Anekdoták

KIRÁLY LAJOS

ANEKDOTÁK

*

ELŐSZÓ

Rövid kis történeteket, csattanós, olykor vidám történeteket anekdotákat adok közkinccsé, amelyek az életem történéseiből eredeztetnek, egy kis része pedig másokról szól.

         Az anyagot több éven át írtam, gyűjtöttem, néhány történet már megjelent saját könyvemben vagy másokéban, átadva az egyszeri közlés jogát, illetve újságokban is.olvashatók voltak.

         Ezek a történetek életem egy-egy érdekes epizódját mutatják be. Megmutatva azt, hogy  vidám, eleven, talán kissé rossz gyerek voltam, de boldogan éltem életemet. Ezernyi élményt szereztem.Bélaváron. A gyermekkori történetek nagy része a falun élő más gyerekekkel is előfordulhatott. Ezek voltak a vidám, falusi gyermekek játékos csínytevései.

          A középiskolában is értek élmények, a munkahelyi történetek pedig színesítik a palettát.

Édesapám humoros ember volt, ennek igazolására leírom vele megtörtént, vagy az általa elmondott történeteket, anekdotákat.

     Még sok élmény van kéziratban vagy vár megírásra, de azokkal kibővítve talán egyszer könyvalakban is megjelentetem az összes anekdotámat.

          Most felhasználom a honlapom adta lehetőséget, fogadják szeretettel!

Budapest, 2016. október 5

Király Lajos

I

GYERMEKKORI TÖRTÉNETEK

*

A VILÁGUTAZÓ

Minden gyermek szeret kalandozni, „világot látni” már piciny korában. Jómagam is így voltam. Tán három éves lehettem, amikor édesanyám búcsúba készült, úgy tudtam, hogy Vízvárra. Ám ő Berzencére ment. Vele szerettem volna menni, de nem vitt el. Így hát úgy gondoltam, hogy elmegyek egyedül, gyalog, hiszen csak 3 kilométerre van. Had lássák, hogy milyen ügyes kisfiú vagyok. Elindultam a vasútpart mentén levő úton, mert a nagyapám egyszer elvitt a vasútállomásra.

El is jutottam a vasútállomásig, ahol az állomásfőnök velem egykorú fiával játszottam és el is feledtem, hogy búcsúba készülődtem. Közben az állomásfőnök telefonált Bélavárra, hogy ne aggódjanak, mert ott vagyok és intézkedett, hogy a következő vonattal hazaküldjön...

Mikor megérkeztem a bélavári vasútállomásra boldogan léptem le a kocsiról, a nagy utazó. Örömömet egy hatalmas pofon szakította félbe, amit a lépcső előtt várakozó Irénke nénémtől kaptam. Aztán a kezében levő vesszővel jól elnáspángolt. Hát így jutalmazták az első „felfedező” utazásomat.

A történetet részletesen leírtam az 1972-ben kiadott Gyermekkor tündércsodái kötet 21-23.oldalán, valamint a Hittem, amit tettem címmel 1997-ben megjelent önéletrajzi ihletésű, 60 évet összegző könyvem 15-17.oldalán.

NYÁRI KÓPÉSÁG

Bélaváron, a Dráva-mentén töltöttem gyermekkoromat. Társaimmal boldogok voltunk, mikor nyaranta kiöntött a folyó és a réten szétterülő sekély vízben lubickoltunk, ahol kézzel halakat is lehetett fogni. A kiáradt folyó egészen a vasútpartig ért. A magas domb tetején húzódó sínpárokon elég sűrűen jártak a személy-, gyors- és motorvonatok a Nagykanizsa-Pécs közötti vonalon.

A meleget és a szabadságot élvezve meztelenül fürödtünk Mikor tudtuk, hogy nemsokára vonat robog el felettünk a dombon lévő vasúton, akkor a testünket sárral kentük és a fenekünket mutogattuk a vasúti kocsikból ökleiket rázó utasok felé.

SZŐLŐHEGYI GYÜMÖLCSLOPÁS

A gyerekek szeretik a gyümölcsöt, s ha otthon még nem érett meg, vagy nem volt a kívánt gyümölcsfajta, akkor tudtuk, hogy hol lehet találni.

Egyik alkalommal a szőlőhegyre mentünk, hogy hárman egy ismerős eprét megdézsmáljunk. Ahogy eszegetjük az epret, látjuk ám, hogy jön a gazda. Mikor meglátott bennünket, akkor iszonyúan káromkodott és szőlőkaróval kezdett hadonászni Menekülni csak a szőlő vége felé lehetett, ahol magas csalános zárta el utunkat.

Nem törődtünk vele, átrobogtunk a csalántengeren. Utána a berekben, este pedig mosakodáskor nem győztük vakargatni csaláncsípéstől hólyagos testünket, hiszen csak egy klott gatyában mentünk gyümölcsszerző körútra.

SZIKRÁZÓ KÖVEK ÉS KAVICSOK

Mivel a Nagykanizsa-Pécs vasútvonal mentén laktunk, Bélaváron, ezért öten jó barátok mindig együtt csatangoltunk a vasútpartra és környékére, mert fás, bokros terület és horhos volt a másik oldalon, meg a magas vasútpart. Sokszor raktunk néhány követ meg kavicsot a vasúti sínre és a bokorból vagy a magas partról figyeltük, hogy miként is szikrázott a kavics és a kő, amint a vonatkerekek porrá zúzták azokat.

Gondoltuk, hogy jó lenne egy nagyobb adagot is a sínekre rakni, mert így még több szikrát láthatunk.

A délutáni hármas motorvonat érkezése előtt, a Pápicsék alatti vasúti részen, mindkét sínre 2-2 méter hosszúságban raktunk kavicsokat és köveket. Mikor elkészültünk a nagy művel, akkor felmentünk a vasútpart tetőre és onnét vártuk a vonatot. Jött is ám a vonat pontosan, és a síneken fekvő nagy adag rakománytól remegtek, inogtak a kocsik, miközben porzott, szikrázott a sok kavics és kő a súlyos kerekek alatt. Az egész olyan volt, akár a tűzijáték. Szép volt és félelmetes. Gyorsan elfutottunk a szélrózsa minden irányába. Megijedtünk...

A dolog kitudódott, mert jelentették az esetet a vasútállomáson és keresni kezdték a tetteseket.

Másnap Pápics Ernő, az osztályfőnökünk kihívott bennünket a padból, mert mind az öt elkövetőt ismerte, hiszen az eseménynél velünk volt rokona, Pápics Laci, aki mindent bevallott. Egyszerű volt a dolog, hiszen az ő kertjük végében történt az eset, és őt kérdezték először, hogy délután mit csinált. Kár volt bármit is tagadnunk.

A tanító úr sorba állított bennünket, mint mi a kavicsokat és a köveket a sínekre. Akkora pofonokat kaptunk, hogy a fülünk még sokáig csengett, szemeink pedig jobban szikráztak, mint a vasúti kerekek alatt ropogó kövek.

A SZÉP MAJÁLISOK

Általános iskolás korunkban sokszor volt majális az erdőben. Nagyon kellemesek voltak a számháborúzások, az akadályversenyek, meg a paprikás krumpli főzések...

Ám legkellemesebb az volt, amikor az ebéd utáni pihenéskor a tisztáson a szép, fiatal tanító nénik fürdőruhára vetkőztek és napoztak.

9-10 évesek voltunk és már erősen működött a fantáziánk, amikor hanyatt fekve láttuk őket napozni. Tágra nyílt szemmel nagyon sokszor sétáltunk el mellettük. A duzzadó combok között feszülő dombocskát fürdőruha takarta, melynek lágyék részén pajzánul kikandikáltak a barna, izgató szőröcskék.

A FÁRA MÁSZÁS KIRÁLYA

Gyerekkoromban nem volt olyan fa, amit ne tudtam volna megmászni. Igaz, a fenyőfa gyantától ragacsos lettem, amit csak hetek múlva lehetett véglegesen eltüntetni. A fákat megmásztam, a madártojásokat ledobtam a lent állók sapkájába, vagy fészkestől. Az akácfák tüskéjétől pedig a sok vérző csík meg tüskeszúrás volt a hasamon.

Egyik alkalommal a nálam sokkal idősebb Kápics gyerekek a házunk előtt álló hatalmas akácfán lévő fészekre mutattak:

- No, Lali! Abból a fészekből biztos, hogy nem tudott lehozni a tojásokat!

- Dehogynem! – válaszoltam és klott gatyásan már el is kezdtem mászni a fára.

Gyorsan kúsztam fölfelé. Vékonyodtak az ágak és hullámzottak az enyhe szélben. Elég veszélyes mutatvány volt. Ők is észrevették és lentről kiáltoztak, hogy hagyjam a fenébe az egészet, még leesek. Kicsit féltem, de gondoltam, hogy megmutatom nekik kicsoda a Király Lali!

Óvatosabb lettem. Az utolsó métert nagyon lassan tettem meg. Végre elértem a fészket. Három tojást találtam benne. Számba vettem őket és kezdtem lassan lefelé ereszkedni a fáról. Lefelé mindig nehezebb a mászás, a tüskék végigkarcolták a hasamat és a vér több helyen is kiserkent.

Az utolsó méternél a törzstől elrugaszkodva, leugrottam a fáról. A tojások összekoccantak a számban és összetörtek. Undorodva köptem ki a tojásból kiforduló apró, már mozgolódó, csupasz tökösverebeket.

KALÓZOK A MERTFICÁN

  

A vasútpart, a Skárpa alatt terült el a Mertfica örökké vizes, sásos hatalmas területe, amelyet a talajvíz, az eső meg a Dráva kiöntött vize hozott létre. Télen állandóan befagyott és itt szoktunk korcsolyázni meg csúszkálni a jégen.

Amikor sekély, vagy alig volt víz a Mertficán, akkor lekaszálták a sásos, füves rétet. Így történt az egyik évben is, de a Dráva hirtelen kiöntött és a petrencébe rakott szénát már nem tudták elszállítani. A víz még ősszel is magas volt és télen pedig befagyott a jégbe az összes összegyűjtött széna. A petrencéknek teteje 20-30 cm-re kiálltak a jégből.

Csúszkáláskor olykor akkorát estem, hogy a fejem nagyot koppant a jégen, olykor meg is szédültem, de sebaj! Fő a játék! Főként Halász Ferivel, Kertai Tibivel, Turcsics Jancsival és Pénzár Jóskával, Pápics Lacival és Szvacsina Lacival voltunk lent a jégen. Olykor kevesebben.

Egyik alkalommal Turcsics Jancsi kitalálta, hogy játszunk kalózosat. Ennek az volt a lényege, hogy a jégbe fagyott petrence tetejére, azaz „hajóra” álltunk, majd ugrálva rajtra „Mi vagyunk a kalózok! Elsüllyesztünk minden hajót! Reszkessetek!” kiáltozással arra törekedtünk, hogy minél előbb süllyedni kezdjen a „hajó”. Aki elsőnek süllyesztette el, az lett a kalózkapitány. Igen ám, de a jég alatt 1 méteres, helyenként másfél méteres víz volt. A süllyedéskor ügyesen ki kellett ugrani a jégre. Ez sikeresen ment egy darabig. Egyszer Turcsics Jancsi egy nagy petrence, azaz „hajó” tetején ugrált és kiáltozott, de süllyedéskor megbillent és nem tudott a jégre ugrani...

Jól megfürdött a hideg, jeges vízben.

CIGARETTÁZNI TANULUNK

Cigarettázni minden gyerek megpróbálkozik, mert izgatja a fantáziáját, hogy mi is lehet benne a jó? Miért is kedvelik a felnőttek? Mi is megpróbáltuk több társammal.

A házunk előtti horhos oldalában, a kis bokrok között elbújtunk. Hoztunk gyufát, újságpapírt. Dohányra már nem tellett, ezért száraz akácfalevelet gyűjtöttünk össze, azt sodortuk az újságpapír közé. Kész is volt a cigaretta. Ahogy néztük egymás alkotásait, elég furcsára sikeredett egyesek cigarettája. Volt, aki szivarvastagságút készített, volt kinek alig volt levél a cigijében, csak egy lapos papírtekercset szorongatott. Volt, aki mahorkaszerű cigit készített, de volt, akinek remekre sikeredett a műve...

Az enyém is elég ocsmányul nézett ki.

Következett a mű kipróbálása. Volt akinek a cigarettája gyorsan lángra lobbant, majdnem leégett haja. Ám volt, aki előkelően szívta a cigarettáját, közben nagyokat köhögött és folyt a könnye. Az enyém füstölgött szolidan, de a füst a szememet, az akácfalevél pedig a nyelvemet csípte és enyhe hányingert is éreztem. Az újságban lévő ólom nem volt kellemes, mivel nekem egy fényképes újság papírja jutott - és az egyre jobban irritált...

Kis idő múlva már köhögött, szipákolt, krákogott, köpködött, hányt az egész társaság...

Ez volt az első és az utolsó próbálkozásom a dohányzással. Azóta sem cigarettázom.

 KINCSEK A SZEMÉTDOMBON

Gyermekkoromban sok felfedező utat tettem meg társaimmal együtt. Többek között rájöttünk arra, hogy a földművesszövetkezeti boltból az udvarra kirakott romlott áruk között található még a gyerek számára csemege. Ilyen volt a dobozszámra található rumos és sósborszeszes cukorka, amelyből kifolyt a lé, és a dobozhoz ragadt. Ám a papírról lekapart cukorka finom volt és olykor találtunk hibátlan, töltött cukorkákat is. Aztán találtunk csokoládékat is, amelyek kemények, kicsit keserűek, olykor penészesek is voltak. Megtörölgettük. Nekünk nagyon ízlett...

A legfinomabb csemege azonban a fekete, ánizsos ízű, kiszáradt, megkeményedett, de nyálunktól fenségessé változott bocskorszíj volt. Kutya bajunk se lett az elfogyasztott édességektől.

Miközben turkálgattunk a szemétdombon, a csomagoláshoz szükséges faforgácsok között, gyakran találtunk 10, 20 és 50 fillérest, olykor l vagy két forintost, amely a bolt söprésekor került ki a szeméttel együtt...

Nagy kincs volt ez, amikor 40 fillér volt egy kifli vagy zsemlye. Akkor örvendeztünk a legjobban, amikor az alumínium helyett réz 10 és 20 filléreseket találtunk...

Azóta még mostanában is előkerülnek álmomban ezek a gyermekkori pénztalálások. A szemétben vagy a bolti kirakat előtt, olykor a búcsúsok elvonulása után az árokparti fűben mindig találok egy zsebnyi pénzt, amelyek között gyakran megcsillannak a 20, 50 és 100 forintos és egyéb, hatalmas, cipőkrém doboz nagyságú pénzérmék.

KULINGER

Már kisgyermekként is nagyon szerettem olvasni, mert egy érdekes világba csöppentem a könyv lapjait forgatva. Az olvasás acélosította a fantáziámat. Így aztán sok könyvet kaptam ajándékba. Ilonka nagynéném Budapestről megküldte számomra Swift: Gulliver utazásai című könyvét, amelyet nagyon szép színes képekkel illusztráltak. A könyv olvasásakor csodálatos világot barangoltam be.

Megtudták a szomszéd nagyfiúk, a Konyhási Jóska, a Kápics Laci, a Kápics Feri, hogy milyen könyvem van és elkérték tőlem. Soha nem láttam viszont. Ám ettől kezdve már nem Király Lalinak, hanem Gullivernek, vagy ahogy ők mondták „Kulingernek” szólítottak.

II

KÖZÉPISKOLÁS TÖRTÉNETEK

*

SZAKMAI GYAKORLATOK

Nagykanizsai keristaként Babócsán voltam a vasboltban szakmai gyakorlaton. Már gyakrabban nézegettem a lányokat. Egy alkalommal két barcsi kislánnyal ismerkedtem meg a helyi olajos szagú, de azért kellemes fürdőben. Tetszettünk egymásnak. A fürdő után az országút melletti, híd utáni ligetes részbe mentünk hármasban sétálgatni, beszélgetni. Kis idő múlva leheveredtünk egy szép fa árnyékába és ott beszélgettünk az élet dolgairól, az iskoláról, meg a szerelemről. Eszembe jutott, hogy játszunk valami társasjátékot, többek között zálogosdit. A lányok nevetve beleegyeztek.

Aki nem tudott a kérdésre válaszolni, zálogot adott. Elég sok zálog gyűlt össze, amelyet én őriztem. Következett a zálogkiváltás. Természetesen 1-2 puszi, csók, ölelés, simogatás volt a kiváltás ára. A lányok is és én is belemelegedtünk. Vagy 1 óra hosszat tartott a szép játék. Mindnyájan boldogok voltunk: a vesztesek is meg a győztesek is.

Az egyik fekete lánnyal L. Évával sokáig tartottam a kapcsolatot. Hat verset írtam hozzá, amelyből 3 megjelent a 2005-ben kiadott „Zsengék” című kötetem 28-30. oldalán. Nyáron gyakran találkoztunk Barcson és elmentem az őszi gimnáziumi bálra is. 16 éves voltam.

SZÖSZKE LEÁNYKA

Középiskolámat Nagykanizsán végeztem a „Thúry György” közgazdasági technikumban. Majdnem minden leány osztálytársamba szerelmes voltam, volt, akibe kétszer is, persze reménytelenül. Szép és gyötrő volt az érzés. A szerelemekből több versem is született.

Egyik alkalommal osztálykiránduláson voltunk busszal a Szombathely- Kőszeg – Sopron útvonalon. Már 17 éves voltam és egyre jobban érdekeltek a lányok. Szombathelyen körülnéztünk és utána kaptunk egy kis szabad időt. Én B. Icával összemelegedtem. Aranyos kis filigrán, kék szemű, szőke kislány volt.

Míg a többiek sétálgattak, mi tőlük elszakadva egy szép, árnyas parkban kötöttünk ki. Először ültünk egy padon és beszélgettünk, aztán nekibátorodtam és öleltük, csókoltuk egymást felajzott lélekkel. Beleszédültünk az ölelkezésbe, belefeledkeztünk a csókolózásba, észre sem vettük az idő múlását.

Mikor felocsúdtunk, akkor jöttünk rá, hogy már fél órája a busznál kellett volna lennünk. Rohantunk a többiekhez, ahol Licskay József tanár úr, az osztályfőnökünk majd szétrobbant a méregtől. Szemei szikrát szórtak és mindenki hallatára azt mondta:

- Már fél órája vártunk rátok, már aggódtunk miattatok, hogy eltévedtetek! Te meg koslatsz a Szöszivel! A kutya úristenit!

A furcsa szavaktól és a többiek előtti megszégyenítéstől csupa víz lett az ingem meg a gatyám…

A szégyent elfeledve a szép emlékeket versben örökítettem meg 1964. május 21-én „Szöszke leányka” című szonettemben, amikor Nagykanizsára visszatértünk.

A vers a 2005-ben „Zsengék” című kötetem 53. oldalán jelent meg. 2010-ben a „Szeress pokol s menny tűzével” címmel megjelent válogatott szerelmes verseim és versfordításom kötetében is helyett kapott.

NA FŰZFA! GYERE KI!

Varga Ferenc tanár úr, aki számvitelt tanított, mindenkit megrémített, amikor feleltetés előtt bogárfekete szemével végigpásztázott az osztályon. Szigorú volt, de jól megtanította a számvitelt.

Egyszer, amikor még a legjobb tanuló is egyest kapott a könyvelési tételekből való feleléskor,, fekete szemeit még feketébben villogtatva az osztályt pásztázta és kissé kajánul megkérdezte:

- Ki akar még felelni?

Mivel sokat gyakoroltam az anyagot és még nem feleltetett, felemeltem a kezemet. Ő ezen meglepődött és mosolyogva mondta:

- Na, fűzfa ! Gyere ki!

Így szólított, mivel tudta, hogy verseket írok. Az iskola és az osztály faliújságján olvasta azokat. A feltett témára gyors és helyes választ kellett adni.

Egyes tételt melyik számlára kell könyvelni a Tartozik oldalra és melyikre a Követel oldalra. Minden kérdésre helyes választ adtam. Erre megkérdezte:

- Hányast adjak ezért?

- Ötöst. – válaszoltam.

Erre megkérdezte:

- Nem lesz sok egy kicsit?

- Nem! – harsogta az egész osztály.

Megkaptam az ötöst és azóta jobban kedveltük egymást.

Mikor 2007-ben, 42 év után, kérésére a nagykanizsai keri 150 éves évfordulójára megírtam az „Óda egy iskoláról” című verset, amely a Jubileumi évkönyv 17-20. oldalán megjelent és a gálaesten elmondottam, még közelebb kerültünk egymáshoz. Sokat beszélgettünk telefonon egymással. Mikor az ódát elküldöttem neki, emlékeztettem, hogy a fűzfából tölgyfa lett.

Az ünnepségen való beszélgetéskor és a „Hittem, amit tettem” könyvemről írt vallomása kapcsán arra is rájöttem, hogy nagy irodalmi tudással és művészi hajlammal megáldott emberrel van dolgom, aki ifjú korában kántor szeretett volna lenni.

BALOGH TANÁR ÚR

Balogh Árpád tanár úr, aki kémiát, áruismeretet és földrajzot tanított, nagyon humoros ember volt. Mindenki szerette és Balogh papának szólította. Ha nála valaki felelt, akkor az érdemjegyekhez a füzetbe  mindig írásos kommentárt fűzött. Megemlítek közülük néhányat:

- „Ilyen silány feleletet még nem hallottam. Nulla kétszer aláhúzva.”

- „Látszik, hogy csak melegedni jön az iskolába. Tudása nulla.”

- „Az anyagból nem tud semmit, de fiúzni azt tud.”

- „Az anyagot nem tudja, de jól bokszol.”

- „Egy mukkot sem tudott. Jó kosaras. Hajrá Vasutas!”

- „Nem akar otthon kapálni, az iskolában meg tanulni.”

Mikor jól feleltem nála földrajzból, akkor azt írta a füzetembe:

- „Látszik, hogy Király! Csillagos ötös!

TANÁR ÚR, KÉSETT A BUSZUNK

Balogh tanár úrnál lehetett tréfálkozni is. Észrevettük, hogy a bejárós diákok sokszor késtek, akármilyen időszak volt. Ősz, tél vagy tavasz. Mindig az óra végére érkeztek és mindig találtak kifogásokat a késésre. Ezek általában különféle indokok voltak:

- „Tanár úr, késett a vonat!”

- „Tanár úr rosszul éreztem magamat!”

- „Tanár úr, késett a buszunk!”

- „Tanár úr, hófúvás volt és késett a buszunk!”

Én kollégista voltam Deutsch Viktorral együtt. Az egyik márciusi tavaszi reggel valahogy eltököltük az időt a kollégiumban és egyszer csak azt vettük észre, hogy reggel nyolcat ütött a toronyóra. Ekkor kaptunk észbe és elindultunk a Zrínyi utcában lévő keribe, amely kb 5-6 percnyi időre volt a kollégiumtól.

Tudtuk, hogy késtünk, hát gondoltuk, hogy viccesre vesszük a dolgot. Benyitottunk az osztályterembe és ártatlan képpel a következőket mondottam:

- „Jó reggelt tanár úr! Elnézést kérünk, hogy csak most érkeztünk, de késett a buszunk!”

Erre felröhögött az osztály. Ő is nevetett és csak annyit kérdezett:

- „És hó fúvás nem volt?”

Erre még jobban röhögött az egész osztály.

 A MEGOLVADT CSOKOLÁDÉ

Egy szép szemű, hosszú barna hajú nagykanizsai kislánnyal, H. Évával megismerkedtem. Tél volt és mivel mindketten szerettük az édességet, vettem egy nagy tábla Boci csokit és az utcán sétálva ettünk belőle. Mivel a Béke moziba készülődtünk, a maradék csokoládét a kislány a téli kabátja zsebébe rakta.

A hátsó sorban, télikabátban foglaltunk helyet, miként a szerelmeseknél szokás, és se a film, se a csoki nem érdekelt bennünket. Csókolóztunk és simogattuk egymást. A nagykabát ránk melegedett. A film vége felé eszünkbe jutott a csoki. A kislány mikor elő akarta venni a csokoládét, ám csak valami folyékony masszát talált a zsebében. A maradék csoki megolvadt a felforrósodott szerelmi játékban.

A "FELKELŐ NAP" HÁZA

Középiskolás koromban, Nagykanizsán a „Zrínyi Miklós” fiúkollégiumban, a „Hámán Kató” leánykollégiumban és a Keriben szervezett bálok a tanárok felügyelete alatt, eleinte kicsit feszélyeztetve zajlottak le. Meg aztán a táncbéli sutaságok közben az áthevült leánytestek édes érzékelése csak később vált felszabadulttá…
      Szép diákszerelmekkel áldott meg a sors Nagykanizsán. Több osztálytársnőmbe többször is voltam szerelmes, persze többnyire reménytelenül. Ám 1964 tavaszától már a boldogabb szerelmek is társamul szegődtek. 1964 szeptemberétől pedig már negyedikes voltam, így a kollégiumból kimenőt kaptam a hétvégi „ötórai teákra” a városi Művelődési Házba. A Művelődési Ház parkettel borított nagy termében az élőzenekar a legismertebb slágereket játszotta. Ekkor szinte az egész országban lehetett hallani a „Johny gitár” és a „Felkelő Nap Háza” című, érzelmes zeneszámokat…
        A termet megtöltötte a gitárzene andalító ritmusa. Az ifjú táncosok összebújva, kipirult arccal, lehunyt szemmel táncoltak. Az egyik széken egy szép arcú, hosszú barna hajú lányt pillantottam meg. Tekintetünk összeért. Rám mosolygott. Elindultam feléje. Mikor odaértem vége lett a számnak, és ekkor elkezdték a „Felkelő Nap Háza” című slágert játszani. A lányt felkértem.                 Bemutatkoztunk egymásnak. H. Évának hívták, a Csengery utcában lakott és a Landler gimnáziumba járt. Harmadikos volt…
        A tánc ritmusát hamar felvettük, és a kislány teljes odaadással hozzám simult. A pezsgő zene és domborulatainak érzékelése mindkettőnket felhevített. Táncoltunk. Éreztem, hogy kezében és ölében lüktet a tűz. Forró arcát hozzám érintette, és lágy, selymes haja a szívemet simogatta. Becsuktam szememet és kóboroltam az érzékek birodalmában...
        Mikor vége lett a számnak, szinte beleszédültünk a csendbe. Ekkor a kislány melegbarna, szép szemeivel reám tekintett. Némán, csillogó szemmel néztük egymást, és boldogan szorongattuk egymás kezét…

III

ZALAKOMÁRI ÉS ZALAEGERSZEGI 
TÖRTÉNETEK

*

AZ ECETES KOCSONYA

A főiskola után 1968. február 13-án gyakornokként a kiskomáromi, később névváltozás miatt a zalakomári ÁFÉSZ-nél kezdtem a munkát. Minden témával megismertettek, hogy a végén kiderül, melyik az a terület, ahol végleges munkakörként fogok dolgozni. Így aztán elsőként a leltározás rejtelmeit ismerhettem meg egy-egy régi szakember mellett.

Ács József kereskedelmi előadóval Garaboncon, a helyi italboltnál volt az első közös leltár. A dolog simán ment a maga rendje szerint. Február volt, a disznóölés és a kocsonya időszaka. A leltár végén azt mondta Ács József, hogy holnap a presszót kell leltározni, ezért itt alszunk, nincs már busz. Hogy a hangulat jó legyen az esti pihenéskor, káreseti jegyzőkönyvet vettünk fel, hogy eltört 2 üveg bor. Persze csak papíron. Így se nekünk, se az italboltosnak nem került semmibe.

Szállást a kocsmárosné adott és vacsorára kocsonyával vendégelt meg bennünket. Ács úr azt mondta, hogy a kocsonya ecettel nagyon finom. Az ecetes kocsonya után elfogyott a bor és még a háziak is adtak a sajátjukból. Szóval Ács kartárs kicsit bepiált és mindenáron a szép, fiatal presszós nőt akarta meglátogatni. Nagy nehezen lebeszéltük róla.

A dologból botrány kerekedett. Ő fegyelmit kapott, nekem pedig szóbeli figyelmeztetést adtak.

Hat éveken keresztül együtt dolgoztunk az ÁFÉSZ-nél Ács Józseffel. Vendéglátóipari osztályvezető lettem és mikor összefutottunk, akkor ő mindig megkérdezte tőlem: „Lajoskám! Szereted-e még az ecetes kocsonyát?”

KÜLÖNÖS HÁZASSÁG

1970-ben, mikor Szendi Erzsike, mostani feleségem, akkori menyasszonyom leköltözött hozzám Zalakomárba, Sipos Gyula bácsiéknál voltunk albérletben a Kossuth utca 21-ben. Tervezgettük az esküvőt. Mivel se az én szüleim, se az ő szülei nem tudtak volna támogatni, nekünk meg a nagy szerelmen kívül semmink sem volt, így hát csak nagyon szerény esküvőre gondoltunk. A legszűkebb családi körre. Végül is az esküvőnk kurtán-furcsán sikerült…

A közértbe igyekeztünk, hogy vásároljunk az ebédfőzéshez kellékeket. Szóltam Erzsikének, hogy hozza magával a személyi igazolványát. Útközben arról beszélgettünk, hogy megkérdezzük a tanács titkárt, aki egyben az anyakönyvvezető és az esküvői ceremóniamester is volt, miként is lehet az esküvőt lebonyolítani.

Beállítottunk a titkárhoz, aki kérdésünkre elmondta, hogy kell két tanú és így oldható meg az esküvő. Azt is megkérdeztem, hogy az esküvő előtt kell-e várakozási idő. Mivel ő azt válaszolta, hogy nem kell, csak a két házasulandó fél komoly elhatározása és a két tanú.

- Ha szerzek két tanút, akkor a házasságkötés most is megoldható?- kérdeztem.

Erzsike és a titkár nagyon meglepődtek.

- Szerzek két tanút. – mondottam és felkerestem Kálmánt, a borbélyt, és Tibort, az órást, akik kicsit meglepve, de gyorsan segítségemre siettek. Közben

a titkár Erzsikét faggatta, későbbi elmondása szerint, hogy mi az oka a gyors házasságkötésnek. Megjegyezte, hogy nem terhes, ha erre gondolna.

Az esketés gyorsan lezajlott. Utána már nem volt idő az ebédfőzésre, így elindultunk a Kropf vendéglőbe, hogy elfogyasszuk az „esküvői ebédünket”. Az ebédlőben csak egy asztalnál volt szabad hely, ahol egy férfi ebédelt egyedül.

- Szabad két hely? – kérdeztem.

- Igen. Tessék! – mondotta kedves mosollyal.

Megebédeltünk. Megkérdeztem feleségemet.

- Tudod-e, hogy kinek a társaságában ebédeltünk?

- Nem. – válaszolta.

- A helybéli pap volt velünk. – mondottam.

Így aztán elmondhattuk, hogy a polgári esküvő után Isten szolgájának társaságát és képletesen áldását is megkaptuk.

 KERÉKPÁRTÚRA

1973-ban egy kerékpártúrát szerveztünk a szomszédunk, Tibol Gelencsér József kultúrotthon igazgató zalakarosi szőlejébe. Ettünk sült gesztenyét, ittunk murcit és óbort. Közben kint a fűben heverészve énekeltünk. (Az eseményről készült fénykép a 2007-ben megjelent „Hittem, amit tettem” című könyvem 106. oldalán található.). Szóval kitűnő volt a hangulat.

Mámorosan indultunk hazafelé. Útközben Soós Józsi bácsi, a zalakomári tanácselnök is meghívott bennünket a pincéjébe egy kis borkóstolóra. A hangulat még vidámabb lett. Különösen egyik társunk, Bognár Endre volt remek hangulatban.

Megköszöntük a vendéglátást a tanácselnöknek és hazafelé indultunk. Endre robogott, mint a kanizsai gyors, nem tudtuk követni kerékpárunkkal. Az egyik kanyarnál észrevettük. A kerékpárja az utat szegélyező partoldalban, ő pedig az utat borító puha homokban feküdt mozdulatlanul.

- Úristen! Kitörte a nyakát! – villant át bennünk. Közelebb mentünk és akkor láttuk, hogy szuszog a porban.

Felemeltük a fejét és ekkor megdöbbentünk. Az egyik szem helyén egy hatalmas véres sárcsomó volt.

- Kifolyt a Bandi szeme! – kiáltottunk fel többen.

Elrohantunk Soós Józsi bácsihoz vízért és óvatosan mosni kezdtem a véres sárcsomót. A bő víz hatására megláttuk Bandi sértetlen szemét. Kicsit kábán, csodálkozva és fátyolos bódulattal emelte ránk tekintetét. Az orrából pedig még lassan szivárgott a vér, amivel esés közben megtúrta az áldott anyaföldet.

A NÉVNAPI POSTÁS

Mikor 1974-ben Zalaegerszegen dolgoztam, akkor Kerkai László, a Zalai Hírlap főszerkesztője fiának, Lacinak és menyének, Rózsának a lakásában laktunk albérletben. Laci ekkor katona volt.

Jött augusztus 25-dike, a névnapom és egymás után hozta a postás a dísztáviratokat szülőktől, rokonoktól, barátoktól és ismerősöktől. Örömmel olvastam őket. Egyszer csak feltűnt az egyiken a címzés: „ Király Lajos, az Állami Építőipari Vállalat igazgatója” , pontos lakcímmel. No, ez nem én vagyok!

Gondoltam, hogy ez érdekes szituáció. Nem vittem vissza a postára a táviratot, hanem elvittem az igazi címzetthez. Meg is lepődött, amikor becsengettem és bemutatkoztam. Király Lajos vitte egy másik Király Lajosnak a névnapi táviratot.

IV

BUDAPESTI TÖRTÉNETEK
*

A SZÖVOSZ-ban, majd a szétváláskor az ÁFEOSZ-ban dolgoztam 1978-1995 között. Sok érdekes eseménynek, történetnek voltam szemtanúja. Ezekből néhányat közkinccsé teszek.

Az ifjúságpolitika, a szövetkezeti önkormányzat, az iskolaszövetkezés mellett a munkaverseny szervezésével és a kiváló címek értékelésével is foglalkoztam.

AZ OLIMPIAI BAJNOK ÉS AZ OLIMPIA

Egyik SZÖVOSZ elnökségi ülésen a munkaversenyben élenjárók kitüntetését tárgyalták, amelyre, mint szakelőadó meghívott voltam. Főnököm dr. Sz. László újdonsült főosztályvezető volt, még nem ásta bele magát a témába és izgult, mert a témában való alaposságomat és jártasságomat sem ismerte
      Az ülésen jelen volt a SKÁLA-COOP vezérigazgatója, elnökségi tagként. Szólásra jelentkezett. Nagy szava és tekintélye volt a magyar kereskedelemben elért kitűnő ötleteiért. Ő kezdte például a diszkont raktárak bevezetését is.

        Hozzászólásában egyetértett az előterjesztéssel, csak azt kifogásolta, hogy miért nem kap kitüntetést az országos hírű, elismert, és az ország legnagyobb szövetkezete a Győri ÁFÉSZ, pedig megérdemelné. Az ülésen részt vett Herlicska István,  a Győri ÁFÉSZ elnöke is, aki szintén elnökségi tag volt.

         Főnököm gondban volt, hogy erre mit lehet válaszolni, mert amit a felszólaló mondott az ÁFÉSZ munkájáról, az igaz, de.... Dr. Szlameniczky István, a SZÖVOSZ elnöke látta a helyzetet, és a jó válaszban bízva, engem kért meg a válaszadásra az izguló főnököm helyett. Döbbent csend volt és én a következőket válaszoltam:

- Igaza van D. elvtársnak. A Győri ÁFÉSZ az ország egyik legjobb szövetkezete. Ám csak az lehet olimpiai bajnok, aki indul az olimpián. A Győri Áfész nem adott be pályázatot a kitüntetésre, így nem lehet kitüntetni.
Az elnökség a válaszomat elfogadta, újdonsült főnököm megnyugodva ült a helyén..

A RELATIVITÁS

Egy MESZÖV elnöknő járt dr. Sz. Lászlónál, főnökömnél és a beszélgetésen én is jelen voltam. Az elnöknő jó tájszólással (nem akarom a megyét megnevezni ) azon kesergett, hogy milyen nehéz az aprófalvas megyék helyzete az áruellátásban és az áruforgalom fokozásában. A következőket mondotta:

- Sz. elvtárs! Picsámnyi kis községekben mit lehet csinyáni?

Főnököm és én is rágtuk a szánk szélét, hogy el ne nevessük magunkat, erre az ismert, "igazi falusias kiszólásra". Komoly arccal válaszolt:

- Hát, ott nem lehet sok mindent csinálni.

Mikor elment az elnök asszony, akkor kitört belőlünk a nevetés, mert arra a szóra, hogy „picsámnyi”, nem tudtuk eldönteni, hogy kicsi-e avagy nagy?

A POGÁCSA

Dr. Sz. László mesélte, hogy MSZMP KB-s korában történt az egyik Szövetkezetpolitikai Bizottsági ülésen. Az ülésen részt vett a hÍres ENCI, az Endrődi Cipőipari szövetkezet nagy tudású, nagydarab, de gátlásos elnöke is, aki soha nem szólalt fel. Egyik ilyen ülésen az előadó befejezte a mondandóját és megkérdezi a résztvevőket:

- No, elvtársak! Ki kíván hozzászólni?

Ebben a pillanatban, mit ad Isten, látja, hogy az eddig soha fel nem szólaló elnök keze felfele mozdult. A levezető elnök nagyon megörült.

- Tessék elnök elvtárs! Tiéd a szó!

Mire ő izzadva, dadogva elnyöszörögte:

- Bo…bo…bocsánat! Csak a po…pogácsáért nyúltam.

V

BIZTOSÍTÓS TÖRTÉNETEK

*

PITYÓKÁS FÉRJ, AZ ERŐS KÁVÉ ÉS A CIPŐCSERE

Különféle mentalitású, foglalkozású emberekkel találkoztam 12 évnyi biztosítási üzletkötői tevékenységem során. Voltak nehéz percek, amikor egyesek a "magas lóról próbálták osztani az észt", de voltak vicces esetek is.

Fontos dolog volt, hogy bármilyen biztosításról is volt szó, akkor a házastársak esetén mindkét félnek otthon kellett lennie. hogy  az ember "ne fusson fölösleges köröket". Természetesen mindig elegánsan kellet elmenni az ügyfelekhez. Új, drága fekete cipőt vettem, és abban mentem  az ügyfeleimhez.

Az egyik alkalommal olyan helyre kellett mennem, ahol lakásbiztosítás és két életbiztosítás megkötése szerepelt az elképzelésükben, ám a legcélszerűbb biztosítási forma eldöntéséhez konzultáció kellett.

Este 7 órára megérkeztem hozzájuk a megbeszéltek szerint, ám csak a feleség volt otthon. Elnézést kért az asszonyka, de elmondotta, hogy a férje is jön később, a munkahelyén dolga akadt, Addig beszéljük meg a lakásbiztosítást, hisz ott nincs sok variáció. Úgy is lett,  a lakásbiztosítást megkötöttem. 

Kb. 8 óra körül éktelen éneklés hallatszott a folyosóról, erre a feleség megszeppenten mondotta:

- Úristen! Ez a férjem, Még életében nem volt berúgva! Talán  névnapozás volt a munkahelyén?

Elnézést kérek!

- Semmi probléma!- mondottam.

A férj éktelen csöngetésbe kezdett, a feleség kinyitotta az ajtót és csendesen mondta:

- Halkabban, édesem! Mit szólnak a szomszédok! Aztán itt van a biztosítós is. Tudod megbeszéltük, hogy ma találkozunk vele este 7 órakor.

- Miféle biztosítós? Mi nem beszéltünk meg semmit!- fröcsögte részegen a férj.

-De, drágán ! Elfelejtetted?!

Felém fordult az asszonyka és ő szégyellte magát a férje helyett.

- Bocsánat, még sohasem rúgott be! Nem tudom, hogy mi történhetett vele!?

- Előfordul az ilyen. Megértem Önt! 

Erre a férj észrevett és ekkor még egy lapáttal rátett a tűzre:

- Ki ez az ember? Csak nem kurválkodni akartál?!

A szegény asszony nagyon szégyellte magát, átvezette a férjét a másik szobába és csitítgatta...

Kis idő múlva a férjnél is kezdett valami derengeni, átjött és a következőket mondotta:

- Anyucikám! Főzzél egy tripla erős kávét, mert szétdurran a fejem!... A biztosítós úr is iszik velem egy kávét. Nincs ellenkezés, mert akkor nincs biztosítás kötés!...

Amíg a kávé főtt mindkettőjüknek elmagyaráztam, hogy milyen életbiztosítás lenne célszerű,.Kérdeztek néhány dolgot és meg is kötöttük a két életbiztosítást, de közben megittuk a dögerős kávét.

A férj is magához tért a kávétól, elnézést kért az előző incidensekért, nekem meg lüktetett az agyam, és vadul kalapált a szívem a  kávétól...

Öltözködni kezdtem és láttam, hogy olyan fekete bőrcipője volt a férjnek, mint nekem. Jó drágán vettem, fűző nélküli volt. Elköszöntem és hazamentem az autóval...

Két napig nem tudtam aludni a kávétól, a fejem és a szívem is fájt. Pár nap múlva melegebb idő lett és ekkor vettem észre, hogy nem a saját cipőmet vettem fel az ügyfélnél, mert elkezdett izzadni benne a lában. Az én cipőmben kellemes posztó bélés volt,  még a talprészen is, az övében meg nem volt semmi, Belül a talprész fekete műanyag volt. Olyan olcsó kínai fajta. Mindkettőnk mérete azonos volt...

Telefonáltam nekik, hogy elcseréltem a cipőt véletlenül, de ők azt mondották, hogy nem volt semmiféle csere...

Az üzletért megszenvedtem, "bónuszként" pedig ott maradt a drága cipőm cserébe!...

VISSZAJÖTTÉL BÉLUCIKÁM?

Egyik alkalommal a régi, elavult CSÉB-es biztosítások  helyett  újat ajánlva beszéltem meg egy időpontot egy  hölggyel. Csepelen történt az eset. Eljutottam a Szabadság utcába és az adott lakásajtón becsöngettem...

Erre hitelen kinyílt az ajtó, nem is volt kulcsra zárva és egy csinos meztelen hölgy örömmel felkiáltott:

-Visszajöttél Bélucikám? Hoztad a pezsgőt?...- majd hirtelen megszeppent, mert túl gyorsan nyitott ajtót és meglepve vette észre, hogy nem a Bélucika van az ajtóban, hanem egy másik férfi, kezében az aktatáskával és tágra nyílt szemekkel bámulja a csinos, meztelen hölgyet, azaz őt.

- Elnézést! -  mondta villámgyorsan.

- Kezeit csókolom! Elnézem! - mondottam, bókoltam. Erre ő gyorsan bezárta az ajtót, felvett valamit és kidugta szép kis fejét, majd a következőket mondotta:

- A biztosítás most nem aktuális.

- Én is úgy gondolom! - mondottam. A viszont látásra!

SZEMÜNK FÉNYE

A biztosítónál mindig kitalálnak valamit, hogy miként és milyen ürüggyel keressük fel az ügyfeleket, ezért sokszor különféle akciózásban kellett részt venni. Most éppen a téli időszakban a pár éve bevezetett "Szemünk fénye" nevű biztosítás volt a zászlóra tűzve. A kötésekben sikereket értem el, és ezért vehettem részt jutalom utazáson a Olaszországon keresztül Franciaországba a következő év a tavaszán. Így juthattam el Cannes-ba, Nizzába és Monte Carlo-ba is...

Az akció során sok érdekes dolog történt, de a legérdekesebb történet a következő volt.

Címeket kaptunk régi biztosítások alapján és szisztematikusan "házaltunk". Az egyik helyen becsöngettem, egy jól megtermett férfi nyitott ajtót és mondottam a szövegemet:

- Jó napot kívánok! Az Aegon Biztosítótól vagyok és a régi, hűséges ügyfeleinket szeretnénk tájékoztatni újfajta biztosítási lehetőségektől! A kedves feleségét keresem.

- Jó napot! ...Anyukám! Téged keresnek a Aegontól!

Megjelent a feleség, az egyik szeme körül nagy kék folttal...

Elmondottam, hogy mi járatban vagyok, mire ő azt mondotta:

- Nekünk van már biztosításunk!

- Csak nem "Szemünk fénye"?

- Hogyan találta el?- válaszolt meglepve a feleség.

- Ez szakmai megérzés! - mondottam , és elköszöntem.

Nem volt nehéz a dolgot kitalálni, mert ekkor mindenki már két éve az új biztosítást kötötte. Persze a szeme alatt lévő kék folt miatt gondoltam a "Szemünk fényére". 

Az életbiztosítást  zömmel a nők kötik meg, ugyanis ők a gondoskodóbbak és előrelátóbbak a férfiaknál. Találkoztam olyan ügyfelemmel, aki azt mondta, hogy el ne áruljam, hogy ő már kötött életbiztosítást, mert a férje nagyon haragudna. A férjének is kellene kötni. A csekkeket mindig a munkahelyére kérte, így titokban tudta tartania a kötést...

A fent említett helyen, a  "szemén foltokkal megjelölt hölgy " szintén gondoskodott biztosításról, és a trabális férj amikor rájött, hogy az asszony "biztosításra pazarolta a pénzt", bizonyára kicsit "megdádázta", és azt üvöltözte:"Majd adok én neked olyan "Szemünk fényét", hogy belegebedsz!

VI

APÁM TÖRTÉNETEI

*

 A KIHALLGATÁSON

Apám amikor fiatal katona volt jelentkezett kihallgatásra, mert eltávozásra szeretett volna menni. 

A következőket mondotta, amikor neki kellett a kérését előadnia:

- Király Lajos százados, százados úr gyalogos. Kérek engedélyt 3 nap eltávozásra!

A parancsnok dühbe gurult.

- Király Lajos százados? Százados úr gyalogos? Majd adok magának olyan eltávozást, hogy belezöldül! Laktanya fogságot érdemelne és nem eltávozást, hogy megtanuljon jelenteni!

A MÁKOS TÉSZTA

Apám nagyon szerette a mákos tésztát és a plusz adag megszerzésének történeteit kétféleképpen adta elő.

Első variáció

Nagyon szerettem a mákos tésztát és ebéd osztáskor odamentem a parancsnokhoz.

- Parancsnok bajtárs! Én nem szeretem a mákos tésztát és szeretnék valami más ebédet, ha lehetséges.

Erre a parancsnok ordítani kezdett:

- Mit gondol hol van maga? A tiszti kaszinóban vagy egy étteremben? Szakács! Három adagot neki! Ha belepusztul akkor is megeszi! Értette?!”

  Második variáció

Mikor mákos tészta volt az ebéd, akkor igyekeztem, hogy dupla adagot ehessek, mert nagyon szerettem. Két csajkával a kezemben beálltam a sorba. A szakácshoz értem és megkérdezte:

- Kié a két csajka?

- Jelentem az egyik a Királyé, a másik a Lajosé!

A TEFUS

Amikor hazautaztunk Bélavárra, akkor a feleségem megkérdezte apámat:

- Hogy van papa?

- Jól vagyok, csak sajnos én vagyok a TEFUS!

- Hogy hogy?

- Hát a mama állandóan mondja: Lajos te fuss ide, te fuss oda!

AZ ÉLET SZOMORÚSÁGÁRÓL

Egyszer szüret tájékán utaztunk haza Bélavárra, akkor szomorú arccal mutatta a sok szőlőt és azt mondta:

- Hát fiam szomorú az élet! Ennek is én iszom meg a levét!

Utána jóízűen nevetett.

A TEMETÉS

A következő történet már egész Somogy megyében kering, meg már sokan ismerik az országban.

Apám mikor a vasútnál szabadságot kért egyik alkalommal, a következőket mondotta:

- Kérek két nap szabadságot. Temetés lesz nálunk!

Nem kérdezősködtek és természetesen megadták a szabadságot. Mikor visszajött megkérdezték:

- No, Lajos bácsi! Megvolt a temetés? – mire ő válaszolt.

- Hát! Félig-meddig…

- Hogyhogy félig-meddig? Hát az meg milyen temetés volt? – kérdezték meglepetten.

- Krumpli-temetés. – válaszolta apám és utána jót nevetett.

Budapest, 2007. július 18 - 2016. október 5