
KULTÚRA KÖVETEI
Az
„ALFÖLD” szövetkezeti néptáncegyüttessel
Franciaországban
(Az
írás könyvben először 2017-ben az "Emlékek, tájak,
utazások" -ban fog megjelenni)
A
népi hagyományok ápolása, a tánc, a zene, a népi kultúra
megőrzése és továbbvitele az ifjú generáció számára
szép és nemes feladat. Erre vállalkozott az 1974-ben
megalakult csongrádi „ALFÖLD" szövetkezeti
néptáncegyüttes is. Hogy munkáját milyen siker koronázta,
azt jól bizonyítja az 1982-ben elért arany fokozatú
iminősítés.
Külön
öröm, amikor egy együttes olyan szintre emelkedik, hogy
művészetét a kultúra követeként, határainkon túl is
bemutathatja. E külföldi szereplések jelentősen
hozzájárulnak a népeik kulturális értékeinek cseréjéhez,
különféle társadalmakban élő emberek gondolatainak, eszméinek,
életének a megismeréséhez. Lehetőság nyílik arra is, hogy
megismerjük a külföldi szövetkezést és reálisan
értékeljük helyünket, szerepünket, gazdasági-társadalmi,
kulturális eredményeinket a világban, Európában.
Alkalmam
volt az „ALFÖLD" táncegyüttesnek Franciaországban két
folklórfesztiválon, több községben, városban való szereplését
figyelemmel kísérni.
A
csodálatos úton, remek kánikulai időben robogott autóbuszunk
Jugoszlávia és Olaszország útjain, sztrádáin.
Megcsodálhattuk rövid ideig Trieszt és Genova ősi falait, a város
hangulatát, Olaszország sok-sok alagútját, viaduktját,
hegyeit, s a mediterrán vidék szép cédrusfenyőit. Majd
Franciaországba érve a Földközi-tenger szép kékjét, a
pálmákat és kaktuszokat, Marseille-be tévedve a város
hangulatát. Magunk mögött hagyva Montpelier-t és Toulouse-t,
Bazas-ban az egyik regionális francia rádió, a
FR-3 AQUITAINE egyenes adásban 10 percnyi tánc és
zenei programot vett fel, majd az esti menetítánc után
sikeresen mutatkozott be az együttes fergeteges műsorával.
Ezt
követően Bordeaux-on keresztül jutottunk el Saintes-be,
a 2000 éves, mintegy 40 ezer lakosú városkába.
Az együttes meghívás alapján vett részt a X. Nemzetközi
Folklórfesztiválon, a „JEUX SANTONS"-on, azaz a Saintes-i
Játékokon. A városkát a „művészet városának" is
nevezik a katalógusok, amelyet jó kulturális szervezőkészségével
méltán érdemelt ki. A fesztivál ideje alatt nemzetközi
folklórkiállítás is volt, ahol nagy sikernek örvendett a magyar
kiállítási rész is. Rajtunk, magyarokon kívül részit vett
Bolívia, Brazília, Lengyelország, Olaszország, Izrael,
Finnország, Togo egy-egy nemzeti vagy amatőr együttese,
illetve a francia vendégegyüttesek. Az „ALFÖLD"
táncegyüttes rendszerint éjfél körül lépett fel, és a már
kifáradt közönséget jó iramú, tetszetős és fergeteges
táncaival hozta lázba. Táncukhoz
a „Csobolyó" együttes adta a zenei kíséretet.
Felejthetetlen
a XIII. századbeli katedrális, a római kori Aréna, az Arc
Germanicus, a város parkjai, utcái, üzletei, a július 14-i
nemzeti ünnep karneváli hangulatú színes menettáncai.
Alkalmunk
volt szerepelni Aigre-feuille-ben, Arnieresla-Giraud-ban, Fourasban,
egy St. Vincent melletti kultúrközpontban. Tombolt a közönség a
csaknem reggelig tartó táncprogramon. Aztán ehndultunk La
Rochelle-be, az ősi városba, szerepeltünk St. Louis-ban és
Carnac-ban, vendégeskedhettünk Les Sables d'Olonne-ban, – a
híres tengerparti strandon először fürödtünk a tengerben,
azaz az Atlanti Óceánban, rácsodálkozva a monokinis
fürdőzőkre, beszélgetve vendéglátóinkkal az életről, a
világról, a megélhetésről. S végül Concarneau-ba
érkeztünk, ahol családoknál helyeztek el bennünket.
Concarneau-ban
az I. Nemzetközi „Bugal-Ar-Mor" {A tenger gyermekei)
fesztiválon vettünk részt Lengyelország, Olaszország,
Ausztria, Dánia és Bulgária együtteseinek társaságában.
Megismerkedtünk Franciaország második legnagyobb halászati
városkájával, az éjszakai halászhajók beérkezésével, a
reggeli halbörzével, az óceán szabályosan váltakozó
emelkedésével és süllyédesével, az ínyenc langusztinával és
a kék kagylóval.
Lorient-ban
az .ALFÖLD" néptáncegyüttes nagy sikert aratott a
gálaesten. Tapsolt, tombolt a közönség és ütemesen
kiáltotta: „Hongrie! Hongrie!"...
Aztán
másnap sírva búcsúztak egymástól az együttes tagjai a
vendéglátóktól, a kedvessé vált ismerősöktől...
Persze
nehéz volt a búcsú. Mindenki fogadkozott, a minél előbbi
találkozás reményében szakadtak el egymástól, s lassan a
távolban levő integető kezek is eltűntek.
*
Megjegyzés:
Az
írásom a „Kereskedelem technika” című szövetkezeti újság
1982/10. számának 40 oldalán meg
„A kultúra
követei” címmel.
Boldogan
tudósítottam a 2 hetes francia turnéról, amelyen az „ALFÖLD”
néptáncegyüttessel vehettem részt a
SZÖVOSZ-ban végzett munkám
elismeréseként. Ekkor 35 éves voltam, és
nyugatra,
Franciaországba először utaztam. Örültem
azért is, mert beszélek franciául.
Az együttes vezetője Góg János volt, aki ma sikeres többkötetes
költő, a Magyar Kultúra Lovagja, a Raszter Kiadó, valamint a
Faludy György Irodalmi Műhely vezetője.
*
ÚRISTEN! ÉN MAJDNEM MEGHALTAM!
(Részlet a „Hittem, amit tettem” könyvemből)
1986 nyarán Szegedre mentem Trabantommal a Csongrád megyei iskolaszövetkezeti tanárelnökök továbbképzésére, ahol előadást kellett tartani. Az idő csodálatos volt. Kistelek elõtt az út mellett láttam egy cigányasszonyt, a leányát és velük egy kisbaba is volt. Felkéredzkedtek a kocsira. Megsajnáltam és felvettem
őket és ekkor éreztem, hogy nem nagyon mosakodtak, pedig kulturáltan voltak öltözve. A bűz terjengett a kocsiban. Kisteleken kiszálltak. Isten áldását kérték rám, amiért felvettem õket...
Nagyon siettem. Kifelé indultam Kistelekrõl és nagyon mérgelődtem, hogy ha szegény is az ember, de azért mosakodnia mégis kellene. 60-70 km-es sebességgel mentem, és bosszankodva húztam le a jobboldali ablakot, hogy kiszellőztessem a kocsit. A terep teljesen egyenes volt.
Mikor az ablakot lehúztam jobb kézzel, a bal kezemmel a kormányt enyhén balra vezettem. És ekkor történt a baj. Egy szembejövő autó, amit észre sem vettem, oldalról az első bal kereket meglökte. Pillanatok műve volt. Az ütéstõl a kormány-összekötõ rúd eldeformálódott és az autó kormányozhatatlanná vált. Mellettem suhantak az autók, eldübörgött egy kamion. Lassan fékeztem és a kormányt jobbra húztam, de az nem engedelmeskedett, hanem csak ment balra a sással teli, mély árok felé. Előttem az életem képei peregtek…
Az árokban landoltam. A kocsi lassan oldalra dõlt és éktelen durranást hallottam. Azt hittem, hogy felrobbant a kocsi, pedig csak a Trabantnak a furnér lemezbõl való teteje durrant szét a dölés okozta feszültségtől…
Azóta bennem van a történet és mindig eszembe jut, ha fejfákat látok az utak mellett. Az elõzményt, az esetet és a következményeit „ÚTMENTI FEJFÁK KOSZORÚVAL” címmel kívánom megírni…
Ekkor jutott eszembe: „Úristen! Én majdnem meghaltam! Azt sem tudják sokan, hogy milyen sok verset írtam. Talán még sikeres költõ is lehetek?!”
Mikor a tanfolyamról hazautaztam, akkor lázas munkával szedtem elõ a verseimet és csiszolgattam õket Egyre többet jártam a Mûvészetbarátok Egyesületébe…
Budapest, 1986. nyarán
Megjegyzés.
Az írásom a „Kereskedelem technika” című szövetkezeti újság 1982/10. számának 40 oldalán meg „A kultúra követei” címmel.
Az írásom a „Kereskedelem technika” című szövetkezeti újság 1982/10. számának 40 oldalán meg „A kultúra követei” címmel.
Boldogan
tudósítottam a 2 hetes francia turnéról, amelyen az „ALFÖLD”
néptáncegyüttessel vehettem részt a
SZÖVOSZ-ban végzett munkám
elismeréseként. Ekkor 35 éves voltam, és
nyugatra,
Franciaországba először utaztam. Örültem
azért is, mert beszélek franciául.
Az együttes vezetője Góg János volt, aki ma sikeres többkötetes
költő, a Magyar Kultúra Lovagja, a Raszter Kiadó, valamint a
Faludy György Irodalmi Műhely vezetője.
*
VILÁGOT
LÁTNI
Az
1989-ben megjelent „Fény és Árnyék” című könyvemből)
Milyen
öröm, ha kezedben lapul az útlevél és hosszas tervezgetés után
indul veled a vonat, az autóbusz, a személygépkocsi, a hajó
vagy a repülőgép: — kitárul előtted a világ.
Talán
ilyen érzelmek kavarogtak az ezertitkú ismeretlen felé induló
Kolumbusz, Cortez, James Cook, Marco Polo, Amundsen, Körösi Csorna
Sándor és Jelky András lelkében is?
Ezt
érezhették a mesterlegények, nekivágva a nagyvilágnak, hogy
szakmájukat tökéletesítsék: megismerjék a várakat, hajókat,
katedrálisokat? Ez az érzés töltötte be Ady, József Attila,
Illyés Gyula, Munkácsy, Liszt, Bartók vagy Kodály szívét? Ezt
érezhették az útnak induló írók, költők, zenészek,
szobrászok, művészek és tudósok?
Világot
látni! Vagy a Mindenséget? Mint Gagarin a szűkös űrgolyóbisban
kuporogva? Talán még az is átvillant agyában, hogy vissza
sohase tér? ...
És
a többiek? - A Szojuz, a Szaljut, az Apolló, a Challenger
fedélzetén? Ök vajon mit érezhettek? ...
Világot
látni! Öröm és vágyakozás: — lásd miként él az ember
másutt, mit eszik, hogyan viselkedik, hogyan dolgozik, beszél,
szeret és küszködik? Milyen az az öröm, mikor idegen hangok
röpködnek körötted, s te nézed az idegen utcákat, tereket,
szobrokat, múzeumokat és festményeket, melyeket csak
könyvekben vagy filmekben láttál — vagy még ott sem?
Milyen
öröm, mikor Párizs utcáin sétálsz vagy széttekintesz az Eiffel
toronyból?. Milyen öröm, amikor hallod
a Big Ben zenéjét, vagy a Kreml toronyórájának ütéseit?
Milyen öröm, mikor New York felhőkarcolói között
elgondolod: apró és
törékeny az ember? Milyen öröm, mikor látod a Ganges partjait, a
riói karnevál szédítő forgatagát, a Monacada erődöt,
vagy a Nagy Fal útjait járod filmfelvevőddel? Milyen öröm, mikor
rád tekint a Colosseum, a Tadzs-Mahal? Milyen öröm, mikor az
Akropolisból nézed a várost, vagy Olimpia ligetében sétálsz?
Mikor Alexandriában időzöl, vagy rád tekint az ezertitkú Szfinx?
Milyen öröm, mikor hánykódik veled a tenger, az óceán vagy
hótenger-felhők felett a repülőgép ablakából rácsodálkozol a
mindenségre? Milyen öröm, mikor suhan veled a Kék Nyíl és rád
tekint a Fudzsijáma?
Milyen
öröm, mikor idegen nyelven beszélsz és visz-szaszólnak angolul,
franciául, németül, oroszul, olaszul, spanyolul, kínaiul,
japánul, arabul, lengyelül, románul vagy eszperantóul? Milyen
öröm, mikor bárhol a világon magyar szó röppen feléd?
Milyen
öröm, mikor más tájakat, arcokat, házakat, folyókat és
erdőket látsz? Milyen öröm, mikor tengerparton pihensz és
körötted napoznak a szép mellű nők? A nudista strandon pedig
elgondolkozol: milyen szép és milyen csúnya tud lenni az ember
mezítelenül? . . .
Milyen
öröm, mikor nézed a kirakatokat és milyen szomorúság, mikor
elgondolod, hogy mennyi valutád van? Milyen öröm, mikor
emléktárgyakat adsz ajándékba, mások pedig irigykedve és
kíváncsian bíztatnak: - mesélj!
Örülsz
és egyszercsak szomorúság hasít beléd: milyen kevés helyen is
voltál? Es mások: akik még sehol sem voltak? Milyen szomorúság?
Miért nem láthat mindenki a világból egyre többet? Hiszen akkor
még boldogabb és emberibb lenne, mert önfeledten átadhatná magát
a fölfedezés titkokat feltáró gyönyörűségének...
Milyen
szomorúság, hogy egyeseknek sok pénze van, tömérdek, mások meg
köznapi gondokkal küszködnek: legyen elég tej vagy kenyér? És
vannak, akik éhenhalnak!
Milyen
öröm, hogy elindulsz világot látni és milyen keserűség, hogy
még mennyi mindent kellene látnod? Milyen öröm, hogy sokoldalúbb,
megfontoltabb, emberibb mértékkel gondolkodó lehettél? Milyen
öröm, hogy látod: nyugodtan élünk és
milyen keserűség, hogy mégiscsak nyugtalanul és
zaklatottan, az élet apró szépségeit nem is
keresve?
Milyen
öröm, hogy elmehetünk világot látni és
milyen öröm, ha visszaérkezünk? Milyen öröm, hogy
hazaérkeztünk, mert itt születtünk, itt élünk, itt
boldogulunk és
itt
szenvedünk?
MILYEN
ÖRÖM,HOGY HAZAÉRKEZTÜNK? –
ITT
VAGYUNK OTTHON, MERT EZ A SZÜLŐFÖLDÜNK!
EZ
A MI HAZÁNK: –
MAGYARORSZÁG!
Budapest, 1987.
július 5
*
EGY
BRÜSSZELI UTAZÁSOM EMLÉKEI
(Részlet
a „Hittem, amit tettem” könyvemből)
Az iskolaszövetkezés
nemzetközi segítése céljából szorgalmaztam az SZNSZ-nél
(Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége) az Oktatási Szakbizottság
keretében az Iskolaszövetkezeti Bizottság létrehozását. Ennek
során felmérték a világ iskolaszövetkezeti mozgalmát és
1994-ben Brüsszelben tanácskozásra került sor e témában,
amelyen részt vettem és fölszólaltam angol nyelven, majd a
vitában francia nyelven vettem részt.
A
brüsszeli tanácskozás a szakmai sikereken túl azért is
emlékezetes volt számomra, mert láthattam az Atomiumot, amely az
egykori világkiállításra készült.
Sétáltam a szép Grand Place-on, láthattam a királyi rezidenciát, elmentem Byron egykori lakhelye, valamint az Európai Unió palotája mellett. Megkóstolhattam az õsi, patinás piacon a Tenger gyümölcseit, fényképezkedtem a világhírû Manöken Pis szobra elõtt, vásárolhattam brüsszeli csipkét és ellátogathattam a tõle 15 km-re lévõ Waterlooba, ahol Napóleon egykor vereséget szenvedett…
Sétáltam a szép Grand Place-on, láthattam a királyi rezidenciát, elmentem Byron egykori lakhelye, valamint az Európai Unió palotája mellett. Megkóstolhattam az õsi, patinás piacon a Tenger gyümölcseit, fényképezkedtem a világhírû Manöken Pis szobra elõtt, vásárolhattam brüsszeli csipkét és ellátogathattam a tõle 15 km-re lévõ Waterlooba, ahol Napóleon egykor vereséget szenvedett…
Megtapasztalhattam
az olaszok éjszakai felvonulását, tülkölését, éneklését és
örömmámorát a brüsszeli utcákon, mivel futballcsapatuk
világbajnok lett.
A brüsszeli sikeres tanácskozás
eredményképpen 1995-ben egy könyv készült az európai
iskolaszövetkezetekrõl, és az összeállításban magyarországi
koordinátorként szerepelek. A könyvet, mint életem fontos
munkájának ereklyéjét – őrzöm…
*
Az emlékek első lejegyzése 1994. nyarán történt
*
NÉHÁNY
GONDOLAT A PHENJANI VIT-TEL KAPCSOLATBAN
(Részlet
a „Hittem, amit tettem” könyvemből)
Megindultak az előkészületek
a XIII. VIT-re, amely Phenjanban kerül megrendezésre. Az elõkészítő
bizottság vezetõje Gyurcsán Ferenc, a DEMISZ (a KISZ
utódszervezete) alelnöke volt.
A SZÖVOSZ Ifjúsági
Bizottságát képviseltem a VIT Elõkészítő Bizottságban. Több
ülés is volt. Végül Gyurcsán elfoglaltsága és egyéb más okok
miatt lemondott a bizottsági és elnöki tisztérõl. Az elõőkészítõ
bizottság vezetõ nélkül maradt. Így delegáció vezetőt kellett
választani. Egy szegedi egyetemista lett a vezetõ. Pár szavazattal
maradtam le és így a VIT delegáció helyettes vezetője lettem. Ám
a vezetõ rutintalansága miatt sok diplomáciai feladatot nekem
kel-lett megoldani Phenjanban…
Látszott
az országban folyó politikai küzdelem és a politikai helyezkedés.
Az elõzõ VIT-ek tradicionálisan megszokott, TV és a sajtó
reflektorfényében zajló, a VIT delegációk ünnepélyes
búcsúztatásához hasonló ünnepség tulajdonképpen alig volt.
Itt a magas szintû állami vezetõre és az ünnepélyes eskütételre
gondolok. A delegáció gondozásának és mozgatásának a hatalmas
terhe, a MISZOT megbízásából a DEMISZ külügyi osztályának
munkatársaira hárult. A MISZOT tagszervezetei a vajúdó társadalom
minden rétegét és irányvonalát képviselték. A delegáció
tagjainak kiválasztása is sok kívánni valót hagyott maga után…
Sokan
egyszerû kirándulásnak vélték a VIT-et és a delegáció fiatal
tagjainak kb egynegyede még külföldön sem volt...[...]
*
Részt
vettem Phenjanban a XIII. VIT-en, 1989. július 29 augusztus 10
között. A delegáció helyettes vezetõje voltam. A VIT idõszaka
alatt jött a hír, hogy meghalt Kádár János. Delegációnk egy
hölgy tagja fekete blúzát vágta apró csíkokra és azt tettük
ki gyász jeléül. Ezzel minden szervezet egyetértett.
Rengeteg
a relikviám és az élményanyagom, egy könyvet tenne ki. Egyszer
majd megírom. Tanulságos...
Budapest,
1989. augusztusa
*
ISTEN
TENYERÉBEN RINGATÓDZVA
(Az
írás könyvemben most jelenik meg először teljes terjedelemben)
Felbúgnak
a motorok, zúgnak egyre erőteljesebben. Szinte beleremeg a repülő,
oly szédületes a motorok pörgése. Mintha láthatatlan óriás
szorítaná a földhöz a gépet. Aztán kegyesen elengedi, és egyre
nagyobb gyorsulással robog a repülő, majd mint a madarak, mikor
szárnyukat csapkodva elrugaszkodnak a földtől, úgy vesz bennünket
is tenyerébe az erő, és repít egyre feljebb és egyre messzebb...
Alattunk
hatalmas tó, rajta hajók ék-alakban hasítják a vizet. Fények
csillannak, majd futnak a vizén. Partok távoli kontúrjai
látszanak. A bemondó belebúgja a mikrofonba, hogy Ázsiába
repültünk át ebben a pillanatban. Furcsa érzés. Gondtalanul
szállunk, alattunk a felhők mint egy mesében: felhőszobrok,
hegyek és völgyek, árkok és szakadékok. Aztán olyan a táj,
mint a hóolvadás utáni jéghegyek, jégcsipkék ezernyi sokasága,
majd hirtelen mintha hótengeren, hósivatagon siklanánk Es
varázsütésre szétoszlanak a felhők, még gomolyognak,
kavarognak, elúsznak ablakunk előtt. S végül feltárul
Szibéria folyóktól szabdalt, szabályosan és cikk-cakkban
kanyargó, szétszakadó és ismét ölelkező látványa. Lágyan,
puhán repülünk: Isten tenyerében ringatódzva...
A
Nap vérző fátyolban. Már sötétedik, ám a színes felhővonal
fölött még kék az ég, alattunk pedig Szibéria alszik, mint a
modern jégkorszak csodája. Folyók kanyargásai, tavak kör- és
szabálytalan alakzatú csillogó szemei. Tüzek, fények, akár
soksok pásztortűz, Szibéria reményeinek tüze; felfedezések
tüze; bátrak és lemondok, reménykedők és kutatók tüze. Egyre
több fény villan felénk. Fúrótornyok fényei, fúrótornyok
fény-gyöngyei. És a sötétség egyre jobban uralja a tájat.
Alattunk sötét, koromsötét. Később egy-egy felhőköd villan,
fölötte egyenes vonalban a vörös és a fekete színek egymásba
olvadása, szépsége, mindenható természetessége és
művészete. Hirtelen fekete
ék fúródik a vörös fénysugár közé, fölötte bíborvörös,
sárgásvörös fények, majd világoskék színek, melyek
fokozatosan sötétkékbe és feketéllő kékbe fordulnak...
Feltűnik
a Hold karéja a kék és a vörösfekete színek között. Aranyló,
vékony kis sarló most a Hold. A bűvöletből a stewardess hangja
zökkent ki: „Novoszibirszk közeledik!" Ismét
kitekintek az ablakon: a Hold mint egy hűséges vándor követ
bennünket. Egyre sötétebb az égbolt. Ereszkedünk. A Hold sarlója
sötét felhő-csíkok között. A bemondó ismét megszólal:
„Novoszibirszk következik! Kérem az öveket becsatolni!"
Visszazuhanok
a valóságba. Érzem, ahogy ereszkedünk lefelé. Erős
fülfájás és fejfájás gyötör, mintha lézeres fül-, vagy
agyműtétet végeznének rajtam. Mintha agyamat szeletelnék. Fülem
bedugul, pattog, suhog. Fájdalom marcangol. A könny ömlik a
szememből, mint a záporeső...
Nagyon
hosszúnak tűnt a földreérés!...
*
Ismét
a levegőben. Novoszibirszk felett. A repülőgép rádiójából
Edith Piaf éneke zsong felénk. Alattunk Novoszibirszk, az ébredő
város az Ob folyó két partján...
Távolban,
a horizont felett bíborvörös és narancsvörös fények,
sárga, halványkék és kék fények. Alattunk kanyarog a folyó,
rajta fények villannak, ébred a kéklő-lilás Szibéria. A
horizont felett egyre több bíborfény, ébredés: bíborébredés.
A műszerek friss levegőt suhintanak a gépbe, a levegő robog a
tüdőnkbe. Hirtelen felerősödik a repülőgép motorjának a
zúgása...
Körbenézek.
Egyesek fáradtak és az alvással viaskodnak, mások már alszanak.
Az út felét tettük meg. Phenjan messze még!...
Hajnalodik.
Vöröslő Nap kúszik a horizontra, jön egyre feljebb. Vakít,
akár az izzó fém. Belenéztem, szemem előtt fények és piros
szegélyű zöld karikák ugrálnak. Fülem suhog, pattog.Olykor
mintha lejjebb zuhannánk, mintha döcögős lenne az út...
A
stewardessek reggelit hoznak. A váltószemélyzet jön. Kinézek
a gép ablakán. Már narancsvörös a Nap, és ismét belenézek.
A karikák ismét táncot járnak előttem. Mindenki ébren van.
Éhes. Alattunk nyújtózkodik Szibéria, ébred a világ. Ébred a
világ, s nekem viszket a szemem, zsibbad a lábam. Álmos vagyok.
Nagyon. Álomba zuhanok -
*
Keserves
ébredés. „A Bajkál-tó látható alattunk!" - turbékolja
a stewardess. Kinézek az ablakon, és egyből elszáll szememből
minden álom. Csodálatos a táj. A tó körül hatalmas hegyek, mint
valami szabályos terepasztalon. A fény-árnyék játékának
csodálata. A völgyben, a hegyek között sötét árnyék ásítozik,
s a kopár hegyek, gerincek barnasága, szürkesége tarkállik.
Olykor fehér foltok villannak elő: a gerinceken, csúcsokon
fészkelő hó. Hegyek, hegyek, hegyek. Köztük kanyargó folyó,
aztán erdők zöld foltja, majd kopár hegyek, havas gerincek
váltakozása. Amott mintha óriási kard hasította volna szét
a hegyeket, mintha gigantikus szörny harapott volna ki egy darabot a
hegy testéből. Pedig az idő, a szél, a hó munkálta
csodálatos-félelmetessé a tájat...
„Mongólia
felett repülünk!" - jelzi a kapitány. 10 °C a hőmérséklet.
Az egyik oldalon hegyek tolulnak a magasba, a másik oldalon a hegyek
között fennsíkok, völgyek. Széles, zöld csíkokban
sorakoznak a vetések, erdők. Mongólia!...
Mongólia!
Milyen ősi név?! E névtől rettegett a világ. Európa, hazánk.
Innét eljutni Európába: vándorolni, ölni, gyilkolni. A
félelmetes Horda fegyvereitől jajdult hazánk immár csaknem 750
éve-Mongólia! Milyen egzotikus, különös világ! Hegyek, hegyek,
hegyek. A messzi végtelenbe nyúlva...És
ismét ereszkedünk.
Zúg
a fülem, a fejemet most szeletelik. Suhogó hangok, égető
fájdalmak. A hangok a fájdalmakon átvergődve jutnak a tudatig.
Hiába szopogatok cukorkát és nyelek nagyot. A fájdalom jelen van.
Kinézek az ablakon. Hegyek, és közte világoszöld fennsíkok,
apró kis települések, majd ismét hegyek és ismét völgyek.
Feltárul Ulan-Bator. Fentről rendetlen városképet mutat.
Utak összevisszasága. Kőházak, jurták. A hegy tövében
folyó...
Körberepüljük
Ulan-Batort. Egyik oldalon a kopár hegyek kis zölddel tarkítva,
mint mikor az őszi vetés sorolni kezd a barna földeken. Aztán
hegyek, akár a holdbéli táj. A völgyben jurták, majd nagy
területű szántó és vetés. A kör lassan bezárul. Utakat látni,
rajtuk teherautókat, majd víztározót, mellette hőerőművet
magas és tömzsi tornyokkal-kéményekkel, amelyek füstöt és gőzt
okádnak. Majd ismét jurták. Ereszkedünk lefelé. Repülőket és
katonai helikoptereket látok. Előttünk hegy magasodik, a
hegycsúcson erődítmény. A repülőtéren építkezés folyik.
Földhányások és sóderhegyek. Billen egyet a repülőgép, ismét
a távoli hegyeket látom. Ujabb billenés, és meglátjuk Ulan-Bator
zászlóerdőkbe öltöztetett repülőterét...
*
Míg
a repülőn elvégzik a műszaki ellenőrzést és feltöltik
kerozinnal, mi a repülőtéren mászkálunk, bámészkodunk.
Illetve a kis, szűk repülőtér várótermének üvegén
keresztül szemléljük Mongóliát, vagyis annak egy kis darabkáját.
A
XIII. Világifjúsági Találkozó Phenjanba utazó delegációját
búcsúztatják. Ulan-Bator repülőtere több európai
VIT-küldött-ség várakozóhelye. A tranzit-váróteremből nem
megyünk, nem mehetünk ki. Az üvegablakon keresztül nézzük a
kint várakozó mongol embereket.
Nagy
díszsorfal, ünnepélyes katonazene, hosszas búcsúztató
szöveg. Majd kísérő tömeg el, a delegáció a repülőgépre
fel... Mi pedig téblábolunk fáradtan, zsibbadtan. Nagy a hőség...
Egyesek
mély álomba zuhannak, és szundikálnak fotelben, újságra ülve,
kézitáskára telepedve. A bátrabbak a büfében vásárolt kumiszt
kortyolgatják, és kínálgatják a kíváncsiskodókat.
Néhányan díszes mongol sapkát vásárolnak. Az idő lassan telik.
Idegtépő a várakozás...
Két
és fél órai mongóliai tartózkodás után gépünk elhagyja
Ulan-Batort. - Még három órát utazunk! - közli a pilóta. Aztán
ételt hoznak, melyből nem sokat eszünk, mert nagyon fáradtak
vagyunk. A hőség kikészített mindenkit...
Álomba
zuhanok. Sok szép dolgot nem láthatok a repülőről. Pedig Kína
és Észak-Korea sok szépséget tartogatott számomra...
Az
égi utazó mégis boldog, mert Isten tenyerében ringatódzva egy
kis szépséget mégiscsak meglátott a világból.
*
1989.
július 29-30.: Moszkva-Novoszibirszk -Ulan-Bator-Phen-jan között
repülve, olykor földet is érezve a lábam alatt.
*
Megjegyzés:
Az írásból részlet jelent meg 2007-ben a „Hittem, amit tettem” könyvemben.
Az írásból részlet jelent meg 2007-ben a „Hittem, amit tettem” könyvemben.
*
ÁLMOK
VÁROSA: NEW YORK
Az írás könyvemben most jelenik meg először teljes terjedelemben)
Az írás könyvemben most jelenik meg először teljes terjedelemben)
„New
York…New York” – agyadban zsong az ismert ének .Ízleled
ajkadon a szót: New York. Oly távol térben és
időben. Eljutsz-e, eljuthatsz-e valamikor az Óperencián túlra; a
mesék ,álmok birodalmába?…
Filmek
peregnek előtted; krimik, köznapi vidám vagy komoly történetek.
Felvillannak a helyszínek: Broadway, Fift Avenue, 42-dik utca, Times
Square, Városi Könyvtár, Szent Patrik Székesegyház, Rockefeller
Center, Chrysler Building, Grand Central pályaudvar, ENSZ Palota,
Empire State Building, Vasalóház, Central Park, Metropolitan
Museum, Chinatown, Little Italy, Word Trade Center, Brooklyn híd,
Battery Park, Liberty Island, Szabadság szobor, Brooklyn, Qeens,
Bronx, Harlem …
Képek,
képek, képek…
Olvasod
az útikalauzokat, gyakorlod az angol szavakat, mondatokat: elérhető
közelségbe került az álom. Öröm és fájdalom keveredik benned:
New York. Öröm, mert leányod ide került. Bánat, mert ilyen
messzire került. Öröm, mert találkozol vele. Bánat, mert eljön
a búcsúzás. A madárka kirepül a fészkéből, ám
szárnycsapásai milyen gyorsak és erősek, annál messzebbre,
távolabbra repül.
Ez
az élet rendje! – banálisan hangzik, de igaz.
Az
anya reméli, óhajtja ,hogy kismadara körülötte repdes és egyre
sűrűbben találkozhatnak a családi fészekben .Ám a madárka
nagyon messzire repült. E fájdalmas messzirerepülést az anya
nehezen viseli el .A bánat a szívére megy ;infarktus a neve. Az
apa jobban viseli e terhet. Talán edzettebb vagy keményebb a szíve?
Mégis eltart a fájdalom hónapokig, évekig…
New
York; a tőke fellegvára. A világ a pénz körül forog. Enni,
lakni kell. S ki nagyobb falatot kíván, annak nagyobb harc,
küzdelem, kudarc az ára. This is life! – mondja az amerikai; C
est la vie !– mondja a francia. Ez az élet, ilyen az élet ! –
mondja a magyar. Kivonni nem tudod magad e nagy kavalkádból,
küzdelemből. Csak így maradhatsz talpon, csak így élhetsz. A
tőke a pénz törvénye, a modern világ dzsungel-törvénye…
És
kiutazol majd az Új Világba, hogy érezd majd ízét, illatát.
Kiutazol ,hogy lásd leányod új kötő - dését, lásd a
köznapi emberek és a kíváncsi turisták mindennapi tarka
forgatagát .Hogy érezd egy sok -színű, rokonszenves, sok álmú
és sok államú, sok idegent és üldözöttet, reménykedőt
befogadó ország lüktetését. Hogy lásd az embert a maga
elevenségében, létében, küzdelmében, boldogulásában.
„Ki
nem látta New Yorkot, az nem látta Amerikát!” – hangzik a
híres szlogen. A szerencse tenyerébe vett, kíváncsivá tett.
Sétálni vágytam az egekbe kúszó acél-beton-üveg-fény-paloták
között, ahol felülről iszonyatos mélységek szédítenek,
alulról döbbenetes magasságok zuhannak feléd. Ahol szikrázik,
lüktet, zajong a város éjjel és nappal .”The City that never
sleeps”. A város, amely sohasem alszik, a város, ahol annyi
színű, gondú, gondolkodású, identitású ember él, dolgozik,
küszködik, boldogul, gazdagodik vagy tönkremegy.
Budapest,
.1999. augusztusa
*
Megjegyzés:
Az írásomat az „Egy évtized” címmel megjelent, a Krúdy Gyula
Irodalmi Kör által 2002-ben kiadott antológiából vettem át.
*
ELSŐ NEW YORKI UTAZÁSOM EMLÉKEIBŐL
(Részlet a 2007-ben megjelent "Hittem,amit tettem" című könyvemből)
Nagy
terveket szõttünk feleségemmel, ugyanis Kriszti leányunk
megtelefonálta, hogy a templomi esküvõt 2000. november 5-re
tervezik Johnnyval. Elõtte még gondolkodtunk arról is, hogy talán
itt, Magyarországon lenne az esküvõ. Ám a sok amerikai vendég
fogadása, velük való foglalkozás nagyon sok gondot jelentene és
anyagilag is rengeteg pénzbe kerülne. Így aztán kevesebben
megyünk Amerikába, ám a sok amerikai ismerõs mind részt tud
venni az esküvõn. Sikerült a vízumot is megszerezni. Feleségem,
fiam és én, illetve unokatestvérem, Molnár Gyuri és felesége,
valamint fia utaztunk New Yorkba. Mi az október 16 és november 8
közötti idõszakban élvezhettük a vendégszeretetet.
A
készülõdés izgalmait, a várható élmények óhaját megírtam
az „ Álmok városa: New York” címû kis lírai vallomásomban,
amely 2002-ben megjelent a Krúdy Kör „KÉT ÉVTIZED” címû
antológiájában, majd 2005-ben a „PROFÁN IMÁDSÁG” címû
kötetem 102.oldalán.
*
A
repülõ út kellemes volt. Johnny és családja
kedvesen fogadott bennünket. A násszal, az idõsebb Johnnyval
franciául beszélgettünk, a nászasszonnyal, Annával angolul és
kicsit oroszul, mivel õk az ötvenes években a horvátországi Krk
szigetérõl mentek Franciaországba. Ott pár évet voltak és ott
született Johnny is – innét a nász francia tudása – , csak
onnét kerültek az USA-ba, New Yorkba. Leányul Marianne már New
Yorkban született. Sikerült a horvát kolónia néhány tagjával
megismerkedni, sõt közülük volt, aki szintén Krk-bõl
származott.
A
megérkezés napján egy röpke esti new yorki autókirándulást
tettünk Manhettenben. Döbbenetes és csodálatos volt. Eddig csak
filmekben láttam felhõkarcolókat. Az akklimatizálódás után
elõször leányunk segítségével, késõbb önállóan nyakunkba
vettük a várost. Elõször a híres Time Square-t látogattuk meg,
ahol a híres New York Times címû lapot szerkesztik és a tér
neve is innét ered. Sétáltunk a Fifth Avenue (Ötödik Sugárút)
döbbenetes felhõkarcolói között, ahol úgy érzi magát az
ember, mint „Ábel a rengetegben”. Láttuk a híres Empire State
Building-et, amely szerepelt a King-Kong címû filmben és suhanva
szállított bennünket a kilátóba a gyorslift. A szimulátorban
fantasztikus és vidám, a valóságot hûen érzékeltetõen
utazhattunk New York utcáin, a víz alatt és a levegõben. A
kilátóból pedig láthattuk a hatalmas metropolist fényárban
úszva...
Másik
alkalommal megtekintettük a Grand Centrál pályaudvart, onnét pár
percnyire volt a Chraysler Building, majd a 42. utca végén pedig a
világpolitikát alakító, ellenõrzõ, a békét segítõ, a
háborús konfliktusokat tompító „Világ Parlament”, az ENSZ
Székház monumentális épületét tekinthettük meg kívülrõl.
Aztán láthattuk az East Riveren átívelõ, híres emeletes
Brooklyn hidat. Mikor sétáltunk rajta, akkor alattunk dübörögtek
a rohanó autók kerekei, amelyek a híd összeilletéseinél hangos
„kvakak-kvakak…kvakak-kvakak” hangot adtak, mint valami
hatalmas ûr-varangyok. A hídról a magasba ívelõ World Trade
Center hatalmas ikertornyait csodálhattuk, következõ utunk
célállomását.
Mikor
a 110 emeletes és 405 méter magas World Trade Centert bámultuk a
látványa ámulatba ejtett. A hatalmas építmény az emberi alkotás
diadala. Olyan magas volt, hogy mikor fölfele néztünk szinte
szédített a látványa. Széles és tömör alapokon állt az
épület. Tudtuk, hogy terroristák pár éve fel akarták
robbantani, amikor egy teherautónyi robbanószerrel behajtottak az
alsó szintre. Az óriási robbanás meg se kottyant neki. Mikor
láttuk az épületet, akkor azt hittük, hogy olyan szilárd,
amelyet soha nem lehet lerombolni. Egy év múlva az élet rácáfolt…
Tõle
nem messze volt a csodálatos Winter Garden ( Téli kert ), gyönyörû
márványpadlóval és hatalmas pálmafákkal. A tetõüvegen át
látni lehetett az Iker Tornyok égbe nyúló alakját. Elfáradtunk
és eredeti hawai pizzát ettünk a hatalmas épület melletti
utcában. Nem mentünk fel a World Tade Center egyik tornyának
tetején lévõ kilátóra. Majd legközelebb. Aztán akkor még nem
tudtam, hogy soha nem lesz legközelebb, mert az lehetetlen…Ugyanúgy,
mint ahogy Budapesten a kegyetlen vicc szerint – a Budapesti
Sportcsarnok leégése és Zámbó Jimmy halála után. „Mi az
abszolút lehetetlen?” – hangzott a kérdés, s válasz: „Zámbó
Jimmy koncentet ad a Budapesti Sportcsarnokban!”…
Láthattuk
a New Yorki Tõzsdét, ahol a világ pénzmozgásának a szíve, a
motorja található és vele szemben – a Wall Street és a Nassau
Street sarkán – lévõ Federal Hall National Memorial (Szövetségi
Nemzeti Emlékmúzeum) történelmi emlékmúzeum George Washington
szobrával. 1789. április 30-án itt tette le az esküt – ekkor az
Egyesült Államok elsõ parlamentje itt mûködött – az USA elsõ
elnöke.
Meglátogattuk
a híres kínai negyedet, a Chinatown-t, az egyre törpülõ olasz
negyedet a Little Italy-t. Egy alkalommal komppal elhajóztunk a
Liberty Island-re, ahol az egész világ elõtt ismert Szabadság
szobrot csodálhattuk, a francia nemzet ajándékát az Újvilágnak.
Felemelõ volt, hogy olyan helyen járhattunk, ahol már emberek
tizmilliói voltak elõttünk.
Voltunk
a világhírû Metropolitan Muzeumban, ahol a világ híres
alkotóinak festményeit, szobrait csodálhattuk, melyeket azelõtt
csak reprodukciókon láthattunk. Az pedig külön öröm volt
számunkra, hogy október 30-án a Centrál Parkban napozhattunk,
mert ekkor volt az évszázad legmelegebb õsze, amelyet már az
újabb rekord túlszárnyalt…
Aztán
családi, esküvõ elõtti vacsorák, beszélgetések, az esküvõre
való felkészülés következett, amely november 5-én délután
kezdõdött…
Az
esküvõ napján hatalmas fehér limuzinnal mentünk Johnnyéktól
testvéréhez Mariannékhez, ahol Kriszti lányunk öltözködött.
Majd onnét mentünk a katolikus templomba az esküvõre, ahova a
võlegény és a menyasszony külön limuzinnal érkezett. A
vendégség már benn ült a templomban és felemelõ érzés volt,
amikor az orgonazenére bevezettem a lányomat és átadtam a
võlegénynek. Az esküvõi szertartás érdekes volt és furcsa,
hogy minden angolul hangzott el. Hallottam a fogadalmat is, majd a
gyûrûk felhúzása után elcsattant a hitvesi csók. Záróakkord
volt amikor jöttek az ifjú házasoknak és az örömszülõknek,
így nekünk is gratulálni…
A
közös vacsora egy csodálatos rendezvénypalotában volt, a
Leonard’s-ban. Az ünnepséget ceremóniamester vezette le és az
összeházasodott fiatalok elõtt a szülõk vonultak be dübörgõ
zene kiséretében, amikor bejelentette : „Ladies and Gentlemen! Mr
and Mrs Kiraly, the parents of Krisztina!” Taps közepette úgy
vonultunk be, mint a Eving családban Jockie és felesége…
Finom
falatok, tánc, tortafelvágás, csokorelhajítás, ajándékok...
Egy
nap múlva lányomék St. Jones szigetére mentek nászútra. Este
elköszöntünk egymástól. Másnap reggel hallottuk, amint
készülõdtek, s mi pedig már Magyarországra, otthonunkra
gondoltunk. Jó 3 hetet voltunk New Yorkban és már vágytunk mi is
haza…
2000.
november 8-án hazarepültünk.
Budapest, 2001- december- 2002 január
*
*
ELSŐ UTAZÁSOM HORVÁTORSZÁGBA
(Részlet a 2007-ben megjelent "Hittem, amit tettem" című könyvemből)
MÁSODIK NEW YORKI UTAZÁSOM EMLÉKEIBŐL
ELSŐ UTAZÁSOM HORVÁTORSZÁGBA
(Részlet a 2007-ben megjelent "Hittem, amit tettem" című könyvemből)
2002, június hónapban Krisztina lányunk
végre hazautazott férjével Johnnyval. Feleségem 1 éve a szeptemberi katasztrófa elõtt találkozott velük New Yorkban.
Jómagam pedig 2 éve az esküvõn láttam õket. Nagy volt az öröm.
Itthon az egész rokonságot meglátogattuk Budapesten, Piliscséven, Ercsiben és János-halmán…
A
rokonlátogatást a húgoméknál zártuk Bélaváron, majd
Berzence-Góla határ-átkelõn mentünk át Horvátországba…
Csodálatos
volt az utazás, láthattam a Dráva vidéki tájat, aztán
Kaproncára érkeztünk és egy kis úton utaztunk Zágráb felé.
Majd az A1-es úton Kárlovác következett és ekkor csak távolról
láthattuk a hegyeket és utána már közvetlen társaságukban
gyönyörködhettünk. Mivel a Rijeka elõtti sztráda egy része még
nem készült el, ezért olyan kanyargós utakon autóztunk, hogy
olykor felkeveredett a gyomrunk. Krisztina lányunknak különösen,
ami a terhességét jelezte. Aztán eljutottunk a tengerparthoz és
láttuk a rijekai kikötõt, az olajfinomítót és kis kanyargás
után a Krk szigetére vezetõ kecses magas és hosszú hidat…
Elõttünk
pedig kitárult az Adria (Jadran) türkizkék világa…
A
nászék örömmel fogadtak bennünket és 1 hetet töltöttünk Krk
szigetén. Megismerkedtünk Gabonjinnal, szülõfalujukkal, Cizicivel
és iszapfürdõjével. Voltunk Krk városában, csodálhattuk a
tiszta tengert és nászasszonyunknak, Annának a testvérét Mariát
is meglátogattuk, majd kis hajójukkal tettünk egy szép
kirándulást a környéken. Csodálhattuk Malinskát, ahol nappal
fürödtünk, este pedig sétáltunk és vacsoráztunk. Láttuk
Vrbnik õsi városát és hasonlóképpen Baskát. Egy alkalommal
pedig komppal átjóztunk Cres szigetére, ahol a csodálatos, szinte
itáliai kisvárosnak tûnõ Mali-Losinj és Stari-Losinj szépségében
gyönyörködtünk…
Az
egy hét gyorsan eltelt és hazafelé lányomékkal Balaton északi
partját csodáltunk és hosszabb idõt töltöttünk Tihanyban.
Budapest, 2003 decembere
*MÁSODIK NEW YORKI UTAZÁSOM EMLÉKEIBŐL
2006 januárjában észülõdtünk
New Yorkba és úgy gondoltam az lesz a legszebb ajándék majd 3
éves unokámnak, ha olyan kötetet állítok elõ, amelyben az õ
fényképeihez – csecsemõkorától 3 éves koráig – egy-egy
pillanatot kiragadva, kis verseket írok, meg külön köszöntõket
is. A színes kis füzetecske 16 példányban készült el.
„KÉPEK ÉS VERSEK KIS
JULIANNÁRÓL” – „PICTURES AND POEMS OF LITTLE JULIANNA”
címmel magyarul, amelynek zömét a szûk családi körben
ajándékoztam el. Ez a 15. kötetem, amely 18 verset tartalmaz,
köztük egyet magyarul és angolul is, címe: „SONG FOR MY
GRANDCHILD JULIANNA (ÉNEK JULIANNA UNOKÁMNAK)” . A „Hull a
pelyhes fehér hó” dallamára valóban lehet énekelni is. Íme a
vers:
Julianna is a little
girl,
Very nice little pearl.
Loves Her her Mommy,
Loves Her her Daddy.
This world is beautiful,
It’s sunny and is not
cool.
Julianna is a litle girl,
Very nice little pearl.
*
Julianna kicsi lány,
Aranyos kis gyöngy õ
ám.
Szereti õt anyuci,
Szereti õt apuci.
Ez a világ csodaszép,
Nincs hûvös, izzik az
ég.
Julianna kicsi lány,
Aranyos kis gyöngy Õ
ám.
*
2006. február
22 és március 19 között New York-ban voltam feleségemmel, ahol
leányomat és a kis unokámat meglátogattam. Öröm volt
tapasztalni, hogy férje és családja szereti õt és befogadta.
Immár több mint 8 éve él kint az USA-ban.
Különös
érzés volt 6 év után ismét New York-ot látni. Nagyon sok
impresszió ért és az volt a legdöbbenetesebb, hogy elsõ utazásom
alkalmával még sétáltam az Ikertornyokat között is, de rá hat
évre csak a hatalmas gödör: – a „NAGY ZÉRÓ” – fogadott…
Alkalmam
volt Krisztina lányommal, Juliannával meg feleségemmel egy kis
zenés-énekes-játékos óvodás órára is elmenni, ahol a
felnõttek és a gyerekek együtt szerepeltek. Érdekes volt látni a
résztvevõk körét, ahol megtalálható volt a német, angol,
görög, magyar, izraeli, amerikai, koreai, kínai, indiai származású
békés egymás mellett élésben.
*
Mivel
hidegebb volt az idõ, nem kívánkoztam el otthonról. Ennek
köszönhetõen nagyon sokat fordítottam: 33 verset, többek között
Elisabeth Barrett Browning-tól szonetteket és egy elbeszélõ
költeményt. Aztán fordítottam angolból Ovidiusztól, Louis
Aragontól, Shakespeare-tõl,Guidó Cavalcantitól, John Donntól,
Paul Éluard-tól, Vidyapatitól, Octávió Paztól, Bhartrharitól,
Federico Garcia Lorcától, Dioskoridestõl, William Blake-tõl, C.P.
Cavafy-tõl, Amarutól, Baudlaire-tõl, Liu-Siao-Wei-tõl.
Ezen
kívül magyarul is 8 verset írtam és naplófeljegyzéseket is
készítettem.
*
Most
elõször a versfordításokból szeretnék néhányat közreadni:
DIOSKORIDES
( Kr.e. 3.század )
ELVESZTEM ÉN
Elvesztem
én szádnak illatos kapujában
A
rózsaszín tiszta ajkak édes ízlelésekor
Hol
feloldódik a lélek…Sötétbarna szemek dárdái
A
mélybe hatolnak és csapdában a szív.
Engem
elbûvöl a tejfehér mellek csodás alakja,
S
az iker rózsabimbók túltesznek minden virágon…
Felsorolni
mindent – a valóság gyönge másolása?
A
költõ tolla – titok miként Midas nyilai?
*
GUIDO
CAVALCANTI ( 1255- 1300 )
A FÉRFI ÖSSZEHASONLÍTOTT
MINDEN
DOLGOT ÚRNÕJÉVEL
ÉS HIÁNYT NEM VÉLT FELFEDEZNI
Nõi
szépség: – isteni teremtmény;
Lovagi
lélek próbatétele;
Szerelmi
válasz; madarak éneke;
Hajó
ereje tengerek vizén;
Derûs
lég, hol megszületik a fény;
Fehér
hó-hullás csendes éneke;
Mezei
virág; víz eredete;
Ezüst,
arany az ékszerek díszén. –
Megmérve
e csodás értékeket,
Miket
drága Ladym õrizgetett
Szívében.
Látom, hogy mily hatalmas.
Értékesebb,
szebb ez bármely kincsnél.
Tiszta
mennybolt is nagyobb a Földnél,
Hogy
mindent önmagáért csodálhass.
*
VIDYAPATI THAKUR ( XV.SZÁZAD )
KÉT DOMB
Haja
sûrû fekete a sötétségtõl,
Arca
fénytõl gazdag, mint a telihold:
Hihetetlen
kontraszt
A
szerelem páholyában
Szemei
vetélkednek a lótuszvirágokkal.
Megláttam
e lányt ma,
Mohó
szívem megkívánta õt.
Ártatlanság
és szépség
Bõrének
tisztasága.
Arany
nyaklánca
Fényesen
villogott
Két
domb között,
Melleinek
édes illatában…
*
WILLIAM BLAKE (
1757- 1828 )
AZ ELVESZETT KISFIÚ
Apám,
apám mond merre jársz most?
Oly
gyorsan, ó, ne menj!
Szólj,
apám szólj, a kisfiadhoz!
Különben
elveszek…
A
sötét éjben sírt a gyermek;
Apja
nem volt sehol.
A
párától csuromvizes lett,
S
az úton köd gomolygott.
*
ELISABETH BARRETT
BROWNING ( 1806- 1861 )
PORTUGÁL
SZONETTEK
XLIII
Hogyan
szeretlek? – Oly sok út vezet
Hozzád
el mélységben és magasban,
Mennyet
s Létezést hordom magamban,
Lelkem
határtalanul úgy szeret.
Szeretni
a köznapokban lehet:
Szeretlek
téged fényben s bajokban,
Szeretlek,
mint ki igaz harcokban
Jogaiért
küzd, mely újjá teremt.
Szeretlek,
mint a régi bú tüzelt –
Lángoló,
vad s õrült szenvedéllyel,
S
miként gyermekkoromban a hitet
Szeretlek,
szomorú szentjeivel,
Mosollyal,
könnyel, az életemmel –
S
halál után – teremtõ erõvel.
*
Mint
az elõzõekben jeleztem, magyarul is írtam 8 verset. Ezekbõl
is bemutatok néhányat. Közülük a legaktuálisabb, amelyet Irénke
nagynénémnek írtam, azaz az Õ emlékére. 95 évet élt.
Édesanyám testvére volt, és Õ távozott el közülük utoljára.
Mikor elutaztunk New Yorkba, abban reménykedtünk, hogy majd
hazautazunk és mesélünk az élményeinkrõl – de sajnos a sors
mást rendelt. 2007 március 3-án hajnalban meghalt. Beszéltünk
telefonon húgommal és elmondta, hogy március 9-én lesz a temetés
14 órakor a bélavári temetõben. Sajnáltuk, hogy sajnos nem
tudunk hazamenni, mert még 19 napot leszünk itt.
Bennünket
fiunk Balázs fog képviselni és nagyon bántott, hogy az élet ezt
produkálta. Két hétig érleltem lelkemben a következõ verset:
NEW
YORKBAN ÍROK
- Nagynéném, Irénke
emlékére -
New
Yorkban írok verset,
hazámtól
messze, távol,
így
búcsúzom nénémtõl,
ki
elment e világból.
Kilencvenöt
évet élt
és
oly sok mindent tudott
világról,
háborúról,
melyeken
mind túljutott.
Gyermeke
nem volt soha,
mégis
felnevelt sokat:
Arankát,
engem, Zsuzsit,
az
egyetlen húgomat.
Aztán
annak fiait:
a
Norbit és Lacikát.
Serény
volt állandóan
és
köszönetet se várt.
Majd
jöttek gyermekeim,
kiket
nyaranta látott,
Krisztikét
és Balázskát
Õ
anyaként imádott.
Itt
vagyok, távol tõle
És
csak így búcsúzhatom.
E
vers állít emléket,
legyen
ez hû oltalom
neki
az anyaföldben.
Isten
is hálás azért,
amit
miérettünk tett,
nem
kímélve napot, éjt.
Tán
a sors akarta így?!
A
szívem sajog némán.
Isten
áldjon Irénke! –
Ott
fönn emlékezz én rám!
New York, 2006. március
17
*
Most
pedig a többi magyarul írt verseimbõl adok közkinccsé néhányat.
Alapvetõen hideg volt, de volt tavasz is, sõt egy nap a természet
három évszakból adott bemutatót, errõl szól a következõ
versem:
TEGNAP MÉG
Tegnap
még nap aranylott
Ma
felhõk rongya leng
Tegnap
még tán tavasz volt
Ma
esõ zene zeng
Sûrû
zápor hóra vált
És
fehér pille száll
Sok
platánfa arra vár
Hogy
hófehérben áll
És
a hó csak hull csak hull
Csendes
zenét szitál
Természetnek
harca dúl
A
tavasz messze jár
New York, 2006. március 2
*
Eszembe
jutott, hogy akár József Attila, már én is megleptem magam magam
születésnapi verssel több alkalommal is, amelyekbõl a 18. és a
40.születés-napomra írt versemet e könyv is tartalmazza. Így
aztán kézenfekvõ volt, hogy József Attila Születésnapomra címû
versét megközelítõ stílusban köszöntsem magam.
59. SZÜLETÉSNAPOMRA
Ötvenkilenc
éves
lettem
én…
Messze
egy másik
földtekén!
Távol
fiamtól, hazámtól,
sok
baráttól,
de
lányomhoz közel,
és
nem távol
férjétõl,
családjától,
unokámtól.
Egeknek
hála: jól vagyok!
Szép
napok
Egymás
után robognak,
s
alhatok
még
pár napot New York-i
ágyamon
feleségemmel,
sétálok Queens-i
utakon,
sok
verset olvasok, írok
s
fordítok
angolból
szép szonetteket.
Ordítok
szilaj
örömömben
jó
nagyot:
Ötvenkilenc
éves
Lettem
én! –
Rohan
a hatvanadik
már
felém.
New
York, 2006. március 13
*
Egyik
alkalommal feleségemmel elkísértük Kriszti lányunkat és
Julianna unokánkat a Queens-i vadas parkban lévõ játszóházba.
A
létesítmény csodálatos helyen volt, a szép tavaszi napon
sétálhattunk a parkban, a nádassal borított tó körül, hol
madarak éneke törte meg a csendet. A barkák nyílni kezdtek,
hiszen 17 Celsius fok meleg volt. A hangulat megihletett. Íme a
vers:
BARKAÁG,
BARKAÁG
Barkaág,
barkaág,
Ringatja
bimbaját.
Barkaág,
barkaág,
Szellõk
közt ring a nád.
Barkaág,
barkaág,
Bokrok
közt hóvirág.
Barkaág,
barkaág,
Felébredt
a világ.
Barkaág,
barkaág,
Ringatja
bimbaját.
New
York, 2006. március 17
*
Lassan
lejárt az idõnk és március 19-én hazautaztunk New York-ból. A
verseken és fordításokon kívül naplójegyzeteket készítettem.
*
Megjegyzés:
A fenti részlet a 2007-ben megjelent "Hittem, amit tettem" című könyvemből való.
*
TALÁLKOZÁS 42 ÉV UTÁN
MÉSZÁROS FERENC TANÁR ÚRRAL
(Az írás eddig még nem jelent meg)
TALÁLKOZÁS 42 ÉV UTÁN
MÉSZÁROS FERENC TANÁR ÚRRAL
(Az írás eddig még nem jelent meg)
Nagy izgalommal készültem és 2007.november 29-én
délelőtt 10 órakor indultam Pacsára Mészáros tanár
úrhoz. A lakásunk elől, a Ritka utcából a Frangepán útra
kanyarodtam. Az utca végén megvártam, míg elrobogtak az autók és
rákanyarodtam a Virág Benedek utcára. Távolban feltűnt a Jahn
Ferenc kórház impozáns épülete, majd elhaladtam mellette és a
Köves út végén vártam, hogy a Szentlőrinci útra
kanyarodhassak…
Rövid várakozás és araszolás után a Szenlőrinci úton az
M5-ös Szeged felé vezető szakaszára értem és szorgalmas
gyorsítás után elértem az M0-ás bevezető szakaszát, amely Győr
felé vitt. Az M0-áson a mezők közt robogva feltűnt Soroksár. A
MOL magas oszlopon lévő logója, majd Waberer’s kamiontulajdonos
hatalmas kék épülete, előtte a kamionok seregével. Felüljáró
következett, majd a Dunai híd a Dunával. Nyílt szakasz, Shell
kút, Szigetszentmiklós és csepel felé vezető felüljáró.
Lassítás. Itt a rendőrök radarozni szokták a szembejövő
forgalmat. Távolban a Szigetszentmiklósi (Csepeli) Auchan, aztán
kanyar, csepeli becsatlakozás, majd a csepeli Duna híd. Baloldalon
a Lakihegyi adó hatalmas vastornya. Kis gyorsítás, majd lassabb
menet, mivel az épülő érdi MO-as-M6-os felüljárója,
elkerülője, kacskaringója következett (Talán nyáron kész
lesz!). Diósdi emelkedő a készülő nagy parkolóval, felüljáró
és Anna hegy az ÖMV benzinkúttal és a McDonald’s étteremmel.
Újabb gyorsítás és kanyar után rátértem a „Balatoni
sztrádára”, az M1-esre…
Az Anna hegytől kezdődően hó borította tájat. Különösen
az árnyékos és huzatos helyeken gyűlt össze és maradt vastag a
hó. Az érdi lejtő után robogó autók száguldottak el mellettem,
pedig 130-as sebességgel mentem. Az idő kellemes volt. A
gabonatáblákat egyenletes fehér hó fedte és vakított a
napsütéstől. Egyenletes tempóban mentem. Az utat figyelve és a
visszapillantó tükörbe olykor belepillantva néztem a tájat.
Mindenütt tél, de szelíd. Egy fenyves következett, előtte a
vadak elleni drótkerítéssel. Aztán egy őzen pillantottam meg a
kerítésen innen. Valahogy bekeveredett. Bizonyára a szarvasok
valahol ijedtükben átszakították a drótot. Csak baja ne legyen a
kis őznek. Ha ott marad és visszatalál, akkor nem lesz baja se
neki, se annak , aki elé véletlenül odarohan. Továbbrobogás.
Feltűnt a Velencei–tó-. Még nem fagyott be. Hosszas tempó után
feltűnt Székesfehérvár sziluettje. Gyárkémények, üzemek.
Benzinkút. Már 1 órája utazok. Székesfehérvár után eltűnt a
hó. Ragyogó tavaszias napsütés fogadott, még a bundacipőt is le
kellett venni. A félcipő is megfelelt az autóban. Gyorsan lehetett
menni, mert Nagykanizsa felé alig volt forgalom. A táj tavaszi
benyomást keltette: hó Székesfehérvártól kezdődően egy
csöppnyi sem volt. Az őszi gabonavetések harsogó zölden fürödtek
a ragyogó napsütésben. Lehetett haladni, hiszen Balatonkeresztúrig
kész az M1-es…
Elrobogtam Siófok mellett. A kivezető utak jelezték a várost,
átrobogtam a Sió csatorna fölött. Az M1-esen 120-as tempóban
robogtam. Zamárdi után csodálatos kilátás tárult elém az új,
szántódi viaduktról. A Balaton kéklőn harsogott. A túlsó
partról a Tihanyi félsziget és a tetején magasló kéttornyú
templom küldte néma üdvözletét…
Balatonkeresztúrnál a 76-os országútra kanyarodtam és látni
lehetett jobb oldalon a Keszthelyi öbölt, ahol a tűző napfényben
fehéren világított a Balaton parti város. Mikor az országúton
mentem autómmal sok dolog eszembe jutott Nagykanizsáról, a
keriről, a kollégiumról, Mészáros tanár úrról. Memorizálva
egy verset kezdtem alkotni, majd a Pacsa felé vezető 75-ös úton
megálltam és az út menti árokparton, a kocsimban lerögzítettem
a verset (amelyet énekelni is lehet) 12 óra 18 perckor.
Íme a vers:.
MIKOR A 76-OS
ORSZÁGÚTON
MENTEM
MIKOR A 76-OS
ORSZÁGÚTON
MENTEM
Mikor a 76-os
Országúton mentem
Eszembe jutottak
Kanizsai diákéveim
Mikor a 76-os
Országúton mentem
Eszembe jutott
A félszeg kisdiák
Mikor a 76-os
Országúton mentem
Eszembe jutott
Szép szülővárosom
Mikor a 76-os
Országúton mentem
Eszembe jutott
Az öreg kollégium
Mikor a 75-ös
Országútra tértem
Eszembe jutott
Mészáros tanár úr
Mikor a 75-ös
Országúton mentem
Eszembe jutott
Egy küzdő kisdiák
Mikor a 75-ös
Országúton mentem
Eszembe jutott
A kis költőpalánta
Mikor a 75-ös
Országúton mentem
Eszembe jutott szavak
Daloltak a papíron
Mikor a 75-ös
Országúton mentem
A Sorsnak megköszöntem
A Tanár Úrral Pacsán
Találkozhatom
*
A vers 2007. november 29-én
készült memorizálva, a 76-os
A vers 2007. november 29-én
készült memorizálva, a 76-os
országúton
utazva és a 75-ösre
kanyarodva.
Rögzítése ezután
történt
12 óra 18 perckor.
*
Utána
rövid idő múltán Pacsára érkeztem. A posta előtt az öltönyöm
zakóját vettem fel és pont a postával merőlegesen volt a Gagarin
utca, ahol Mészáros tanár úr lakott. Pillanatok alatt a Gagarin
utca 13-as szám alatt lévő szép, takaros családi házhoz értem
és vártam a találkozást…
A sárgaszínű házat vaskerítés fogta körbe és láttam, hogy
nyitva volt a vaskapu. Vártak. Felmentem a lépcsőn, közben egy
szép cicával találkoztam a teraszon. Bekopogtam. Mészáros tanár
úr nyitott ajtót. 42 év múlt el találkozásunk óta. Megöleltük
egymást és utána beálltam az udvarra a kocsival. Kedves
feleségével is találkoztam, Erzsikével. Mintha csak tegnap
váltunk volna el egymástól. Boldogak voltunk, hogy a sors ezt a
találkozót is lehetővé tette. Néhány percnyi ismerkedés,
beszélgetés után elolvastam, azaz elénekeltem az úton szerzett
és megzenésített versemet, a „Mikor a 76-os országúton mentem”
címűt. Tanár úr több digitális fotót készített és néhány
másodpercnyi mozgó képet is fel vett gépével. Ebben profi,
legalább fél évszázada fotózik. Sok művészi képet készített,
többek között Pacsáról képeslapokat.
Ebédre invitáltak. Kedvencem volt az étel. Finom gulyásleves
és sült oldalas burgonyával és rizzsel. Mivel kocsival jöttem
csak üdítő italt fogyaszthattam. Még az ebéd megkezdése előtt
felállt Mészáros tanár úr és azt mondta:„Jó ebédhez szól a
nóta!”. Aztán pár pillanat múlva egy régi felvételt
hallgathattam. A felvétel 45 éves. Még 1962-ben készült, amikor
a kollégium énekkarosa voltam. Egyből felismertem a népdalokat,
és más hasonló énekeket, amelyek közül néhányat énekelni is
kezdtük egyidejűleg a magnón elhangzottakkal.
Az ebéd után énekkaros, meg kollégiumi fényképek
következtek. Előkerült az 1961/62-es kollégiumi névsor, amely
számomra fontos ereklye. Sőt azoknak a listáját is megkaptam,
akikkel bérletünk volt a városban megrendezésre kerülő
hangversenyekre.
Aztán végignéztük az általam adott ajándékkönyveket, majd
a 60. születésnapi irodalmi műsoromnak a DVD- jét tekintettük
meg, csaknem teljes egészében. Az idő rohant, szinte észre sem
vettük. A tanár úr a friss fényképekből kinyomtatott a
számítógépen néhányat. Az utazásom során készített verset a számítógépre tettem, majd az ajándék floppyra másoltuk. Mészáros tanár úr fényes papíron egy példányt kinyomtatott részemre, mivel a modern számítógépén fényképeket és írásokat is lehet készíteni…
*
ÁPRILIS, ÁPRILIS!..BOLONDOS ÁPRILIS!
Elmúlt éjfél...A mutató jelezte, hogy immár április
4 van. Bolondos április!...
A szél már előtte is vad erővel rángatta a félig
leeresztett ablakredőnyöket, s az eső ömlött az égből.
A felhők olyan riasztóak voltak, mint Amerikában a
twitter, azaz a tornádó, mintha készülne elnyelni, beszippantani
a környező világot!
Egész éjjel dörömbölt a redőnyökön a szél,
mintha ki akarná szakítani őket a helyükből. A vad szél pedig,
úgy suhogott, mintha egy hatalmas láthatatlan, félelmetes legyező
játszana a tájjal. A fák részegen kóvályogtak az erős szélben,
s talán arra gondoltak, hogy itt a világ vége. Egy szarkafészek
pedig teljes erejéből az ágakba kapaszkodott, nehogy a földre
hajítsa az irgalmatlan szél, azaz nem is szél, hanem viharos
erejű, hatalmas szélroham...
Nehezen aludtam el... Ez a fergeteges, éjfél utáni
vad suhogás, zörgés felzaklatta lelkemet...
*
Reggel gyorsan keltem és feleségemmel indultam a
telekre, azaz a bicskei Galagonyás dűlőbe, abban reménykedve,
hogy a vihar nem tett kárt a háztetőn, meg a terasz feletti
tetőszerkezeten. Aggódtam aztán azért is, hogy a vihar
remélhetőleg nem szaggatta le as villanyvezetéket, nem döntött
ki gyümölcsfát...
Elindultunk az autónkkal. Az M5-ös felé vettem az
utat, majd rátértem az M0-sra. Szombat lévén kevés autó volt az
úton. A szél vad lökésekkel ostromolta az autó oldalát, erősen
kellett tartani a kormányt...Duna-híd... Anna-hegy...Balaton felé
való leágazás...
Aztán feltűntek az M0-on való útkiszélesítésnek
a munkálatai. Az autók 40 km-es sebességre lassítottak, később
láthattuk jobbról a Horgásztó közelében félbehagyott, a
gazdasági világválság hatalmas mementóját, a „holt-
betonvárost”...Kanyarodás az 1-es útra, hatalmas Aldi raktár
balról, Ipari park jobbról, különféle cégekkel...
Fel a dombra... Biatorbágyi körforgalom (távolban az
etyeki dombokon látható a Korda filmstúdió hatalmas épületével),
elágazás a temetővel, majd ismét Ipari park raktárai...
autóspihenő (hol nyáron epret, meg dinnyét szoktak árulni egy
faházban), emelkedő, elágazás Etyek meg Zsámbék felé...Aztán
Herceghalom következett jobbról a benzinkúttal, balról a
vasútállomással, és jobbról pedig az új lakótelepen a pirosló
tetejű családi házak sokasága...Kis emelkedő, majd díszes
„Üdvözöljük Fejér megyében!” tábla, majd jobbról zöldellő
hullámzó gabonatábla...távolban pedig az M1-en suhanó autók...
Aztán sötét felhők gyűltek az égen, majd kövér
cseppekben koppant az eső az autó tetején és ablaküvegén.
Hirtelen bevillant: „Úristen, az esőben hogyan fogunk felmenni a
csúszós füvön és a süppedő talajon a telki házunkhoz?!”...
Autópihenő, egy kis furgon platója tele burgonyás
zsákokkal, meg mögötte is a betonon felpolcolva néhány piros
necc-zsák, tele krumplival várva a vevőket. „50 Ft/kg!” állt
egy táblán az út mellett kitámasztva...
Emelkedő, közben a vad szél erősen rohamozta az autó
oldalát, s végül távolban feltűnt Bicske, sárgára festett
templomával és zöldes-szürkés, ablakokkal teli emeletes
irodaházával. Jobbról hatalmas szőlős volt látható, majd egy
ideköltözött fatelep, illetve egy faházban működő
zöldség-gyümölcs bolt, ahol facsemetéket is árusítottak. Innét
kezdődött a Galagonyás I. dűlő, amelyet még több is
követett...
Bicske város táblája...halastó, ahol a felvillanó
hullámok egymást kergették, s a halak pedig a tó mélyén
pihentek. Báder fogadó balról, jobbról az idősek otthona a nagy
ciprusokkal, majd utána a fiatal almafákkal. Rögtön utána egy
elkerített telek, ahol birkák, tehenek, disznók és lovak
legelésztek, mintha nem is fújna a vad szél, és nem is esne az
eső. Aztán később földszintes raktárépületek következtek,
majd balról a Lidl üzletháza, a parkolójában rengetek
személygépkocsi...
Körforgalom, jobbra kanyar, balra a TESCO hatalmas
áruháza bőséges parkolókkal, amely szintén telve volt
autókkal...
Elállt az eső, a goromba felhők Sóskút irányába
vonultak...A bal oldali halastó mellett hajladoztak a nádak, a
másik oldalon töltés emelkedett a halastónál és minkét
oldalon kerítés védte a hívatlan látogatóktól. Enyhe emelkedő
kanyarral kombinálva, aztán lejtő, lassítás, indexelés jobbra,
aztán rátértem a Bicske, Galagonyás dűlő III megviselt útjára,
ahol az eső utat vájt, a tócsákat meg elég sűrűen kellett
kerülgetni. Az út két oldalán vetések zöldelltek... Útközben
azon meditáltam, hogy az éjszakai eső remélhetőleg nem áztatta
agyon a telkünk földjét, füvét, és talán az erős szél is
szárítgatta. Így aztán eljuthatunk a telki úton a kis házunkig.
Szerencsénk volt. A telkünkre való kanyarodás után
szépen, egyenletesen ment fel az autó az enyhe emelkedőn. A talaj
elég száraz volt, mert a baloldali telken végzett „mohó és
felelőtlen tarvágás” következtében úgy süvített a vad szél,
mint a tengerár, akadálytalanul száguldott végig a földön és
vadul rázta a gyümölcsfák ágait...
Fölértünk a kertajtóig, és a pince mellett
megálltunk...Az udvarban a két hatalmas fenyő részegen dülöngélt
a szélben, amikor kiszálltunk az autóból, hallottuk a tűlevelek
monoton suhogását. A két fenyőfa úgy hajlongott, mintha ki
akarna dőlni, de szerencsére 35 év alatt nagy mélységbe merültek
már a gyökerek. Attól sem kellett félnünk, hogy derékba törnek
a fák, mert nagyon szívósak, rugalmasak a törzseik...
A kiskaput lassan megszabadítottam a láncoktól és
támasztókaróktól, majd igyekeztem a kis házunk felé. Közben
hívtam a kiscicánkat:
- Mirkó!...Mirkó!...
Pár pillanat múlva a házunk tetején, a
keresztgerendák találkozása között lévő lyukon kilesett a
cica, és igyekezett lefele jönni a háztetőn.A terasz tetejére
érkezett, onnét a muskotályos szőlő karvastagságú ágain
lekúszott és futott felénk...
Nagyon örült. Nyávogva üdvözölt bennünket,
állandóan a lábunk szárához dörgölődzött és figyelte az
arcunkat. Aztán nagy S kanyarokat tett a lábunk között, hogy alig
tudtunk lépkedni. Felvetten és a kezemben dorombolt, a fejét
hozzám dörgölte, s közben egyszer-egyszer nyávogva köszöntött.
Feleségem is szólt hozzá:
- Meg vagy Mirkó kiscicám!? Szép egészséges vagy,
nem bántott senki!...
A cica ismét nyávogva köszöntött bennünket,
mintha azt mondotta volna:
- De jó, hogy itt vagytok. Olyan egyedül voltam...
Közben láttam, hogy a nagy kék, 300 literes műanyag
hordó és a kis sárga vödör színültig van esővízzel, az üres zöld
és piros hordókat pedig feldöntötte, és messzire gurította a
vad szél...
Kinyitottam a szobaajtót és bekapcsoltam a
fűtőventilátort. Rövid időn belül kellemes meleg áradt szét
a szobában. Mirkó közben körülöttünk
sündörgött és olykor nyávogott egyet: jelezte, hogy enne a
kedvenc májpástétomos cicakajából. Megkapta. A nagy cicatálba
kitettük a darabolt kenyeret, majd baromfihúsos konzervet tettünk
rá.
A fenséges illat hatására előkerült Roxy is, a 4
éves teknőc-tarka bundájú cicamama. Egymás mellett, látszólag
békésen falatoztak. Roxana olykor-olykor morgott egyet. Gyorsan
befalták az ételt, mivel az egy hete kirakott száraz macskaeledel
mind elfogyott, és nagyon megéheztek...
Mindkét cica úgy kigömbölyödött a sok ételtől,
akár a tengeri sün. Roxana, azaz Roxy cica hasa nemcsak a sok
ételtől nőtt nagyobbra, hanem attól is, hogy 3-4 hetes kiscicák
pihentek pocakjában. Május hónapban cicaáldás várható!...
Az étkezés után mosakodni kezdtek, majd a száraz
barackfán felmászva a konyhatetőre mentek sütkérezni.. Mirkó
oldalazva ment Roxy mellett, figyelve őt, hiszen a mama cica a
terhesség miatt sokszor megkergette és megpofozta a már 9 hónapos
fiú cicát.
Az elgurult 100 literes színes műanyag hordókat
összegyűjtöttem és a helyükre tettem. A nagy hordóból
átmerítettem az esővíz nagy részét a másik két hordóba, így
aztán már semekkora szél sem döntheti fel őket. Munka közben jól
fel kellett öltözni: több réteg meleg ruha, sál, meleg kusánka.
A bolondos, hideg áprilisi szél fütyülve, süvítve rohant végig
a tájon. Az udvarban lévő két hatalmas fenyőfa suhogott, zúgott,
akár a tenger. A fák csúcsai nagyon kilengtek, az ágakat meg
cibálta az erős szél...
Mikor végeztem a munkával, utána egy kicsit
körbesétáltam a telken. Először a ház mögötti részt
szemléltem meg. Szomorúan állapítottam meg, hogy a kis faház
mögötti 10 éves sárgabarackfa, – amely oly sok finom
gyümölccsel örvendeztetett meg minket és ismerőseinket – most
már biztos, hogy halott. A ház közeli sarkánál lévő
sárgabarackfa szerencsére él, küzd az időjárással, ágait vadul
rázza a hideg szél. A piros és feketeribizli bokrokon már
kipattantak a rügyek, sőt néhány zöldellő levélke didergett az
ágakon. Az eperlevelek is elkezdtek növekedni a napfény és eső
áldását köszönve... A ház másik sarkánál lévő barkafához
mentem, ahol már pirosas-sárgás virágbóbiták jelezték, hogy
egy nap múlva itt van a Húsvét....
Előre mentem az udvarba, hogy megszemléljem miként is
éledeznek a rózsabokrok, rózsafák. Örömmel láttam, hogy már
szép pirosas-zöldes hajtások borították a vesszőket, ám néhány
ág kifagyott, elszáradt. A ringlófa ágai duzzadó rügyekkel ékes
ágakkal táncoltak a szélben. A fű zöldellt, közöttük több
helyütt pedig kis apró fehér, illetve pirosas-fehér
százszorszépek, ahogy mondják népiesen „pipitérek” élték
vidámacska életüket: tűrik a hideget, és előbb virágzanak,
mint a hóvirágok. A kerítés mellett tulipánok, jácintok
mutatták kövér bimbóikat, jelezve, hogy hamarosan örvendhetünk
szépséges virágaik láttán...
A kövér almafarügyek ezüstfehérek voltak, a
szőlőrügyek növekedtek, az ősszel ültetett őszibarackfák
rügyei is duzzadtak. A kicsi és nagy meggyfa pedig jó termést
várt, szebb időt remélve: a virágzáskor nem lesz eső vagy
fagy...
A hosszú szőlősor melletti, füves részen pihenő
sárgabarackfa pedig egészséges, és kerek, sárga-piros külsejű
édes gyümölcsökről álmodott. A szalonnasütő körül lévő,
tarvágástól megmentett vadszilvafák virágai már nyiladoztak,
mit sem törődve a hideg széllel, elvégre április van és holnap
Húsvét lesz. A mogyorófabokron a virágok sárga zászlócskái
lengedeztek...
Visszamentem a meleg szobába. Roxy nem volt bent,
valami régi ismerőshöz, vagy udvarlójához ment. Mirkó békésen
szunnyadt a heverőn, megsimogattam. Boldogan dorombolt...
Kiraktam a cicáknak a száraz eledelt, majd
kitessékeltük Mirkót a szobából. Hazafelé indultunk. Az udvar
ajtajáig kísért bennünket. Az ajtót bezártuk. A cica egyedül
maradt, bánatosan tekintett felénk, ám tudta, hogy hamarosan ismét
jövünk...
Beindítottam az autót, hátrafelé tolattam, majd
lassan leereszkedtem a diófa melletti úton, és rátértem a
kövesútra, aztán a műútra...
A bolondos, hideg áprilisi szél kacagva
fütyörészett...
Budapest,
2015. április 4. 18 óra 50 perc
*