Elbeszélések, vallomások

Válogatott elbeszéléseket, vallomásokat, tárcákat adok közre Kedves Olvasóimnak, hogy jobban megismerjék prózai írásaimnak ízeit, sokszínűségét, témagazdagságát. Az írásokat a már megjelent könyveimből válogattam többnyire időrendi sorrendbe szerkesztve. Az egyes írások előtt vagy a különálló írásnál a cím alatt megjelöltem azt is, hogy melyik könyvemben szerepel(tek).

Több, különféle műfajú, stílusú és témájú prózai írásaim is szerepelnek a Honlapomon, amelyek  a "Tanmesék", a "Cicatörténetek", az "Anekdoták", a "Kisregények", és az "Utazásaimról" címszavak alatt találhatók.

Király Lajos

*

ECSERIN
(Megjelent 2005-ben a "Zsengék" című kötetemben)

Pesten jártam és meglátogattam a híres piacot, az Ecserit, kapitalista örökségünk maradványát. Mindent kaphat az ember ott, csak ne legyen „szívbajos” , mert könnyen becsaphatják. Sétálok, nézegetek mindenfelé, s egyszerre ott terem mellettem egy idős bácsi, mint a mesebeli manó, karján kabátokkal. Megszólított:

- Fiatalember, nézze micsoda márka! Kitűnő kabát, önnek nagyon jó lenne.

- Köszönöm, nem akarok semmit sem venni, csak szétnézek egy kicsit.

- De fiatalember, ne szalassza el ezt az alkalmat, egy ilyen jó kabátot nem kaphat sehol!

Majd fülembe súgta bizalom gerjesztően:

- Önnek megmondhatom, ez kérem amerikai portéka, nagyon hálás az embernek. Még  az

unokája is hordani fogja.

- De kérem, nekem nem tetszik, túl öreg már.

- Ez kérem, téved fiam, ez a divat. – mondta fölényesen.

- Látja, majdnem új! – szétnyitotta a kabátot, s kezével eltakarta a feslett bélést.

- Kétszáz forint és jó üzletet csinált, na?

- Mondtam már, hogy nem akarok vásárolni! – feleltem kissé bosszúsan.

- Na, jól van vigye százötvenért !– dühöngött.

- Nem kell! – förmedtem rám most már idegesen.

Erre pislogni kezdett, majd így szólt:

- Fiam, maga nekem szimpatikus. Legyen öné…Ötven forint!

Ott akartam hagyni.

- Na, mennyit ígér? Mondja meg! – szólt utánam.

- Vigye a fenébe! Pénz sincs nálam!

Erre az öregúr vörössé vált, s szikrázó szemekkel az arcomba vágta:

- Fiatalember, maga huligán! Ilyenekből lesz a társadalom söpredéke.

Ellopta a drága időmet! Szégyellje magát! Pfuj!

Ezt mondta, s oldalra köpött, majd hirtelen elvegyült a tömegben, hogy újabb „vevőt” keressen.

Budapest, 1964. április 3

Ez az írás a nagykanizsai „ Hámán Kató” Leánykollégium és a „ Zrínyi Miklós” Fiúkollégium közösen szerkesztett „FÓRUM” című lapja l. számának 13. oldalán jelent meg /1964 október/, amely a szerző első, nyomtatásban megjelent alkotása.

*
RÉSZLETEK  AZ 1989-BEN MEGJELENT
A "FÉNY ÉS ÁRNYÉK" KÖTETEMBŐL
*

MIÉRT BOLDOG AZ EMBER?

Miért boldog az ember, hiszen oly sok sebet és ütést kap életében, amely sebek olykor felszakadnak és ismét be­hegednek?

     Miért boldog a kertész, mikor tudja, hogy fáinak gyü­mölcsét más fogyasztja el? Gyümölcsei szomjúságot ol­tanak és más fogak alatt roppan a finom-húsú alma.

      Miért boldog az idős ember és miért boldog a szántó­vető? Hiszen tudja, hogy a diófa, amelyet ültetett már nem neki terem, a fának árnyékában már nem hűsölhet. A mag, melyet elvetett a szántóvető, vagy elvetett a gép kikel és ezernyi ember asztalára ad friss, illatos ke­nyeret.

     Miért boldog a bányász, mikor mennyi szenvedés árán kerül a föld méhéből a napvilágra az ezertitkú szén, hogy kohót fűtsön, gyárakat, gépeket, lakást és iskolá­kat? Miért boldog a bányász, mikor görnyedve fejti a szenet, izmai sajdulnak belé, a sós izzadság, a szénpor szemét mardossa és tüdejét?

        Miért boldog az anya, mikor fájdalomban és vérben szüli meg gyermekét? Miért boldog az anya, mikor a szü­letés pillanatában is tudja, hogy övé a gyermek, de mégis másé lesz, hogy az ismét mást boldogítson? Mennyi jaj és mennyi boldogság váltakozik hosszú éveken át? Mennyi lemondás, szenvedés, csalódás, mert végül kire­pül fészkéből a madár?

       Miért boldog a költő, az író, a festő, a szobrász, a ze­nész, a színész, mikor tudja, hogy mindennap más és más közönségnek kell bemutátóa? Kudarc, sok-sok ku­darc, irigység és gyűlölködés éri életében míg eljut oda ahova indult, vagy valahová, vagy akárhová tudásától, szerencséjétől és mecénásaitól függően.

      Miért boldog a gyermek, a felnőtt, az idős? Miért bol­dog a férfi és a nő? Miért boldog a szerelmes és miért boldogtalan?

     Miért boldog az ember, mikor szerelemben jajdul, zi­hál, ölel, csókol és feszül — pedig ez csak pillanatnyi lét, pillanatnyi halál?
      Miért boldog a tanár, a tudós, a közgazdász, a mester­ember, a gépkezelő; a kocsit, motort, autót, repülőt és hajót vezető? Miért boldog a boldogtalan és miért bol­dogtalan a boldog? Miért boldog a vezető és miért bol­dog a vezetett?
      Miért boldog a világtalan ember, átkos sötétségben él­ve? Miért boldog a süket és miért boldog a nyomorék? Es miért boldogtalan a látó ember, a zajok káoszában vergődő halló ember? Miért boldogtalan az egészséges ember?
       Miért boldog az ember?
     Miért boldog az ember, hiszen oly sok sebet és ütést kap életében, amely sebek olykor felfakadnak és ismét behegednek? Miért kel fel ki elesett és megy tovább?
       Miért? Miért? Miért?
     Miért boldog az ember, mikor küzdenie kell mindig, mindenkor és mindenért újra és újra? És szenvedés és bánat, szép és rossz, béke és háború, harag és ölelés vál­takozik egymás után.
     Miért boldog az ember, mikor a születés egy lépés a halál felé? Mikor az Élet a Halál előcsarnoka?
       Miért boldog az ember?
   Miért szeret és gyűlöl, szenved és remél? Miért érez és akar, miért él másokért és nemcsak önmagáért? ...
      Miért boldog az ember?
      MERT HÜS-VÉR VALÓSÁG!
      MERT EMBER

Budapest, 1987. június 2

*
VILÁGOT LÁTNI

Milyen öröm, ha kezedben lapul az útlevél és hosszas tervezgetés után indul veled a vonat, az autóbusz, a sze­mélygépkocsi, a hajó vagy a repülőgép: — kitárul előtted a világ.

      Talán ilyen érzelmek kavarogtak az ezertitkú ismeret­len felé induló Kolumbusz, Cortez, James Cook, Marco Polo, Amundsen, Körösi Csorna Sándor és Jelky András lelkében is?

Ezt érezhették a mesterlegények, nekivágva a nagyvi­lágnak, hogy szakmájukat tökéletesítsék: megismerjék a várakat, hajókat, katedrálisokat? Ez az érzés töltötte be Ady, József Attila, Illyés Gyula, Munkácsy, Liszt, Bartók vagy Kodály szívét? Ezt érezhették az útnak in­duló írók, költők, zenészek, szobrászok, művészek és tudósok?

       Világot látni! Vagy a mindenséget? Mint Gagarin a szűkös űrgolyóbisban kuporogva? Talán még az is átvil­lant agyában, hogy vissza sohase tér? ... És a többiek? - A Szojuz, a Szaljut, az Apolló, a Challenger fedélze­tén? Ök vajon mit érezhették? . ..

    Világot látni! öröm és vágyakozás: — lásd miként él az ember másutt, mit eszik, hogyan viselkedik, hogyan dolgozik, beszél, szeret és küszködik? Milyen az az öröm, mikor idegen hangok röpködnek körötted, s te nézed az idegen utcákat, tereket, szobrokat, mú­zeumokat és festményeket, melyeket csak könyvekben vagy filmekben láttál — vagy még ott sem?

      Milyen öröm, mikor Párizs utcáin sétálsz vagy szét­tekintesz az Eiffel toronyból? Milyen öröm, mikor hal­lod a Big Ben zenéjét, vagy a Kreml toronyórájának üté­seit? Milyen öröm, mikor New York felhőkarcolói kö­zött elgondolod: apró és törékeny az ember? Milyen öröm, mikor látod a Ganges partjait, a riói karnevál szé­dítő forgatagát, a Monacada erődöt, vagy a Nagy Fal út­jait járod filmfelvevőddel? Milyen öröm, mikor rád te­kint a Colosseum, a Tadzs-Mahal? Milyen öröm, mikor az Akropolisból nézed a várost, vagy Olimpia ligetében sétálsz? Mikor Alexandriában időzöl, vagy rád tekint az ezertitkú Szfinx? Milyen öröm, mikor hánykódik veled a tenger, az óceán vagy hótenger-felhők felett a repülőgép ablakából rácsodálkozol a mindenségre? Milyen öröm, mikor suhan veled a Kék Nyíl és rád te­kint a Fudzsijáma?

     Milyen öröm, mikor idegen nyelven beszélsz és visz-szaszólnak angolul, franciául, németül, oroszul, olaszul, spanyolul, kínaiul, japánul, arabul, lengyelül, románul vagy eszperantóul? Milyen öröm, mikor bárhol a világon magyar szó röppen feléd?

Milyen öröm, mikor más tájakat, arcokat, házakat, fo­lyókat és erdőket látsz? Milyen öröm, mikor tengerpar­ton pihensz és körötted napoznak a szép mellű nők? A nudista strandon pedig elgondolkozol: milyen szép és milyen csúnya tud lenni az ember mezítelenül? . . .

        Milyen öröm, mikor nézed a kirakatokat és milyen szomorúság, mikor elgondolod, hogy mennyi valutád van? Milyen öröm, mikor emléktárgyakat adsz ajándék­ba, mások pedig irigykedve és kíváncsian bíztatnak: me­sélj!

      Örülsz és egyszercsak szomorúság hasít beléd: milyen kevés helyen is voltál? És mások: akik még sehol sem voltak? Milyen szomorúság? Miért nem láthat mindenki a világból egyre többet? Hiszen akkor még boldogabb és emberibb lenne, mert önfeledten átadhatná magát a fölfedezés titkokat feltáró gyönyörűségének ...

       Milyen szomorúság, hogy egyeseknek sok pénze van, tömérdek, mások meg köznapi gondokkal küszködnek: legyen elég tej vagy kenyér? És vannak, akik éhenhalnak!

Milyen öröm, hogy elindulsz világot látni és milyen keserűség, hogy még mennyi mindent kellene látnod? Milyen öröm, hogy sokoldalúbb, megfontoltabb, emberibb mértékkel gondolkodó lehettél? Milyen öröm, hogy látod: nyugodtan élünk és milyen keserűség, hogy mégiscsak nyugtalanul és zaklatottan, az élet apró szép­ségeit nem is keresve?

       Milyen öröm, hogy elmehetünk világot látni és milyen öröm, ha visszaérkezünk? Milyen öröm, hogy hazaérkez­tünk, mert itt születtünk, itt élünk, itt boldogulunk és itt szenvedünk?

        MILYEN ÖRÖM, HOGY HAZAÉRKEZTÜNK?

        ITT VAGYUNK OTTHON, MERT EZ A SZÜLŐ­FÖLDÜNK!

        EZ A MI HAZÁNK: MAGYARORSZÁG!

Budapest, 1987. július 5

*

REMÉNYBEN ÉLNI

Optimistán, reményben, reménykedve élni — az Élet. A pesszimizmus: az élet mérge, a lélek mételye. Bármi­lyen kicsi is — a véredbe és agyadba szívódik: életele­meddé válik. A pesszimizmus — apró kis halál. Az örök pesszimizmus: — a holt-élet.
       Reménykedve élni!
     Miért is kell reményben élni? Miért is kell az elviselhe­tetlent is optimistán elviselni? Miért kell reményben élni és tudni: a rosszban az a jó, hogy elmúlik?
      Miért is kell reménykedve élni, mikor tudod, hogy megtámadott a KÓR? Miért kell reménykedve élni és vi­selni az élet nyűgeit? Miért kell reményben élni, mikor magadban hordod a Betegséget, a Nagy Csapást? Miért kell reményben élni, mikor a kétségbeesett ember már csak a halálra gondol? Miért nem az Életre gondol az aki beteg? Bármilyen rövid is az élet, de addig is szép legyen! Ez legyen az optimista virágmag, melyből ró­zsák, csokrok és virágerdők teremhetnek!
       Reményben élni!
       Reményben élni, ha nem tudod, mert nem mondták meg! Reményben élni, mert megmondták!     Remény­ben élni, mert nem mondták meg, de sejted, de tudod, hogy elért a Gyilkos Kór! A RÁK!
       Reményben élni!
     Reményben élni — hiába kísérnek utadon szánó tekin­tetek! Reményben élni, — mert a remény átsegít minde­nen! Reménykedni, hogy még segíthetnek! Reményked­ni, mert még élsz! Reménykedni, mert a remény a leg­jobb gyógyszer! Reménykedni, hogy Te leszel az a sze­rencsés 1, 2, 5, 10,20 vagy 30% egyike! Reménykedni és reményben élni — mert talán csak most kezdte támad­ni sejtjeidet a ... Nem mondom ki, mert rágondolni sem szabad! Reményben élni, hogy a sebészkés kiűzi a gonoszt a testből! Reménykedni! Reménykedni! Remény­kedni!
      Reményben élni, ha kimetszik gégédből a Kórt ügyes sebészek! Reményben élni, mert segíthet a kanul is! Reményben élni, ha meg is fosztanak méhedtől, mel­ledtől vagy melleidtől! Reményben élni, bármilyen szer­vedet is támadja meg a Kór.
      Reményben élni, mert mindenki segíteni akar: a csa­lád, a nővér, az orvos, a kórház! Reményben élni, mert a remény a percek, az órák, a napok és az évek! A plusz évek, amelyek elhagynának a reménytelenségben!
      Reményben élni, mert élsz! Éled az emberek életét! A dolgos emberét! Alkotni, alkotni, alkotni — hogy ne­vedet örökre megőrizzék, bármikor is szűnik meg az élet! Reményben élni, örülni az élet apró örömeinek!
      Reményben élni — örülni, hogy friss szellő simítja arcodat! örülni, hogy milyen zöld a rét! örülni, hogy látod a szorgos hangyákat morzsákat cipelni! örülni, hogy van jó munkád, szép feleséged, családod. Örülni, hogy száguld veled az autó! örülni, hogy milyen szép a csendes hóesés! örülni, hogy siklik veled a szán, a síléc a hegyoldalon! örülni, hogy tóban, folyóban, tengerben lubickolhatsz! örülni, hogy melegen süt a nap! örülni, hogy fázhatsz, hogy erezhetsz! örülni, ha lehelleted füs­tölög a levegőben! örülni, hogy egy pohár szörp vagy sör eloltja szomjúságodat! örülni, hogy szeretsz! örül­ni, hogy szeretnek!
      Reményben élni, mert a remény: az Élet! Remény­ben élni, mint tették oly sokan és tovább éltek — és él­tek! Reményben élni, mert akkor hiába viaskodik az el­múlás — egy időre visszavonulást fúj önmagának! Re­ményben élni — bármilyen nehéz is!
       Reményben élni!
     Reményben élni, mert így lehetsz önmagad ápolója, doktora, gyógyszere! így lehetsz önmagad megajándéko-zója! Reményben élni, mert ember vagy, kinek lelkiere­ie mint a gyémánt: széjjelmetszi a lehetetlenség-durva--üvegét is! Reményben élni, mert kell az együttműködés a gyógyuláshoz és kell a hit,az optimizmus!
       REMÉNYBEN ÉLNI! '
HINNI: KIVÁLASZTOTT VAGY, KINEK A RE­MÉNY A LEGSZEBB AJÁNDÉKOT ADJA - A HOSSZABB ÉLETET!

Budapest, 1987. július 7

*

A SZERELEM

A Szerelem az Élet, a Szerelem a Boldog-Boldogtalan­ság! A Szerelem a hajnali pirkadás, a nap kezdete: a sze­mélyiség ébredése, a nemek ébredése; az Idő Kezdete!

      Az Első Szerelem: piciny virágbimbó, mely zárva tart­ja kelyheit, s melyet még nem kutathat a kíváncsi és szorgos méh, nem rabolhat virágport: — igen, ez az Első Szerelemi

       Az Első Szerelem: a szívdobogás, az izzadás, az arcpi­rító szégyen-boldogság, a félve-pillantás, az álmatlanság és az álmodozás, a várakozás, a kiválasztott istenné ko­ronázása! Az Első Szerelem: egekbe-röpítő boldog sóha­jok, boldogtalan-reménytelen sóhajok!

       Az Első Szerelem a lélek szerelme: a test még alszik, a test csak dadog és csak álmában telítődik vérrel és re­ménnyel! Az Első Szerelem: a szűzi szerelem, a tudat­lanság szerelme, az ösztönök ébredése, a test rácsodálko-zása!

       Az Első Szerelem: séta, önfeledt^suta csevegés, a ke­zek képzelt érintkezése! Az Első Szerelem: a moziban--hátsó-sorban-ülés, a sötétben-lopott-csók és az: „Ugye most nem haragszol? "-butácska, őszinte és riadt kérdé­se!

     Az Első Szerelem: a táncok, a séták, a barátság, a bol­dog együtt-csevegés! Az Első Szerelem: ürügy a tanár­nak, hogy feleltessen, hiszen sétálni látott! Az Első Sze­relem: az ártatlan szerelem, az őszinte szerelem, a kitá­rulkozó szerelem, az utánozhatatlan, pótolhatatlan és soha-vissza-nem-térő szerelem!

      A Második Szerelem: a kíváncsi szerelem, a kígyó in­cselkedése, a gyötrődő győzedelmes belső hang: „Sza­kíts belőle! Nagyobb leszel, mint az Isten!" A Második Szerelem: a lélek és a test játéka; az igaz és a hazug, a jó és a rossz vívódása; a szégyen és a kíváncsiság szerel­me; a vágyakozás szerelme!

    A Második-Harmadik Szerelem: az őrület szerelme, az őrült vágy szerelme, a zaklatott test szerelme, a szere­lem szerelme! Ez a szerelem már a test szerelme is: a fondorlatosság szerelme, a: „Kívánlak! Gyötrődöm!" — szerelme!
      Ez a szerelem már a test szerelme, de a léleké is! Ez a szerelem a szépség megkívánása, a szégyen elűzetése! Ez a szerelem a vad csók-csaták szerelme, a blúzt-kigomboló-ujjak szerelme! Ez a szerelem a test kívánata, a bár­sonyos bőr csókolása; a szép emberi test kibontása a ru­ha rabságából! Ez a szerelem már a test és a lélek bol­dog-kegyetlen vergődése! Ez a szerelem a csillagok-közt--suhanás, ringatódzás! Ez a szerelem a felnőtté válás! Ez a szerelem a másik féltésének-őrzésének szerelme!
   HA A SZERELEMBEN NINCS ÉRZELEM, AZ LÉ­LEKTELEN SZERELEM! Már nem szerelem! A Lélek­telen Szerelem már a szerelem halála, a testek viaskodá­sa! A Lélektelen Szerelem már héja-szerelem; a hús tob­zódása! A Lélektelen Szerelem a test és lélek kiárusítása, szexuális kirándulás, skalpgyűjtés, sportvetélkedő!
      Az Érzéketlen Szerelem: a szerelem halála, a szép em­beri érzelmek halála, az állatok párzása, az ösztönök tobzódása, reflex, a szerelem meggyalázása, megkövezése!
       A Nincs-már-tovább Szerelem: az aggkor szerelme, amely újra a lélek szerelme: vágy és emlékek szerelme; az eltűnt ifjúság szerelme: az ifjú-test-e lőtt-való hódolat szerelme: az Élet szerelme és a Halál félelme!
     Ó, Szerelem! Hányan haltak meg miattad, vagy lettek boldogtalanná? Hányan lettek általad nagyon boldoggá?
     Áldott légy Szerelem! Áldott légy Igaz Szerelem, Szép Szerelem, Beteljesült Szerelem, Viszonzott Szere­lem: Boldog Egymásra-találás!
       Áldott légy Szerelem: a lélek megmártódzása az öröklétben!
       Áldott légy Szerelem: a test halhatatlanságának re­ménye és hite!
       ÁLDOTT LÉGY SZERELEM; KIS MEGHALÁSOK ÉS NAGY FELTÁMADÁSOK!
ÁLDOTT LÉGY MINDÖRÖKRE!

Budapest, 1987. július 10

*

MIÉRT TISZTELEM A DOLGOS EMBERT

Tisztelem a dolgos embert: a gépek mellett görnyed őt; a nap tüzében izzadva kapálót; a tervezőt; minden fizi­kai és szellemi dolgozót; az értelmes politikust; a kato­nát; a diákot, kinek munkája a tanulás; az írót, költőt és minden alkotóművészt. Egyszóval tisztelem és szere­tem a dolgos embert...
      Vékonydongájú, nyiszlett gyermek voltam. Átéltem a munkások, napszámosok kínját és keserveit. Számomra ez életreszóló iskola volt. Emlékszem: — zsongott a ke­zem és sajogtak izmaim, amikor a vasúton sarabolni kel­lett a gazt a nyári rekkenő hőségben. Álmomban a sí­nek között tépdestem az újranövő gazt és jött, jött a vonat. Engem mintha odaláncoltak volna a sínekhez, nem tudtam szabadulni. Hányszor riadtam fel iszonyú álmomból: robogott felém a hatalmas mozdony és érez­tem miként őrölnek halálra a kerekek .. .
      Milyen nehéz volt az erdészeten csalánt, vadkendert meg mindenféle gizgazokat sarlózni, én sarlóztam egész nyáron át, alig tízévesen. Mennyire csípett a csalán? Még most is, több mint harminc év távlatából véresre vaka­rom a bőröm, ha rá gondolok. Ha mélyen sarlóztam, ak­kor derekam sajdult belé, ha pedig magas tarlót hagy­tam — nehogy lemaradjak a többiektől —, akkor a csa­lántarló belebújt a mackónadrág szárába és hólyagosra csipdeste vékony lábszáramat.
        Többször is szenvedtem a csaláncsípéstől: először, mikor megcsípett; másodszor, amikor véresre vakartam a hólyagot és harmadszor pedig, amikor este, lefekvés előtt lábat mostam. Mennyire tudott égni, amikor a víz­zel találkozott a bőröm? Mintha ezernyi hangya mardos­ta volna! Kezdetben alig tudtam aludni az izomfájdal­maktól és a csaláncsípéstől, aztán megszoktam mindent. Ó, mennyit is kellett szenvedni? Nyolc órát kellett dol­gozni, de csak 4-6 órát számoltak el, mert egy gyereknek hivatalosan csak ennyit lehetett dolgozni az erdé­szeten. Mit kaptunk mindezért? Alig többet, mint az étel ára, amelyet tízóraira és ebédre vittünk. Később társaimmal rájöttünk az igazságtalanságra és már nem dolgoztunk annyira, játszottunk is: hiszen gyerekek vol­tunk ...
      Ezek voltak első találkozásaim a munkával. Később anyámmal kapálni mentem, tányérazni a facsemeték körül. Itt már többet kerestem, de akkor mintha mindig kánikulai hőség lett volna, legalább is így emlékezem. Arra pedig életem végéig fogok emlékezni, amikor azt mondták, hogy kukoricát kell sarabolni és én vezetem a lovakat. Szerettem a lovakat, de nagyon féltem tőlük. Féltem, hogy megharapnak nagy, sárga fogaikkal, vagy széttapossák lábamat a kukoricasorok között. Az már csak természetesnek tűnik ezekután, hogy álmomban a lovak akartak agyontaposni.. .
        Később, nyaranta, osztálytársaimmal mentem az er-dészetre kapálni, sarlózni. Olykor pedig gazt gyomláltunk a csemetekertben. Ebédidőben gyorsan megettem a zsíroskenyeret, lókolbászt, májkrémet, szalonnát — mikor mit vittem —, majd hanyatdőltem egy-egy hűshelyen. Néztem a fák lombjait, ágait. Bámultam az égen nyújtózkodó felhőket. Figyeltem a levélkék rezdülését vagy a csemetekertben hallgattam a nyárfa suhogását. Hallgattam. S ez a suhogás mintha a szívemben zenélt volna: megnyugtatott. Az egekbe fúródó nyárfáktól egyre távolabb kalandoztak gondolataim. Arra gondoltam: milyen nehéz az ember sorsa? Milyen nehéz a fizikai munka: mennyit szenved a paraszt, a napszámos, a munkás?
      Elhatároztam, hogy továbbtanulok. Egyre többet is­merek meg a világból, s aztán tudásommal segítem azo­kat az embereket, akik görnyednek, szenvednek. Elhatá­roztam, hogy tanító leszek, mert így sok emberben táp­lálhatom a becsvágyat, a tudás hatalmának örömét, a parázsló, később lángoló lelkesedést.. .
    Szüleim szakmunkástanulónak szándékoztak adni. Géplakatosnak, mert ez volt akkor a divatszakma. Ad­dig kértem őket, míg elálltak szándékuktól, meg aztán titkos, csupán plátói szerelmem arra sarkallt, hogy Nagy­kanizsára kerüljek a közgazdasági technikumba. így ju­tottam vissza szülővárosomba. Egyre többet tanultam és egyre többet voltam szerelmes. E gyötrő, boldog-bol­dogtalan, bolondos naiv szerelmek arra ösztönöztek, hogy bebizonyítsam: a szerelmes ember is lehet jó ta­nuló. A fiúk között mindig osztályelső voltam. A becs­vágy is űzött: mutasd meg, hogy mire képes egy falusi gyerek, aki a sárfészekből indult, de tanárai megtanítot­ták a leglényegesebbre: a küzdelemre és a kitartásra. Kollégista voltam, érezhettem a kollégium áldásos, igazi nevelőhatását. A Piac-tér melletti kollégiumban, amely a templommal épült egybe, hiszen egykor bencések kolos­tora volt, úgy éreztem magam, mint annakidején Móricz és Csokonai érezhette magát Debrecenben. Mennyire meg tudtam érteni Nyilas Misit is? Az ódon falak varázsa és a jószívű, emberséges kollégiumi nevelőim ismét erősítették ben­nem a küzdeni akarást, az emberszeretetet, az őszintesé­get és a nyíltságot. Örülök, hogy olyan emberek kezében érlelődtem tisztességes emberré, mint Mészáros Ferenc, Horváth István nevelők, Németh László kollégium igaz­gató, Licskay József osztályfőnök, aki magyar és francia tanárom is volt. Tanáraim közül örömmel emlékezem Varjas Károlyra, Balogh Árpádra, Tóber Ernőre, Varga Ferencre . . .
        Tizenhat éves koromig nyaranta főként az erdészeten dolgoztam. Kellett a pénz: apám a vasúton krampácsolt és alig keresett 1000 forintot négyünkre, anyám beteges volt. Vagyontalanok voltunk, nagyapáméknál laktunk Bélaváron, örültem, amikor végre mást is végezhettem a kapáláson és sarlózáson kívül. Az egyik nyáron 1 hóna­pot otthon, majd 1 hónapot Babócsán dolgoztam a bolt­ban, mint technikumi szakmai gyakornok. Ekkor érez­tem milyen lényeges, amikor a falusi ember szívébe fogadja, becsüli a boltost. Az pedig erkölcsi kötelességé­nek érezte a vevő tiszteletét, kívánságainak — az áruellá­tás korlátait is fígyelembevéve — tisztességes teljesíté­sét...
    Később már Budapesten dolgoztam nyaranta roko­nomnál, Molnár Imrénél. Megtanultam hegeszteni, esz­tergálni. Jártam vele és segédeivel barakot építeni Cse­pelre a Vízügyi Kutatóhoz, az Óbudai Szeszgyárba csö­veket cserélni, hegeszteni. Voltam Tiszaeszláron temp­lomtornyot építeni. Az egyházközség jóvoltából minden nap másutt étkeztünk. Láthattam, hogy a falusi ember nem akar szégyenben maradni: így aztán pusztultak a tyúkok, a libák és a kacsák. A község papja naponta ér­deklődött ellátásunk szinvonaláról.
     Budapesten hány régi bérház liftszekrényét és lifthá­zát ismertem meg? Hányszor álltam a liftszekrény tete­jén és olajoztam, zsíroztam a sínpárokat vagy igény sze­rint nyomkodtam a liftgombokat? Megismerhettem a lift mechanizmusát, megtanultam: mi a relé, a végkap­csoló.
Átélhettem a segédek otromba tréfáit, mert elküldtek nikkelezett szemmértékért. Megtanultam szívósan dol­gozni. Tudtam, mikért kell a nyers munkadarabot ráha­gyással előesztergálni. Hányszor égette meg kezemet a forró, kékeslila spén, amely csigázva tekergett az éles vidia-kés körül? ...
Megtanultam, hogy mi a munka. Megtanultam azt is, hogy miként kell megbecsülni a keservesen megkeresett pénzt. Ekkor már nem jártam az erdészetre és nem nap­számosként, hanem munkásként kerestem a középisko­lai és főiskolai zsebpénzemet, sőt annál többet is. Ju­talmul egy-egy öltönyt is kaptam budapesti sógorom­tól ajándékba.
     Tizenkét évi nyári munkáim során megtanultam tisz­telni a munkát és becsülni a dolgos munkásembert , . .
          Középiskolás koromban még pislákolt bennem a fény: magyar-francia szakos tanár leszek vagy újságíró. Figyel­tem, tiszteltem és szerettem az embereket. Ekként cselekszem ma is. A kollégiumi újságba írt alkotásaim, a negyedikes kerista koromban ért országos, középisko­lai irodalmi siker: a keszthelyi Helikon ünnepségen aranyérmet nyertem versemmel — bíztatást adtak. Azóta is mindig bennem él a vágy: írni, írni és írni verset, elbe­szélést, mesét, gyermekverset, cikkeket vagy regényt.
írtam és írok most is. A gyerekkoromban magamba ivódott, érzékeny-lelkületű világszemléletemet másnak is át szeretném adni. Arra törekszem, hogy megírjam az emberi lét és lélek vívódásait; nehéz, sokszor hálátlan köznapi küzdelmeit, de töretlen hitét. Hiszem, hogy nincs eredendően rossz, gonosz és közömbös ember, csak valamiért azzá vált. Vallom: az alkotóművésznek az is feladata, hogy a változékony — boldog és boldogta­lan, jó és rossz — emberi lét bemutatásával lefejtse az emberi szívekről a fásultság, a közömbösség, a remény­telenség páncéljait. A léleknek lélegeznie kell, élni, mert így emberi. Az embernek becsülnie kell bármilyen körülmények közepette is a létezés apró örömeit, mert ez számára az Élet-Íze és az Elet-Sója. Az apró boldog­ságok azok, amelyek éltetik az embert, a kiegyensúlyo­zott létezés pedig az Élet-Nagy-Ajándéka . ..
       Apám munkás: cipész volt, később a vasúton dolgo­zott több mint harminc évet. Krampácsolt, járta a vasút­vonalat, volt bakter és állomáson is teljesített szolgála­tot. Sajnos, már a temetőben pihen. Anyám háztartás­beli, napszámos, tsz bedolgozó és tsz-tag volt. Most nyugdíjas. Én szellemi munkát végzek immár több mint húsz éve. Mindezek ellenére magamat munkásnak is ér­zem és parasztnak is, mert szüleim szíve is bennem do­bog. A tizenkétévi, gyermekkori napszámos-szív, a mun­kás-szív is bennem él. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt soha ne feledjem. Erre a múltamra nagyon büszke vagyok . ..
         Tisztelem a dolgos embert: a tisztessséges és a közös­ségért tenni akaró ember. Bár lehet, hogy ez manapság szokatlannak tűnik: — munkám, utazásaim, ország-felfe­dező útjaim során sok ilyen, hasonló gondolkodású em­berrel találkoztam. Az is igaz, hogy többre lenne szük­ség .. .
     Hiszem és vallom: nehéz feladat környezetünket, em­bertársainkat másokért is élő emberré változtatni, for­málni, bíztatni. Olykor reménytelennek tűnő feladat, mindezek ellenére — szívem párancsára-vállaltam e har­cot. Sokszor elmondták: szerencsés ember vagyok, mert sok lelkes emberrel találkoztam. Kívánom, hogy mások is találjanak egyre többet. Legyenek nyitottabbak és megértőbbek, akkor előttük is megnyílnak a szívek. Per­sze ismerek másmilyen embert is, - sokat. . .
       Nem csekély bánat ért az életemben, mégis optimista vagyok. E hitemet szeretném másokra is kisugározni. Ez sokszor sikerült, de nem keserítenek hosszantartóan a kudarcok sem. Hirdetem, mert hiszem és ekként is cse­lekszem: csak akkor lehet igazán boldog az ember, ha másoknak is egyre több örömet és boldogságot szerez, mert ezáltal önmaga is egyre boldogabb és emberibb lehet

Budapest, 1987. december 6

*

A GYERMEKKOR FONTOSSÁGA

A gyermek: gyermek. A gyermek: a szeretet virága, lé­tünk meghosszabbodása. A gyermek: az örök folytonos­ság. A gyermek: felnőtt álmaink továbbvivője, általunk meg-nem-élt élmények és vágyak megvalósítója.

    A gyermek: gyermek, ám felnőtt komolysággal éli át a játék embernevelő jótékony hatását. A gyermek hisz a játék teremtő erejében, a gyermekkori élmények érzelmi akkumulációjában, az élmények érzelmi-napenergia-fel­töltődésében, mert általa lesz majd teljes emberré. A gyermek nem tudja, ám felnőttkorban tudja és érzi: a gyermekkor élményeiért hálás lehet a sorsnak; a szülők­nek, a pedagógusoknak és mindenkinek, akik tiszta szív­vel és komoly hittel segítették átélni a gyermekkor tün­dércsodáit. Felnőttkorban tolulnak elő az agy legtitko­sabb rekeszeiből: a memória-labirintusból az érzelmek szivárványképei, hogy visszaadják a'felnőtt embernek a lelki gazdagság kiteljesedésének varázsát, a felnőtt ember szelíd, gyermeki lelkületének kisugárzását. Minél több kellemes élmény ivódott a gyermekemberbe, annál tisz­tább az emlékek gyémántfényű felnőtt kisugárzása, an­nál könnyebb elviselni a felnőttkor — olykor, vagy túl gyakran — szívet és agyat, testet és lelket nyomorító kínlódásait.

    Ezért is fontos, hogy a lélek elraktározza magának az érzelem tündérmorzsáit: az élet-apró-örömeinek-megbe­csülése képességét. A gyermekkorban a gyermek legyen gyermek. Ne akarjuk, hogy gyermekkora elillanjon ész­revétlenül! A gyermek legyen gyermek és ne felnőtt-maj-moló, agyonhajszolt mini-felnőtt, kiben már nem marad energia, hogy a felnőttkorban gondosan átmeneküljön az élet gyakori útvesztőin és kikerülje annak alattomo­san rejtőzködő szörnyeteg-csapdáit.

      A gyermek: gyermek. Számára a játék: a munka, amely örömteli, mert: — játék. Milyen álmok és vágyakforognak a kicsinyke fejekben, mikor boltosait játsza­nak, mikor a játéknyuszit babusgatják vagy a papírga­lambhoz beszélnek? Milyen boldogság, ha játékvödörrel várat építenek homokból, vagy picinyke kezükben viszik a magot, a burgonyát, amelyből vetés után hasznos nö­vény serdül? Milyen boldog a gyermek, mikor a kenyér­tartóból hozza a kenyeret és gagyogja: „Mama, tessék!"?

A gyermek: gyermek. Ha nagyobbá serdül: - már pis­lákol picinyke agyában: ha arrébb visz egy papírdarabot vagy gyümölcsöt, ez már hasznos játék. Mi felnőttek tudjuk igazán: számunkra a legfontosabb, legkomolyabb hasznos játék: — a munka ... És erre készülünk akarat­lanul is egész gyermekkorunkban.

      A gyermek: gyermek. Ám igényli, hogy egyre több hasznosat tegyen, mert ez számára öröm. Mi pedig - fel­nőttek miért is vagyunk, ha nem azért, hogy segítsük vá­gyaikat megtestesíteni, örömeiket megsokszorozni? . . .

Budapest, 1988. augusztusa  

*

FORRADALOM: EGYENES ADÁSBAN

(Részlet az 1990-ben megjelent "Kinél van a lámpás?" kötetemből)

Ülünk a tévé képernyője előtt: a család, az ország, egy egész világ, hogy a felénk szűrődő híreket és tudósításo­kat lássuk és hallgassuk...

     Ülünk a tévé képernyője előtt: megdöbbent a hír, hogy ezreket mészároltak le Temesvár ősi városában... Ülünk a tévé képernyője előtt: s a Nagy Conducator üd­vözli a Palota-téren összegyűlt hatalmas tömeget, amely arcképét és őt dicsőítő jelszavakat tart kezében. Ám ap­ró malőr — a „lázadó banditák" a gyűlést megzavarják. S a forradalom szelleme Bukarestben is kiszállt a palack­ból...

       Ülünk a tévé képernyője előtt: halljuk, hogy Temesvár után Arad, Nagyszeben, Brassó, Bukarest dacol a zsar­noksággal és arcképét égeti a román Cézárnak... Ülünk a tévé képernyője előtt: jönnek a képek a zakla­tott fővárosból, s az apró TV stúdió élő köldökzsinór, amúy összeköti Bukarestet Magyarországgal és az egész világgal...

    Ülünk a tévé képernyője előtt: civilek, katonák egymás szavába vágva örömben, gyászban, boldogságban és gyű­lölködésben tolonganak, szólnak a néphez, a katonák­hoz...

     Ülünk a tévé képernyője előtt: a döbbenet kitárul. Meg­csonkított férfiak, nők, gyermekek kihantolt vagy még el sem temetett élettelen teste pihen hosszú sorban hó­fehér lepedőkön...

     Ülünk a tévé képernyője előtt: a forradalom egyenes adásban. Fegyverek ropognak, lövedékek csapódnak, házak égnek.Tömeg feketéllik a tereken, hogy élő láncot alkosson: megvédeni a Forradalom Lüktető Szívét, a Szabad Román Televíziót és más fontos épületeket... Ülünk a tévé képernyője előtt: megfontolt katona szó­lítja fel a hadsereg tábornokait, hogy támogassák a népet. Vált a kép: örömittas tömeg élteti a hadsereget és a katonákat...
    Ülünk a tévé képernyője előtt: halljuk, hogy még vadul gyilkol a Securitate, mert most már önmagáért küzd, hi­szen felröppent a hír — elfogták a menekülő Conducatort és mindenható, tudós feleségét, valamint lányát és fiát, a trónörököst...
      Ülünk á tévé képernyője előtt: segélyek indulnak tő­lünk, s a környező országokból: — élelmiszer, gyógyszer, kötszer, újságok és minden, ami segíthet és hasznos... Ülünk a tévé képernyője előtt: szent este van. Előttünk fáradt emberek, a harcok hol csitulnak, hol erősödnek. A nép kitart, mert a teljes győzelem most már talán egy karnyújtásnyira van...
    Ülünk a tévé képernyője előtt: szent este van. Boldog­ság hatja át szívünket és sajduló boldog-bánat, mert ott még embereket gyilkolnak, de Tőkés László él. Felléleg­zünk, mert a terror mégsem fejezte be művét. „Az Elet él és élni akar!" Látjuk őt és hallhatjuk tiszta és szép magyarsággal elmondott szavait, a románokhoz intézett szép üzenetét...
     Ülünk a tévé képernyője előtt: szent este van. A karácso­nyi hideg éjszakában fáklyák és gyertyák fénye világít a Hősök terén. Több tízezren szorongnak a téren, látják és hallgatják Tőkés László és atyja üzenetét. Bong a ha­rang. A gyertya a mártírokért és a hősökért ég, a harang értük szól...
    Ülünk a tévé képernyője előtt: a helyzet normalizálódni látszik, fellobogózott járművek viszik a segélyszállítmá­nyokat...
    Ülünk a tévé képernyője előtt: az elfogott Conducator mászik elő egy tankból, majd a katonai bíróság előtt vi­tázik, megvetően legyint... S végül szitává lőve fekszik a földön a semmibe meredve, mellette hasonló sorsú fele­sége is...
      Ülünk a tévé képernyője előtt: reménykedünk. A forra­dalom: egyenes adásban.
Boldog új' évet! Boldog éveket románok, magyarok, szá­szok, horvátok! Békét és Szabadságot a megszenvedett népnek!
      Légy boldogabb: Románia!

Budapest, 1990. január 2.

*
RÉSZLETEK AZ 1992-BEN MEGJELENT
A "GYERMEKKOR TÜNDÉRCSODÁI"
KÖTETEMBŐL
*
BÉLAVÁR

Kertai Tibor grafikája 

Emlékképek kavarognak, előtörnek a múlt ködéből boldogan és fájdalmasan. Felvonulnak a gyermek- és kamaszkor évei, azok tündércsodái...

          Bélavár! - Miként is csendül számon, zsong szívem mélyén a szó. Számomra oly sokat jelentett és jelent ma is, mert lelkembe vésődtek az itt eltöltött falusi évek­nek, szegénységünk éveinek melege...

        Bélavár! - Itt élnek szeretteim: anyám, testvérem, nagynéném és néhány barátom, akiket nem sodort a sors szeszélye az ország más szegletébe. És itt porlad apám, nagyapám és nagyanyám ...

      Bélavár! - A Dráva mentén élő, lélegző, küzdő kis település, mely IV. Béla, második honalapítónk nevé­ből vétetett. Megérte a törökdúlást, osztrák elnyomást, az 1848-as szabadságharcot. A nyomorúságos években innét is útnak indultak Amerikába szerencsét próbálni. Itt is sírtak az árvák és a hozzátartozók: a két világhá­ború poklában pusztultak az apák és gyermekek ...

         Bélavár! - Eletemből több mint négy évtized összefort történetével. A kezdet: - az 1950-es évek elejének feszült légköre, mikor "láncos kutyának" nevezték Titót. A jugoszláv és magyar határőrök pedig egymást lövöldözték, volt halott is. A háborús hisztéria miatt tankcsapdákat helyeztek el a Berek­ben és a Szőlőhegy alatti réten. A buldózerek ritkí­tották a szőlőt, mert kellett a hely a futóároknak és a bunkereknek . . . Aztán a szegénység: az aszály meg a kötelező beszolgáltatás időszaka. Kukorica nem volt, ezért a tölgyerdőben, a hó alatt kellett keresni a makkot a disznók etetéséhez ...
      Bélavár! - Milyen boldogság volt, mikor az aknákat felszedték a határ mellől, s tágranyílt szemmel bámul­tam a vasútpart mellett hasalva: miként robban fel iszonyú dörrenéssel a halomba gyűjtött akna? Men­nyire örültem, mikor a faluban egymás után állították fel a fekete, kátrányszagú villanypóznákat, s közöttük szikrázva fénylett az alumínium vezeték? Milyen öröm és szenzáció volt az első televízió a kultúrházban meg néhány jómódú családban?...
      Bálavár! - A tsz-szervezés döbbenete! A falura ráte­lepedett a rémület és a szomorúság, az emberek azt hitték: - minden elveszett. A hangszóró bömbölte a zenét és agitált: harsogta az utcán, hogy már ki lépett be ezidáig a tsz-be. Hány családnál zajlott le a szülők, nagyszülők és a tsz-szervezők hol nyájas, hol félelme­tes párbeszéde?...
Bélavár! - Gyermekkori szánkózások a Kertai-féle kert alatt, a Kláncsecnél, a Presing-dombnál. Csúszká­lások a Mertfica jegén, a Gradina-domb alatt. Nyáron legeltetés, krumpli és kukorica sütések. Boldog, önfe­ledt játékok a templom-kert hatalmas hársfái alatt, melyből hírmondó sem maradt. Lubickolások a ki­áradt Dráva vizében a vasútpart alatt. Csónakázások a Dráván. Séták és gombaszedés a fiatal és ősi tölgyesek­ben. Cséplőgép búzakévét-faló brummogása, friss ga­bona és szalma illat . . . Mind-mind örökszépségű emlék...
       Bélavár! - Játszások az öreg iskola udvarában és kertjében, vidám futballcsaták. Milyen boldogok is voltunk, mikor vártuk a cseresznye, az alma, a dió érését, hogy aztán a termést megdézsmálva jókat falatozzunk? Közös kirándulások az erdőbe, a rétre, a legelőhöz. Számháborúzások és vidám majálisok.

            Miként is bámultuk gyermeki szemmel és élénk fantáziával a fiatal, csinos tanítónéniket? ...

Kertai Tibor grafikája 

          Bélavár! - Falusi bálok és búcsúk: kavargó tarka tömeg. Rokonok és barátok találkozása. Forgó körhinták, céllö­völdék, sátrak csecsebecsékkel és cukorkákkal. Cigány­zene a Tóth-féle kocsma udvarán. Első féldeci kevert édeskés íze, a kesernyés sör habjának ringása öblös kor­sók tetején. Részegek kurjongatása, tántorgó férfiak buk­dácsolása. Vidéki lányok táncközbeni boldog ölelése...
Bélavár! - A jugoszláv határ melletti kis falu, hol csattogott-zakatolt a gőzös és szikrájától olykor ha­talmas tüzek perzselték a Skárpa oldalát. Kicsinyke állomás, hova mindig boldogan mentünk, ha valakit vájtunk vagy távolba utaztunk ...
        Bélavár! - Határőr laktanya az öreg Gradina-dom-bon, a Várdombon, hol oly szorgalmas és fegyelmezett élet folyt. Barátság, bensőséges emberi kapcsolat szö­vődött a laktanya és a falu, a határőrök és a bélaváriak között. Aztán az emberi kapcsolatokból a barátságon túlmenően szerelmek, házasságok alakultak ki a kato­nák és a falu leányai között. Hányan nősültek Bélavár­ra vagy vitték az új asszonyt az ország más tájaira? Hányan érezték a katonák közül, hogy itt is otthon vannak, bármilyen távol is a szülői háztól? Az emberi szívek melege, a falusi, kitárulkozó-szívek melege ott­hont adott az idegennek is: bizalmat kapott - és akkor már nem volt többé idegen. A laktanya és a község közös emlékei: a tánccsoport, a színjátszás, a zenekar. Hányan szereztek a falunak dicsőséget, mikor a falu focicsapatának mezében rúgták a labdát és nem is akárhogyan?...
          Bélavár! - Immár több mint 20 esztendeje határőr község, mert a laktanya és a falu, a katonák és a civilek egymást segítve, szorgalmas hangyaként építették a kis falu köznapi életét. A falu pedig jó anyaként ölelte szívére az ismeretlen, de baráttá és családtaggá váló katonákat...
    Bélavár! - Milyen másfajta élmény volt számomra, mikor tartalékos tisztiiskolásként megismerhettem a határőr laktanya életét? Fegyverrel a vállamon végig­sétálhattam a gyermekkori élmények színhelyeit: a Gradinát, a Palinát, a Lókat, a Berket, a Dombó-csator-nát, hol barátságos jugoszláv határőrök integettek. Mi­lyen élmény volt végigsétálni a vasút mellett a régi Tokaji őrházhoz, ahol a kút hűs vizéből még inni is lehetett. A Kerékhegyen pedig ismerősök köszönhet­tek. Portyázás a Delelőn keresztül, a falu alatt az állo­máshoz és fel az őrsre. Milyen érdekes volt az éjszakai őrség a Delelő felett a somogyudvarhelyi úton, nem messze a Kerékhegytől. Hallgattam az éjszaka zenéjét: neszeket, surrogásokat, tücsökzenét és szúnyogzüm-mögést. Nyulak, őzek rohantak át a köves úton, miköz­ben a Hold és a felhők versenyezve kergetőztek az illatos nyári éjszakában.
       Bélavár! - Többmint 20 éve, hogy végleg elkerültem, Budapest pedig 17 éve otthonom. A gyakori hazauta­zások, a röpke nyaralások felelevenítik bennem az emlékeket...
        Látom, miként telepednek vissza a fiatalok! Látom, hogyan él és boldogul a község! Látom, hogy az embe­rek e bonyolult, zaklatott világban is reménykedve alakítják a jövőt!...
    Látom, hogy az emberek alakítják a jövőt, mert a szülőföld szeretete mindnyájukban, mindnyájunkban munkál, akár a testünkben suhanó vér: - elkísér mind­halálig!

Budapest, 1988.március 21

*

SZABAD ÉNEKELNI?

Vártuk. a téli ünnepeket. Gyermekkorunkban különös-varázsa volt a Karácsonynak, az Újévnek, a Háromkirályoknak. Vártuk, mi, a 7-8 éves gyerekek: a Kertai Tibi, a Halász Feri, a Turcsics Jancsi, a Turcsics Jóska, a Pénzár Jóska, a siketnéma Nagy Jancsi és jómagam.
     Karácsony előtti napokban szinte varázsütésre megindult a havazás és Isten egéből kövér pelyhekben hullt a hó. Amerre a szem ellátott fehérség vakított. A csend, a tisztaság és az áhítat födte be a tájat. Ez a tisztaság és boldog -várakozás bizsergett az emberi szívekben is.
         Karácsony napján elállt a hóesés. A bélavári határt vastag hótakaró borította, téli álmát aludta a vetés. A fák és bokrok fehér, ünnepi díszben álltak. A házak zsuppfedeleit, tetőcserepeit arasznyi vastag hólepel takarta. Az emberek mocorogni kezdtek és sercegő hangú falapáttal vágtak utat a hótakaróban. Prüszkölő javak, ezüstös füstöt lehelve fejbólogatva húzták a hatalmas faszánkókat. A szánkókon kucsmás, bundás parasztemberek és hárászkendős parasztasszonyok toporogtak...
         Eljött a Szenteste. A falu csöndjét durrantók hangja verte föl. A durrantó nem volt más, mint a jó öreg pincekulcs. A kulcstollnál levő lyukba beleszeltük a gyufa foszforát. Egy madzagot a kulcs fejéhez kötöttink, a madzag másik végére pedig vasszeget erősítet­tünk, amelyet pedig a foszforral megtömött kulcslyuk­ba illesztettünk. A madzagot a kezünkbe vettük, így az egész egy kengyelszerű alakzatot vett fel. A kulcslyuk­ra rögzített szög fejét erősen egy kútkávához vágtuk és az akkorát durrant, hogy a halottak is felrezzentek a temetőben. A kút visszhangozta a dübörgést. Persze jobb híján megtette a durrantáshoz egy betonoszlop is. A hatás így sem maradt el. A durrantóhoz jó volt kisebb kulcs is, igaz kisebb volt a hangja és nem volt olyan hosszúéletű. Sok verést kaptunk mindezekért, mivel a foszfor egy-két durrantás után tönkretette a otthonról elcsent szekrény- és sublótkulcsokat. A durrantásnál a kulcs lyukas feje szétnyílt, mint bazsarózsa . ..
       Szóval durrantók hangjától kísérve beköszöntött a Szenteste. Mi párosával - olykor hárman - elindultunk énekelni. Eleinte a Turcsics Jóskával, Pénzár Jóskával, Halász Ferivel mentem párban. Később több éven keresztül - a siketnéma Nagy Jancsival, aki dörmögve, küszködve, csillogó szemmel énekelte a szent énekeket. Sajnálták őt és dicsértek engem, hogy a legnemesebbet cselekedtem: - egy szerencsétlen sorsú embertársamnak, barátomnak adtam meg a sikerélményt, az éneklés lehetőségének és a pénzkeresetnek az örömét.
         Ahogy házról-házra haladtunk, sok mindent Iáttunk. Gazdagon díszített, plafonig érő fenyőfákat hatalmas toalettükör mellett, szegényes kis karácsonyfákat a konyhaasztalon. Színes krepp-papírba csavart lábasokban fenyőfacsemetéket, vagy a plafonra akasztott, összekötött fenyőfaágakat, amelyeken aranyozott és ezüstözött diók, sütemények, sárga és piros almák csüngtek alá. Ki miként élt, boldogult olyan fenyőfát állított.
     A karácsonyi és a többi éneklésnek íratlan szabálya volt. Ha túl korán mentél, akkor nem mindenütt fogadott a ház gazdája és kevés pénzt kaptál. Ha pedig túl későn indultál, akkor már mások megelőztek és ezértvolt kevés az összegyűjtött pénzed. Amint baktattunk a hóban és sorra vettük a házakat, akkor is soka tapasztaltunk...
       Először is: miként jutunk be az udvarba? Ahol kutya volt, ott torkaszakadtából kiabáltunk az utcáról: "Szabad énekelni?!" Ekkor, ha meghallották vagy meg akarták hallani a kiáltozást, kijöttek az udvarra. A kutyát beengedték a szobába és énekelhettünk. Ha többszöri kiáltozás után sem jöttek ki, akkor tudtuk, hogy kutyát nem véletlenül hagyták szabadon. Vagy nem volt pénzük, vagy túlságosan is sok. Hamar megtanultuk: - ki fogad bennünket szívesen és milyen ember. Így aztán Újévkor meg Vízkeresztkor és a továbbiakban soha nem próbálkoztunk olyan házaknál, ahol először is kudarc ért bennünket.
        Tapasztalásainkat másodsorban pedig akkor szereztük, amikor eljutottunk a ház ajtajához. Ekkor ismét kiáltottunk: "Szabad énekelni?!" A válasz megint más és más volt. A "Már voltak!" azt jelentette: vagy már voltak énekelni mások, vagy nincs pénzük, vagy sajnálják tőlünk az aprópénzt. Ismét megtanultuk, hogy hova menjünk és hova nem.
       Amikor elkövetkezett a várva-várt: "Szabad!", akkor angyalian tiszta hangon elkezdtünk énekelni Karácsonykor: "Krisztus Jézus született, örvendezzünk! Neki öröm éneket zengedezzünk." Általában kint az ajtó előtt énekeltünk a pitvarban, a tornácon vagy gangban. Aki meg kérte, annak bent a szobában. Mindig "Dicsértessék a Jézus Krisztus!" köszöntéssel fejeztük be az éneklést. "Mindörökké! Ámen." volt a válasz. Ekkor kaptunk 10, 20, 50 fillért, 1, 2 ,5 vagy 10 forintot. Egy-két alkalommal adtak 10 forintot. Ez egy főnyere­ménnyel is felért. Többségében fejenként 50 fillért és 1 forintot adlak. Volt, ahol almát, körtét, aszalt szilvát vagy szaloncukrot kaptunk.
       Este 9-kor befejeztük az éneklést és összeszámoltuk a közös keresetet. Zsebeinkből az asztalra raktuk az összes pénzt és kupacokba raktuk, akár a régi bankárok. Mikor tudtuk, hogy mennyi a bevétel, azt két egyenlő részre osztottuk. 100-150 forint jutott fejenként. Ez nem kis összeg volt az 1950-es évek végén, az 1960-as  évek elején.
    Ugyanígy mentünk Újévkor, amikor az "Ó, szép Jézust"i énekeltük vagy Vízkeresztkor a "Háromkirályok napján" kezdetű szenténekeket kántáltuk ...
       Talán 14-15 évesek lehettünk, amikor befejeztük az éneklést. Átadtuk a terepet a fiatalabbaknak, tapasztalják ki ók is az emberek tulajdonságait éneklő útjuk során....
    A téli nagy ünnepek eljövetelekor meghatódva gondoltunk a 7-8 év alatt összegyűjtött emlékeinkre. Melegség töltötte el szívünket, amikor láttuk, hogy a kis gyerkőcök miként törtetnek előre a hóban. S ahogy házról-házra jártak, messzezengett tiszta hangú kérdésük-kiáltásuk: - "Szabad énekelni?!".

Budapest, 1990 január 

*

A VASÚTÁLLOMÁS

  Kertai Tibor grafikája

Miként a faluban minden gyermek, én is szerettem a bélavári vasútállomást. Miért? - - -  

       Nehéz elmondani! Csak megmagyarázni lehet... 

     A vasútállomás volt az utak kezdete és vége. Bol­dog-nyugtalan várakozás. Elutazni Vízvárra, Barcsra Nagykanizsára, Budapestre vagy az ország más szeg­letébe. És e helyekről élményekkel telítődve visszatér­ni. Ezek a pillanatok számomra felejthetetlenek, mi­ként azok is, amikor anyám, apám, rokonaim jöttek Vízvárról, Őrtilosról, Nagykanizsáról, Búcsúszent­lászlóról, Zalátáról és Budapestről. A várakozások so­rán felidéződtek bennem régi megérkezések és eluta­zások emlékképei is ...

      Az emberek gondolatokba merülve egyedül sétál­gattak a sárgás, ropogó gyöngykavicsokon, vagy má­sokkal társalogva várakoztak a vonatra. Mindig akadt, aki megszomjazott és vizet húzott a kútból, aztán a madzagra kötött, horpadt bádogpohárból jókat kor­tyolgatott a tiszta, ízletes és hideg vízből. Közben a lyukas, mohás, viharvert horganyzott vödörből han­gos csettenéssel folyt vissza a víz a kútba... 

     Tavasszal és nyaranta a szemnek felüdülést jelentett a vasútállomást körülövező, színpompás táj. Mindig a tá­voli Szőlőhegyet figyeltem először, aztán tekintetem a vasútpart alatt elterülő rétre-sástengerre vetődött, ahol gólyák lépkedtek méltóságteljesen. Olykor lehajoltak a zsákmányért. Bögyüket megtöltötték békával és nekik ízlő egyéb falatokkal, aztán szárnylengetve nekiiramod­tak a levegőnek és elrepültek a Delelő irányába. A dom­bon lévő fenyőfák egyikén a fekete-barnás venyige-fészekben síró kis gilicék várták a gólyaszülőket...

      Mikor az állomásépület elején lévő kis kupola alakú, fém jelzőharangot megütötte a fémkalapács akkor az érces, bongó fémhang jelezte, hogy a szom­széd állomásról - Vízvárról vagy Somogyudvarhelyről - elindult a vonat. Ekkor a Szenyéri bácsi vagy Tokaji bácsi - mikor ki volt szolgálatban - kijött a zöldes-sárgás állomásépületből. Komótosan bezárta a sorompókat a vasúti átjáró mindkét oldalán. Aztán elment oda, ahol a paklikocsi szokott megállni, mely a leveleket és a csomagot hozta. Kampósbotnyelű, kibontott piros zászlóval várta az érkező vonatot. Tőle nem messze állott a Postás Feri bácsi, vállán az elmaradhatatlan leveleszsákkal.

Kertai Tibor grafikája

       A 328-as, a 411-es vagy a 424-es mozdony pöfögve, vastag füst és gőzfelhő kíséretében vontatta a kígyózó, fekete kocsisort, amely a Konyhásiék táján a kanyar­ban tűnt fel, ha Vízvár felől és a Rekettyésnél, amikor Somogyudvarhely felől érkezett.

       A mozdony az állomáshoz közeledve fékezni kez­dett. A fékpofák csikorogva, szikrázva feszültek a ke­rekekhez, majd nagy zökkenéssel állt meg a vonat. A kocsik között hangos sorozatban, csörömpöléssel, csat­tanással verődtek egymáshoz az összekötőkapcsok és az ütközők. S én rohantam a vonatajtóban megjelenő szülőkhöz vagy rokonokhoz...

    Mennyire vártam anyámat, mikor Nagykanizsára utazott... Boldog voltam, mert hozott finom, kömény­magos sóskiflit meg lókolbászt. A kicsi, szegényes fa­lusi boltunkban ezeket még nem lehetett vásárolni. Csak később, amikor a nagybetűs - vörös alapon, fehér betűvel - "FÖLDMŰVESSZÖVETKEZET" boltja meg­nyílt. A boltba olykor hoztak krumplicukrot, bocskorszíjat, sósborszesszel töltött "likőrös" cukorkát és hit­lerszalonnát (így nevezték a vegyes ízt). Ezeket a csemegéket nagyon kedveltem, ám ritkán juthattam hozzá...

     Olykor szórakozásból is lementünk az állomásra. Néztük: ki utazik el, kihez jönnek vendégek, ismerősök. Meg aztán arra is kívácsiak voltunk, hogy az idegenekkel miként is bánnak a határőrök. Ugyanis csak a határsávba való belépési engedéllyel jöhettek látogatóba az idegenek vagy a rokonok. Előre be kellett jelenteni a tanácsházára, hogy kihez, mikor és ki jön. Ekkor tombolt az 1950-es Évik nagy jugoszláv ellenessége is. Titót "láncos kutyá­nak" nevezték. E légkör később enyhült. Szóval így szórakoztunk az állomáson mások baján és szerencsétlensé­gén.  Aki papír nélkül jött vagy gyanúsnak találták, azt azonnal felkísérték a Gradinán lévő határőr laktanyába, hogy kikérdezzék...

     Sok élmény kapcsolódott a vasútállomáshoz. Ezekből csak felvillantottam. Két emlék viszont mélyen belém ivódott. Az egyik kellemetlen, a másik pedig kellemes volt...

       Talán 3 éves lehettem, amikor anyám mesélte, hogy búcsúba megy vidékre. Ez akkoriban szokás volt. Már több napja készülődött. Szerettem volna én is vele menni. Nem vitt el. Úgy tudtam, hogy Vízváron lesz a búcsú - gondoltam elmegyek gyalog -, mivel már egyszer voltam nagyapámmal szekérrel a vasútállomáson, és emlékezetemben megőriztem az odavezető utat.

       Emlékeztem arra, hogy a kocsiút a vasútpart mentén volt és a távolság sem olyan nagy, kb. 3-4 kilométer.  Elindultam rövidnadrágosan, mezítlábasan, koszosan a vízvári búcsúba. Végigmentem a Vasút utcán, a Presingék előtt, a Harasztia ház előtt. Elértem a falu végén lévő Kápics keresztfához. Tovább vezetett az utam a fahídi horhosig, majd a Lánciföld és a vízvári vasútiőrház következett. Ott már a vasút melletti dombon mentem, aztán le a vasúti árokhoz, átbújtam a sorom­pókezelő drótok alatt. A vasúti átjárót elhagyva máris a vízvári vasútállomáson voltam ...
    Kicsit furcsának tűnt, hogy az állomás mellett nincs falu és nincs búcsú sem. A falu egy kilométerre volt az állomástól, amit később tudtam meg. Az állomáson szóbaelegyedtem az állomásfőnök velem egykorú fiá­val. Játszottunk. Boldogan mutatta kincsét, a nagy te­kercs pontokkal és vesszőkkel teleirkált távírószalagot. Már el is felejtettem, hogy én búcsúba igyekeztem. Legalábbis ez a gondolat nem foglalkoztatott egy da­rabig. Csak később. A gyanúsan kérdezősködő felnőt­teknek elmondtam: "Búcsúba jöttem. Király Lalika va­gyok. Az anyukám nem akart elhozni búcsúba. Én pedig eljöttem gyalog. Bélavárról." Ezen a felnőttek elcsodálkoztak és elmondták, hogy itt nincs búcsú, csak Berzencén. Az állomásfőnökék adtak ebédet, mert már dél is elmúlt. A délutáni hármas vonattal haza­küldtek. A kalauznak szóltak, hogy adjon le Bélaváron, mert már telefonáltak a vasútállomásra ...
      A vonaton utazva a kalauz is érdeklődött, hogy miért jöttem el hazulról. Mondta, hogy milyen bátor vagyok, de ilyet máskor nem szabad tennem ...
    A vonatablakból figyeltem a vasútpartot, a Drávát, aztán a fahíd meg a Presing féle híd következett. Az akácfák között pedig a falu házai suhantak el. Láttam a mi házunkat is, amikor átrobogtunk a horhosnál lévő hídon. Lassan fékezni kezdett a vonat és végül megállt a bélavári vasútállomáson.
     Ott várt Irénke nagynéném, az egyik kezét hátraté­ve, melynek titkát rövidesen megértettem. A kalauz leadott. Boldogan értem földet, a "NAGY UTAZÓ". Diadalmasan szétnéztem. Vártam a dicséretet a bátorságomért, meg hogy hazaérkezett az aranyos kisfiú. Nagynéném rögtön egy hatalmas pofonnal fogadott üdvözlésképpen. Megragadta a kezemet és hazafelé ráncigált. Mivel nem tetszett ez a fogadás, bőgni kezd­tem. Az egyik fülem csengett még a pofontól, de a másikkal jól hallottam: "Csavargó akarsz lenni? Majd adok én neked olyan búcsút, hogy öreg korodban is megemlegeted!" Ezután a másik kezében rejtegetett csípos vesszőt jól megtáncoltatta a hátamon, a feneke­men és a lábszáramon. Üvöltöttem, rángatóztam, de a, másik szorító kéz nem engedett. Ugrándozva is láttam, Most is bennem él a kép: az állomásról kigördülő vonat egyre távolodó hátsó kocsijáról messzire piroslott a jelzőtárcsa...
     A kellemesebb emlékem 7 évvel későbbi. Szüleim felfedezték, hogy eléggé önálló vagyok. Többször is felutaztunk a Nagy Faluba, Budapestre. Így aztán nyáron feltettek a vonatra. Egyedül. A rokonoknak megírták, hogy várjanak a Déli pályaudvaron. A kalauzt pedig megkérték, hogy segítsen átszállni Nagykanizsán...
       Milyen boldog voltam, mert bíztak bennem. Hittek a felelősségemben és önállóságomban. Talán nem nagy ügy? Számomra az volt!...
     Elrobogtam a Balaton mellett, láthattam a vidáman lubickoló embereket. Szédítő volt a tarka forgatag: az állomáson váró, siető, integető, ölelkező, búcsúzó sok-sok ember. Olykor közel került a kéklő Balaton, máskor pedig a házak, villák, fenyve­sek, virágos állomások szépsége ejtett ámulatba. Fo­nyód, Balatonboglár, Balatonföldvár, Siófok, Lepsény, Székesfehérvár olyan gyorsan jött egymás után. Pedig többórás volt az út. Az idő megszűnt létezni. Csak ittam, ittam az élményeket. Kelenföldet elhagyva már láttam a Gellért-hegyen magasodó pálmaágas Szabad­ság szobrot. Hirtelen sötét lett - az alagútban fojtó füst csapta meg az orromat, mardosta torkomat. Aztán jött a fény, az alagút vége. Feltűnt a Déli pályaudvar. Ilonka nagynéném és Aranka unokatestvérem várt öleléssel, csókkal...
    Bélavári vasútállomás! Hányszor indultam el tőled és hányszor érkeztem meg hozzád!... Elgondoltam: - hány tízezren utaztak el és érkeztek meg e kis vasútál­lomásra az elmúlt száz év alatt? Mennyi élmény, öröm, bánat, reménykedés született ezen a kis helyen? Mi lenne, ha az a sok ember egy csodálatos varázsütésre találkozna egymással? És sétálnának, beszélgetnének a falu utcáin, terein, udvaraiban, házaiban - és minde­nütt. Hatalmas, talán százezernyi tarka tömeg zsibongana a hatszáz lelkes kis faluban. Az utcákat betöltenek a különböző korok ruhái. Egyetlenegyszer megszűnne az Idő, az időtlenség lengné be a falut. Évszázadnyi szülő, család, rokonság találkozna egymással és el­mondanák egymásnak mindazt, amit soha meg nem tehettek...
        E kicsinyke, megcsonkított őrházú bélavári vasútál­lomást szeretem. Szeretem, mert életem egy darabja: -gyermekkorom egyik boldog szigete.

Budapest, 1990. április 8

     Bélavári Vasútállomás

*

Megjegyzés: Az állomás főépületét is lebontották 2014-2015-ben a mohó kezek, a "rombolás fekete ördögei". Csak e történet, meg a "Gyermekkor tündércsodái" könyvemben lévő, Kertai Tibi barátom grafikái, valamint a "Hittem, amit tettem" könyvemben lévő fénykép, meg még azoknak a bélavári embe- reknek fényképe őrzi a több mint 100 éves, muzeális értékű, lerombolt vasútállomás emlékeit! 

*

A KOVÁCSMŰHELY

Konyhásiék, Gasparicsék, Vargáék, Szvacsináék, Picóka Gyuri bácsiék és Pápicsék háza ölelte körbe azt a kis teret, amelynek Gasparicsékhoz közeli szegletében állt a kovácsműhely. Előtte két sorban eperfák terebé­lyesedtek. Nyaranta vígan lakmároztak és csiviteltek rajtuk a seregélyek és az aranymálingók. Az eperfák végénél hatalmas, két favödrű öreg kút állt, melybe gyerekes csínnyel sok szemetet és egyéb rondaságokat szórtunk...
       Ma már nincs kovácsműhely, nincsenek eperfák és nincs favödrű kút sem. Csak ez a kis írás emlékeztet arra, hogy mi is létezett egykoron az említett helyen ...
        Engem gyakran vonzott a kovácsműhely varázsa. Az ajtón beszűrődő napfényben sejtelmesen go­molygott a füst, ezernyi apró, aranyló porszem lebe­gett. Olyan volt, mint a csodák világának vagy a mesék birodalmának bejárata. A műhely félhomá­lyában serénykedett - hol trikóban, hol félmeztele­nűl, és hatalmas bőrkötényben - az izzadó, izmos varázsló: a kovács. A kovács, akinek ördöngös tudo­mánya volt. Keze alól a különféle vasdarabokból pillanatok alatt karikák, abroncsvasak, szegek, pat­kók, szekérvasalások, ajtóvasalások és ácskapcsok kerültek elő.
         Órákig figyeltem, hogy miként igazítja meg a parázsló faszenet, vagy a kokszot az izzó vasdara­bokon. A fújtatót hol a fújtatórúd segítségével, a lábával nyomkodta le-föl, hol pedig a láncnál fog­va, a kezével működtette. A fújtató: a keretre felfüg­gesztett hatalmas marhabőrökből összevart har-mónikás tüdő, mint valami láthatatlan ördög vagyszellem megállás nélkül táplálta a tüzet. A kovácsmester a fehéren vakító koksz közé helyezte a kialakítandó vasdarabot. Az először füstölgött, majd vörös és ké­sőbb sárgásfehér lett.
         Sokszor nevetve kérdezte Druzsin, a göndörhajú, izmos kovácsmester:
        - No, kiskomám! Mit gondolsz, mi lesz belőle?
      Eleinte nem tudtam, de később már a fogó közé vett vasdarabok nagysága, vastagsága alapján ráhibáztam, hogy mi is készül. Ekkor boldog voltam és elhatároz­tam, hogy kovács leszek. Örültem, amikor a fújtató közelébe mehettem és hol lábbal, hol kézzel küszköd­hettem a hatalmas ördögtüdővel.
     A mesternek munka közben volt kedve tréfálkozni, meg mesélni is. Elmondta, hogy abba a hatalmas bőrbe sok kis apró ördögöt fogott össze és azok fújják a levegőt. Mivel még ők félnek a tűztől, nem mernek kibújni és elszökni a fújtatóból.
       - És miért nem mennek el, amikor nincs tűz? - kér­deztem.
       - Akkor alszanak, mert nagyon elfáradnak a sok munkától, az erőlködéstől. Próbáld csak ki! Fújd csak sokáig a levegőt! Ugye, hogy elfáradsz, elszédülsz? Hát a kisördögök is így vannak!
       Elhittem. Ám azért is mentem a kovácsműhelybe: hátha mégis kikandikál egy bátor kisördög és azt én elkapom, hazaviszem. Jó lesz vele játszani. Csak ne­kem lesz igazi kisördögöm ...
     Tágra nyílt szemmel figyeltem a mestert. Szemem­ben csillogott a fény, amikor nagy fogóval kivette a vasat a parázsból. Az izzó-vöröslő anyagot hatalmas kalapácsütésekkel formálni kezdte. Közben pihenés­képpen - amikor a vasat forgatta a fogóval -, megtán­coltatta a kalapácsot az üllőn. Csodálatos zengő-csengő hangot adott az acélos üllő. E zenét már messziről lehetett hallani. Amikor nem voltam a kovácsműhelyben, akkor nálunk a Vasút utca 89-ben is lehetett halla­ni a fém érces zenéjét, pedig mi a műhelytől a hatodik házban laktunk. Az elsőben, a középületben - ahol egy darabig a bolt is volt, majd tanács, aztán pártiroda - a Szvacsináék laktak. Mellettük a Picóka Gyuri bácsi, akit Gubós Gyuri bácsinak mondtak, mivel selyemher­nyót tenyésztett. Következett a Krajczárék háza, a Csikéké, a Czipót Gyuri bácsiék, majd a Kápicsék üres lelke után a mi öreg, sárga házunk. Előtte hatalmas, nyaranta sárga virágoktól illatozó hársfa állt. Bő ter­méséből jutott teának való a téli, hideg napokra ...
        A kovácsmester erős kalapácsütésekkel alakította az izzó fémdarabokat. Amikor kihűlni látszott az éppen formálódó vas, akkor ismét a tűzbe rakta. Ha a többszöri művelet után kész volt az anyag, akkor langyos vízbe mártotta remekművét. A kimunkált vas sistergett, bugyborékolt a vízben, közben óriási gőzfelhő lengte körül a mestert...
       Szerettem a kovácsműhelyt azért is, mert a kovács feladatához tartozott a kerékkészítés, javítás és a lovak patkolása is. A lópatkoláskor csodáltam a mestert, meg a lovat is. A mestert azért, hogy nem félt munka közben a lótól. Pedig a nehéz testű, hatalmas patájú lovak egy-egy rúgása halálos is lehetett volna. A lovat pedig azért csodáltam, mert tűrte, amint a lábát felemelték, a mes­ter leszedte a régi patkót, és éles késsel a patát megfa­ragta. Később meg a forró patkót sisteregve-füstölögve helyezte a patára. A ló ficánkolt, fejét rázta, de tűrte a "gyógyítást". Utolsó lépésként következett a patkósze­gekkel való rögzítés. Micsoda érzék kellett ahhoz, hogy a kovács ne az élő húsba, hanem a pata szarujába verje a szögeket. Aztán a patkószögek kiálló végét éles fogóval lecsípte, majd finoman lereszelte. Ezzel készen is volt a lópedikür ...
        Ez a hely volt a csodák és varázslatok műhelye ... A nyári estéken puhaléptű csend övezte körül. Az ajtó bezárva. Egy-két ócska kocsikerék támasztotta a mű­hely falát. Teliholdkor az ezüstfényű, neszező éjszaká­ban bátor társaimmal kincseket kerestünk a műhely környékén. Örültünk, ha a levágott lópata darabok között találtunk egy-egy elhullajtott hegyesvégű, kar­csú patkószeget, vagy egy ottfelejtett "szerencsepat­kót".

Budapest, 1990.május 17

*

A SZÁNKÓZÁSOK 

Minden gyerek szerette a telet, különösen akkor, ha puha,ropogós hótakaró borította a tájat. Az első hó mindig élményt jelentett. Eleinte egy-két hópihe szálldosott az égből, aztán egyre sűrűsödő hófüggöny lebegett az egyre fehérebbé váló világ fölött...
      Örök talány volt: mikor is lesz hó és meddig tart?! A szánkózás akkor kezdődhetett igazán, amikor már nem ragadt a hó a szánkó talpára és gyorsan tömörült. Ekkor aztán síkossá vált és ha megkapta a hó az utánpótlást, akkor sokáig örvendezhettünk a szánkózásnak. A frissen hullott havat mindig egy- két gyerek betörte szánkójával és a többiek utána gondtalanul suhanhattak a felavatott pályán. Előfordúlt az is, hogy az öt-tízcentis hó után egy melegebb  légáramlat jött: fújt a jugszél (így hívtuk a déli szelet) és másnap csak sár- és pocsolyatenger tanúsította, hogy hó is volt azelőtt. Olykor meg olyan hideg  volt a tél, hogy összehúzódtunk és kékre fagyott szájjal és fogvacogva szánkóztunk.
       Hogy ne fázzunk: hógolyóztunk, meg rohantunk fölfelé a dombon egy-egy lelkes lesiklás után. Mit is számított a hideg? Semmit! Repült velünk a szánkó az utakon, erdőszéleken, faluvégeken, vasúti töltések oldalán, meg bár­hol, ahol egy kis lejtőt találtunk . . .
        Eleinte - nagyon sokáig - a Kovácsék előtt, a Presing  háznál szánkóztunk, s ahogy növekedtünk, úgy már nagyobb domboldalakra merészkedtünk. így jutóttunk el a Kertai-Gál féle kertvéghez. Aztán szánkóz­tunk a vasútállomásnál, a Garábi féle lókai lejáratnál, a Kláncsecnél és még jónéhány helyen. Azért kellett vándorolnunk, mert egy-egy ház népe, egy-egy gazda kevés ideig tűrte a ricsajozó, mindent letaposó gyereksereget...
        A legemlékezetesebb szánkózások a Kertai-Gál féle kertvégi domboldalon voltak. Szerettük ezt a helyet, mert egy útszerű ösvény vezetett lefelé, amely a sok szánkózás után tükörsima jégpáncéllá változott. Ezen pedig a szánkó nélküliek is - egy-egy botot a láb közé szorítva, azt meglovagolva - szélsebesen száguldottak lefelé.  Emiatt persze nagyon gyorsan elvásott a cipő talpa. Volt, aki faklumpában vagy fűzfatalpú bakancsban csúszkált, azért pedig nem volt már olyan kár, mert olcsóbban lehetett pótolni, meg tovább is kitartott. A durábel bakancs préseltpapír talpa könnyen vásott, aztán estére meg csuromvizes lett a lábunk is. A kályha álá tettük szárítani vagy a reng ajtóra (így neveztük a kályha sütőjének ajtaját). Reggelre megszáradt a bakancs, de úgy megkeményedett, mintha be­tonból lett volna. Fel is törte a sarkunkat. Ez sem számított...
      Akinek nem volt szánkója az könyörgött a szánkóval rendelkezőknek, hogy engedjék már lemenni egyszer-kétszer. Egy szánkózásért ötször kellett felhúzni a lesiklás után az illető üres szánkóját. Az egyedül való lesiklás öröme ezt is megérte. Aztán kettesével, sőt hármásával is szoktunk lesiklani, így egy gyerekre kevescbbszer jutott az üres szánkó felhúzása. Nagyon sokszor verseny is volt, hogy kinek a szánkója siklik a legmesszebbre. Volt itt otromba vagy kecses faszánkó, faszánkó vaslemezes talppal, idomvas szánkó és gömbvas szánkó. Ez utóbbi volt a csodás ródli. E csodaszánkó a Turcsics Jancsié volt és egyszerre négy gyerek is felfért rá. Úgy ment, mint a rakéta, sőt félelmmetes is volt, amint a bokrok és a fák övezte ösvényen vagy a hepe-hupás domboldalon lefelé robogott...
        A kemény telek és a sok szánkózás következtében a lábam ujja és a sarkam megfagyott. Hólyagok keletkeztek. Nem tudtam cipőt húzni a lábamra. Anyám rongyokba bugyolálta a lábamat és a hátán meg szánkói vitt iskolába, amíg talpra nem álltam és cipőt nem húztam. Úgy éreztem magam mint a kis Bice-Boca ..
         A fagyás vagy tíz éven keresztül mindig kiújult akár hideg, akár enyhe volt a tél. Főként az ujjaim szenvedtek. Egy darabig a hólyag is visszatért, de később már csak vörös volt, akár a pecsenye. Szerencsére cipőt tudtam húzni a lábamra. Az égető fájdalmak kellemetlenek voltak, és ekkor mindig eszembe jutottak az önfeledt, boldog szánkózások ...

Budapest, 1990. december

*

A TEMPLOMTORONYBAN

A templom és annak tornya magasan kiemelkedett a faluból. Azt hiszem, hogy ahol csak lehetett, a világon mindenütt ezt tették építésekor. A templom a magas­ság, a szárnyalás, az emlékeztető. Emlékeztető: a hitre, a tisztaságra, az életre és az elmúlásra! Emlékeztető az ember parányi létére, az Isten hatalmasságára, a lélek szabadságára és szárnyalására? Talán azért is építették a dombokra és hegyekre, hogy közelebb legyen az Istenhez az ember? Hogy talán így előbb és jobban meghallja a könyörgéseket és az imákat? ...
       A bélavári templom, akár a jó pásztor, úgy őrizte a házakat és azok lakóinak nyugalmát. Bárhol is vol­taik már messziről láttuk a templomtornyot és rajta az egek felé feszülő hatalmas keresztet, amely mint valami kitárt kar hívta a messziről Bélavárra igyekvő embereket.
     A templomtorony a magasságával olyan mágikus volt a gyerekek számára, hogy amikor bátrabban vol­tunk, állandóan furdalt a kívácsiság: mi látjuk messzi­ről a tornyot, s vajon mit lehet látni a templomtorony­ban, a templomtoronyból?
       Az egyik nyáron a Harangozó Jóskával - így hívtuk a Novákovics Jóskát, kinek a nagyapja, majd az apja volt a harangozó, meg a sekrestyés is - néhányad ma­gammal elhatároztuk, hogya  harangozás után felmegyünk a toronyba. A Jóska éppen delet harangozott. Ö is tudott harangozni, sőt nekünk is megengedte, hogy kicsit belekapaszkodjunk az ütemesen le-föl mozgó harangkötélbe. Mikor vége lett a harangozásnak, in­dultunk fel a kórusba, majd az orgona fujtató mögötti kis ajtót kinyitva megindultunk fölfele a lépcsőn.
   A harangtoronyban falépcsők vezettek fölfelé és be­leszédültünk, amikor föltekintettünk a harangokhoz. Micsoda magasság! A harangkötelek kúsztak fölfelé, egészen a harangokig. Az öreg falépcsőn vigyázni kel­lett, nehogy leessünk. Sokat kellett felfele menni. Több­ször is megpihentünk, közben a sarkokban fecske és verébfészkeket találtunk. Mikor a templompadláshoz értünk, oda is bemerészkedtünk. Nagyon sok veréb és galambfészket láttunk, sőt a fenyőfagerendákon lefelé csüngő bőregereket, ahogy mi neveztük a denevéreket.
    Láttuk a templomhajó boltívét, amint kidomboro­dott. A gerendákon mentünk, nehogy beszakadjon. Belestünk a templomba a csillárokat felfüggesztő köte­leknek kiképzett lyukon is. Ez maga volt a csoda, amint a templombelső részleteit különös nézőpontból láthat­tuk ...
       E kitérő után mentünk tovább és kis idő múlva eljutottunk a harangokig. Itt a boltíves zsaluk mögül kíváncsian néztünk körbe. Szemléltük a magasból elénk táruló világot: a falut és környékét. Láttuk az állomást, a határőr laktanyát a figyelővel, a Palinát az alatta folyó csillogó, hömpölygő Drávával, a vízházat, a vízvári vasútállomást, a hatalmas vízvári templomot, a kukorica, búza, cukorrépa, krumpli, lucerna és lóhere táblákat. Aztán feltűnt a távolban Zsitvapuszta és a hatalmas tölgy, akác és fenyőerdők tengere, a Kerék­hegy, vagy más nevén a Szőlőhegy, pedig csak egy kis domb volt. Láttuk a kiemelkedő fenyőfákat, melyen tudtuk, hogy gólyafészek pihen, aztán a Kerékhegy alatti rétet szemléltük, amely tele volt sással és re-kettyéssel, hol gólyák vadásztak békára. Elláttunk a Berekbe, majd ismét a vasútállomás és az őrs követke­zett, aztán a falu házai...
       A templom melletti hosszú, öreg, fehérre meszelt iskola, a Milánkovicsék zsuppos, tornácos háza, a Pénzárék., Novákovicsék, Keszericéék, Moldoványiék, Korusecék háza. Alattunk volt a Baniczék háza, előtte a hatalmas hársfák. Megfordultunk és tekintetünk a Tóth-féle kocsmára irányítottuk. Az utca másik oldalán, ísarkon a Somogyiék háza, előtte egy fehér, kőből keresztfa. A szemünk végigfutott az utcán és máris .láthattuk a temetőt a sok fehérlő kereszttel. És ahogy körbetekintettünk: házak, fák, kertek, utak és emberek, szénásszekereket húzó lovak és tehenek ...
        Csodálatos volt a látvány. Szinte azt sem tudtuk, hogy merre bámészkodjunk, mert a szánk is tátva maradt a sok-sok látnivalótól. A lentről ismert világ fenti látványa lenyűgözött. Álmomban sokszor repültem a falu felett, az iskola felett, mintha szárnyaim lettek volna. Kezemet meglendítetem és a templomtoronybó1 való látványt ismét láttam és repültem, repültem, repültem, mind magasabbra ...
      A toronyban kívácsian vizsgáltuk a kis és nagy harangot. Megérintettük, megpöccintettük ujjainkkal, s halk érces hangot adott. Itt volt egy fekhely is.  Nyaranta arra használták, hogy aki tűzőr volt és figyelte a határt - olykor lepihenhetett. Láttuk a templomtorony falán lévő kis repedést, a megperzselődött fa-angokat is. A toronyban szomorú eset is történt, Egyik nyáron, amikor a Zsibrek Laci volt a tűzőrségben, hatalmas vihar kerekedett. Dörgött és villámlott. Az egyik becsapódó villám halálra sújtotta a szeren­csétlen fiatalembert...
         Szomorúan gondoltunk rá és szótlanul, lassan lefelé igyekeztünk. Lépteink kopogtak a száraz falépcsőkön ...

Budapest,  1991. szeptember 21

*

ÉVSZÁZADOS TÖLGYEK

Á Delelő domb felett - a somogyudvarhelyi és a kerékhegyi út, valamint a gólyafészekkel megáldott hatalmas fenyőfák zárta területen - még 30 éve is ma­gasztosan álltak a göcsörtös ágú, vastag törzsű, nagy lombozatú tölgyek. Úgy 8-10 lehetett belőlük, mégis olyan szépségei voltak e tájnak, hogy minden ember - ismerős és idegen egyaránt - mindig megcsodálta őket.
      Egyes mondák szerint 5-600 évesek lehettek. Mennyi esemény zajlott le, amíg megfogantak, nőttek-növekedtek? Elvonultak mellettük törökök, kurucok, labancok, szabadságharcosok, somogyi betyárok, né­metek, bolgárok, oroszok. A történelem évszázadai úgy elszálltak felettük, akár egy hatalmas nyári zivatar...
        Mikor a fák közelében jártam, mindig ámulattal néztem a mély barázdákkal és sebekkel tarkított tör­zseiket. Talán öt-hat ember tudta volna körülölelni őket. Az egyiknek belsejében már akkora volt a lyuk, hogy két ember kényelmesen elfért benne a nagy nyári és őszi esőzések idején. A tölgyfa hatalmas púpokkal és odvakkal díszített törzséből derékvastagságú ágak indultak, tekeregtek, kanyarogtak minden égtáj felé és a magasba. Aztán karvastagságúvá finomultak, majd vékony ágakba, ágacskákba szöktek, s végül szép tölgylevelek és tömzsi, kalapos makkocskák ringatództak a rugalmas, gyufaszálnyi ágacska-legyezők végén.
       Ennek a csodálatos lombsátomak az árnyékában kényelmesen feküdték, kérództek nyaranta a tehe­nek és jókat pihent a csordás. Egy másik tölgy árnyé­kában pedig a disznók túrtak maguknak fekhelyeket és a kondás pedig a fa tövében szunyókálhatott.
        A lyukas törzsű tölgy többi társával együtt hiába védett az eső ellen, kezdett veszélyessé válni. Az ágak nehezen tudtak ellenállni a vihar erős támadásainak. Egyszer egy hatalmas ág nagy robajjal leszakadt a fáról, amely csonkán és szomorúan tekintett az égre. És ekkor az emberek mit sem törődve a tölgyek múltjával, szépségével, életével: halálra ítélték őket. Egytől-egyig. A korhadt törzsű fákat a nagy mennyiségű tűzi­fa, a még épségben lévő, fiatalabb tölgyeket pedig a kapzsiság hajtotta jó tölgyfagerenda reményében jut­tatták fűrész alá ...
       Mit is érdekelte az embereket a fák sorsa, az évszá­zados tölgyek meséje-csodája? Mindegyiket elpusztí­tották. Először a lombjuktól fosztották meg őket, aztán ágaiktól, majd a törzsüket a föld felett elfűrészelték. Nagyon megizzadtak, de jó munkát végeztek. A táj úgy nézett ki, mint a csatatér. A halott tölgyfákat a földből kiálló, sárgálló tönkök, mint valami hatalmas fa-sír­dombok még egy darabig gyászolták, majd évek múl­tán kikerültek a homokból és kályhákban égtek hamuvá ...
      Még írmagja sem maradt az évszázados tölgyeknek. E rövid írás kívánta elmondani azoknak, akiknek em­lékezetében még élnek - és mindazoknak, akik nem tudják, hogy milyen csodákat őrzött e táj...

Budapest, 1991. szeptember 22

Kertai Tibor grafikája 

*

A GÓLYAFÉSZEK

A Szőlőhegy előtti részen, a Delelő dombon - az évszázados tölgyek szomszédságábam - állott öt magas fenyő. Közülük kettő közel az úthoz és három kicsit távolabb ékeskedett. A távolabbi fenyők egyi­kének tetején, mint valami hatalmas barnás-sárgás véka, pihent a gólyafészek ...
        Télen lakók nélkül árválkodott, ám tavasszal nagy keringés után leszállt a messzi útról érkező gólyapár. Mindig párosával sétáltak a Delelő alatti, sással borított réten, vagy a vasútállomás alatt. Az­tán egyszer csak az egyik sétált, a másik pedig a fészken ült, alatta a gólyatojások. Néztük, figyeltük a fészket. Vártuk, hogy mikor jelenik meg a fészek szélén a gólyafiókák pelyhedző, majd tollasodó, fe­héredő, nagycsőrű feje . . .
       Elkövetkezett ez is. Láttuk az erősödő gólyafióká-kat, amint felállva várták az eleséget. Az ennivalót hozó gólyaszülők leszálltak a fészek szélére és cső­rüket hátrahajtva nagy kelepelésbe kezdtek, majd előrehajtották fejüket és csőrükből etették a kis gó-lyafiókákat. Ahogy növekedtek a gólyák, a szülők­nek egyre sűrűbben kellett eleségért repülni. . .
           Aztán pár hét múlva a gólyafészekben felálltak a gólyafiókák, nézték a világot és később pedig ver­desve próbálgatták egyre erősödő szárnyaikat. Pár nap múlva azt vettük észre, hogy már négy gólya kering a levegőben és sétál a réten.
           Eljött az ősz és elszálltak a gólyák. Tavasszal meg mindig csak két gólya jött vissza. A szülők-e vagy a gólyagyerekek? Nem tudom . . . Kezdődött elölről az élet körforgása. így ment ez éveken át...
         Egyik nyáron, amikor ismét kikeltek a gólyafiókák és már lábra is álltak a fészekben, szörnyű vihar kere­kedett. "Letört a fenyőfa tetete és lezuhant a gólyafé­szek!" - újságolta szomorúan nagyapám. Elmentem megnézni. Szomorú látvány fogadott. A földön letört ág, tőle nem messze a gólyafészek és mellette a két halott gólyafióka. Torkom összeszorult, megsirattam őket...
       A gólyaszülők még pár napig bánatosan köröztek a csonka ágú fenyőfa fölött, aztán végleg eltűntek. Nem láttuk őket soha többé ...

Budapest, 1991. szeptember 22

*

A MISÉK

Gyermekkoromban vasárnaponként és az ünnepnapokon kötelező volt misére járni. Nagyanyám, nagyapám, nagynéném és szüleim mindig küldtek templomba, ahol biztosan csak szépet és jót hallok, igazat megvallva mindig is megkapott a szép orgona muzsika, amely szétáradt a templom vastag falai között. A gyönyörűen kifestett, aranyozott faszobrok: a Szent Sebestyén, a Szűz Mária és a Szent Antal - áhítattal figyelték az orgonazene kísérettel, nyújtott hangon éneklő híveket.

        Ebben az időben a kántor a Vitelics Jani bácsi volt, majd a Memmon Feri. Az egyik falusi, földműves-kán­tor, őstehetség, a másik pedig zenetanár, aki szabadi­dejében tánczene együttesekben harmonikázott, hawai gitározott, meg énekelt...

         A csodálatos orgonazene úgy zúgott-zengett a templomban, hogy annak hangja bizonyára az Isten­hez is eljutott. Ezt remélték a hívek. Az orgonazúgás úgy áthatotta a lelkemet, hogy szinte szívemben bú­gott zenéje és aztán felemelt, repültem a végtelenben, a Mindenségben. A világ megszűnt létezni. A valóság­ba az orgona csendje, a ministránsfiú csengettyűzése és a bánatosszemű szentek tekintete zökkentett vissza.

        A templomba járásom idején Kató Ottó volt a pap, akiből alázat, szolgálatkészség és atyai szeretet sugár­zott. Annyit jártam misére, hogy már kívülről tudtam a misét latinul. A papunk áhítattal mondotta példabe­szédeit és mindig megkapott szavainak tisztasága, szépsége. Prédikációit mindig olyan történetekkel fű­szerezte, hogy azt vártam mit is mond a következő vasárnap. Beszédeinek egyszerűsége, meseszerűsége, mlsztikuma és őszintesége kapott meg. Fejedelmi volt az iránnyal átszőtt papi palástban, a Szentségtartót meg olyan magasztosán tartotta a magasba, mint a Nagy Varázsló, a Lelkek Királya, vagy akár a pápa ...

           Mikor kicsi voltam, akkor anyám vagy a nagyném a padba vitt és az ölében tartott, majd mikor nagyobb lettem, akkor az oltár mellett, a fiúk között állhattam, térdepelhettem a nagy, hideg, sárga gránitkockákon. Csak később mehettem fel a kórusra, ahol a liegé'nyek és a felnőtt férfiak foglaltak helyet.

      Boldog voltam, mikor az orgonaszekrény kapasz­kodóját fogva, az egyik lábammal a fűjtatószéken állvai, a másikkal a fújtatópedált működtetve közvetlenül hallhattam az orgonamuzsikát. Láthattam azt is, miként játszik a billentyűn a kántor és mikor húzza ki oldallról a hangváltót. Magasból láthattam és hallhattam a térdeplő, imádkozó tarka tömeget, amint Isten­hez küldték fohászaikat és énekeiket...

Budapest, 1992. október 25, 17 óra

*

A TEMETŐ

Kertai Tibor grafikája

A temető a Halottak Kertje, a Csönd Kertje és a Szomorúságé. Itt pihennek szeretteink és emlékeztet­nek arra: - egykor éltek! Éltek, velünk voltak és figyel­meztetnek arra is: - mi is meghalunk!
         A temető a Misztikum Kertje, melyről gyermekkorom­ban oly sok történetet hallottam: - Éjfélkor megnyílnak a sírok és minden halott hazamegy, hogy elvégezze mind­azt, amit életében még el akart végezni. A szerettieknek boldogságot hoz, szerencsét. Akit pedig gyűlölt, azt ad­dig gyötri, rémisztgeti, míg az is vele megy a sírba...
            Esténként féltem a temető mellett elmenni, mert a nappal csendes, virágokkal, koszorúkkal, kő és fa fej­fákkal díszített kert sejtelmessé vált. A koszorúszala­gok zizegését már a halottak halk suhanásainak vél­tem, mert a halottak nem járnak, szállnak. Szállnak, mint az angyalok vagy mint a lélek. Megfoghatatlanul és sejtelmesen. Félelmemben már láttam egy-egy moz­gó alakot. A napközbeni mesék felzaklattak és éjjel, amikor a macska a dunyhára feküdt (ezt később tud­tam meg), azt éreztem, hogy valaki az ágyam szélére ült, hideg kezével megsimogatott, s amikor kinyitot­tam a szememet, akkor ismeretlen arcok, vagy dédnagyanyám fényképről ismert, mozdulatlan arca tekin­tett reám...
             Ahogy növekedtem, a félelmeim eloszlottak. A temető csak egy csendes hely lett számomra. Ám amikor egy nyári napfényes májusi délelőtt a nyitott iskolaablakon bekiáltottak a tanterembe: "Meghalt Ádám bácsi! A na­gyapád!" - szívemet összefacsarták a mondatok, ő volt az első halottam!    Azt hittem: Ő sohasem hal meg!...
         Este felravatalozták a kisszobában. Siratóasszonyok énekeltek meg imádkoztak egész éjjel. Pogácsát ettek és bort kortyolgattak. - Csókold meg nagyapádat! -mondták. Én félve érintettem nagyapám beesett arcát. Aludt. Álla felkötve fehér ruhával és a keze a mellén összekulcsolva...
          Másnap koporsóba helyezték és az udvaron felál­lított szentmihálylovára helyezték. A beszédek és az énekek után egyre hangosodó sírás közepette zuho­gó kalapácsütésekkel verték a koporsóba a szegeket. Fedelét lezárták mindörökre ...
           A kisharang, - a lélekharang - ércesen zengett és hangja messzire szállt a templomtoronyból. Tömeg követte a koporsót, köztük én is a temetőbe, ahol ha­talmas, sötéten ásító sírgödör várta az elhunyt nagya­pámat. A búcsúztató, az imák és énekek után hantok majd rögök és kapányi földkupacok zuhantak a hoz­zátartozóktól, majd virágok hulltak a kötélen leeresz­tett, sírgödörben pihenő koporsóra. A föld, az anyaföld dobbant a koporsón. Dobbant, akár a szív. Ezek voltak a halott szív utolsó, búcsúzó dobbanásai...
       Halottak napján mindig meglátogattuk a sírokat. Gyertyákat égettünk. A gyertyák lángjai táncoltak, mintha újból lélegeztek volna a holtak és a tőlük ki­áramló levegőtől táncoltak volna a fények.
          Együtt lélegeztek az élők és a holtak, a valóság és a képzelet. A sercegve égő lángok között emberek imád­koztak, meg térdepeltek, és olykor egy-egy rokon sírása-jajdulása jelezte: halottak között vagyunk. A teme­tőben ...

Budapest, 1992. október 25. 18 óra

*

AZ ISKOLA

Az iskola: a tudatlanság sötét rengetegéből a meg­ismerés fénylő tisztasága felé vándorlás. A vakság­ból a látók világa felé igyekvés. Az iskola: a mesebeli szegényfiú küzdelmeinek kezdete a butaság sokfejű sárkánya ellen.
     Az iskola: a betűk megismerésének világa. Az iskola: a betűk szavakká, fogalmakká, mesékké, tör­ténetekké - tudássá lényegülés harmóniája. Az isko­la: a világra való rácsodálkozás kapuja . . .
      A bélavári iskola: fehéren világító, pirostetős is­kola. A templomi harangzúgás, a hatalmas hársfák illatának és a zsuppfedelű Milánkovics-ház szom­szédsága. Abélavári iskola: a tanítóktól való félelem és a tanítók szeretetétől, emberségétől hatalmassá növekedés világa. A néptanítók emberségre, tiszta­ságra, szeretetre nevelni akarók világa. Róka János-né, Pápics Ernő, Mészáros Ida (Banicz Jánosné), Rá-nics Júlia (Huber Istvánné), Kiss Emil, Nagy Gézáné, Kertai János bélavári tanítóim világa ...
      A bélavári iskola: a zsibongó iskolaudvar és a gyümölcsérlelő iskolakert világa. Az iskolaudvaron magasodó, suhogó-rezgő levelű bálványfa, a fagubacsokkal való golyózás és az ugróiskolázás világa. A hatalmas, négy gyereket befogadó ősi padsorok világa.
       A bélavári iskola: a két tanterembe zsúfolás vilá­ga. A hangos és a csendes órák váltakozása. Az összevont I-IV. és az V-VIII. osztályok világa. A má­sik osztályokra való odafigyelés, így aztán mindent többször megismerő kíváncsiság világa ...
       Az iskolaudvaron és a kertben érlelődő savany­kás almák, körték, szilvák, cseresznyék, diók meg-dézsmálása. A távolugró versenyek, pilinkézések, nyilazások, focizások világa. Az V-VI-VII. zsivajgó csapatának a VIII. ellen való Dávidok és Góliátok csatája. A meleg tavaszi napokon a tanulás helyett a tanárokkal való focizás boldogsága. A számháború­zások, kirándulások, az MHK világa ...
       Az 1956 budapesti rémisztő híreinek 9 éves fejjel való megismerése. A Szabad Európa Rádióban recse­gő, hullámzó mondatok: "Lángban áll Budapest" döbbenete. A siketnéma Nagy Jancsival egy padban ülés emlékei, mert Kaposváron a Siketnémák Tanin­tézetében nem tanulhatott a kavargó, izzó esemé­nyek miatt. A szénszünetek és a fagyszünetek világa. A budapesti rokonaim: Ilonka néni, Imre bácsi, Aranka néni, Manci néni, Miklós bácsi és a Gyuri, Ági, Miki féltésének világa. Látjuk e még egymást? - szívbemarkoló kérdése. A megkönnyebülés . ..
      A hetedik és nyolcadik osztály körzesítés miatt Vízváron való elvégzésének világa: Soós Dezső igaz­gató, Sántha Mihály osztályfőnök megismerése. Az első szerelem világa ...
      A nyolcadikos kis bélavári csapat összetartozásá­nak és egymás féltésének világa. A nyolcadikos bé­lavári lányok: Czipót Erzsi, Mezei Marika, Gasparics Jutka és a fiúk: Turcsics Jóska, Turcsics Jancsi, Turcsics Pista, Halász Feri, Kertai Tibi, Király Lali egy­máshoz ragaszkodása...
     Az iskola: az ifjúvá eszmélésünk és nagy terveink születésének világa. Az iskola befejezése: a boldog gyermekkor és a gondtalanság elvesztése, Kiűzetés a Paradicsomból. Átzuhanás egy másik világba: a küzdel­mekébe, ahol az emberség, a tisztesség, a szeretet, a tudás fundamentumának fényességével és tisztaságá­val szívünkben és agyunkban elindulhattunk újabb ismeretlen világok felé.

Budapest, 1992. november 15

*

AZ ERDŐ

Az erdő: a fény és az árnyék ringatódzása a léniák, a fák, az ágak és a lombok között. Az erdő: a friss levegő, a levelek gyógyító lehellete. Madárkák fész­keinek otthona, kígyók, gyíkok, pockok és egerek búvóhelye. Szarvasok, őzek, vaddisznók, nyulak menedéke. Az erdő: a madarak énekének és a csend kiáltásának harmóniája. A lombok, levelek és tűlevelek suhogása. Mohák, csalánok, vadvirágok, páfrá­nyok, levelek, gyanták és gombák illata . ..
      A bélavári erdő: akácerdő, gyertyánerdő, tölgyer­dő és fenyőerdő. Az erdő boldog kóborlásaimnak mesevilága: rejtőzködő galambicák, rókagombák, vargányák, korallgombák, csupros tuskógombák, őzlábgombák, kucsmagombák, gévagombák, pereszkék világa, keresése és megtalálása. Az erdő: a harsogó-zöld lombtenger és a tarka színek zenéje. Ám a lehullott levelek haldoklása és rothadása is, meg az ég felé könyörgő, didergő, csupasz ágak reménye...
      A bélavári erdő a verejtékcseppjeimtől sarjadó facsemeték világa: a kapálás, a sarlózás világa. A kerékpárral munkába igyekvés világa. A csalán­csípések, szedertüskék, pókhálók és szemem előtt repdeső bogarak világa. A kora reggeli harmatban és ködben bandukolás világa. A szenvedés és a reménykedés világa. A zsibbadttá-fáradás világa és a nyári szegényes ebédutáni árnyékban-szu-nyókálás és ábrándozás világa . . .

      Az erdő a szépségek és a keservek megismerésé­nek világa és a nagy elhatározásé. A röpülésé és suhanásé: túl az erdőn és mindenen. A fákon és a lombokon-túli világba való vágyódás friss illatokkal, és tiszta levegővel telített tüdővel, álmokkal telített lélekkel Az erdő: az emberi sokaság óhajtása, a velük való együttnövés csodás magasságok felé...

Budapest, 1992. november 7

*
RÉSZLETEK A 2008-BAN MEGJELENT
"HÁROM TÖRTÉNET ÉS TÍZ VERS
&
TÍZ TÖRTÉNET ÉS HÁROM VERS"
KÖTETEMBŐL
*

TÜCSKÖK HIMNUSZA ZENG

A teraszon ülök, a ventilátor az ablakon át kiűzi a szobámból a beszorult forróságot. A bútorok csaknem lángra lobbantak a hőségtől, pedig az ablakon s az ajtón vastag függöny árnyékot adott a szobának. Talán a vékony plafon miatt föntről szivárog a hőség a szobába láthatatlanul, mint lyukas csónakba a víz…

Hallgatom a tücskök himnuszát. Ezernyi tücsök zenél, mintha azt játszanák érző hangszerükön: szép a világ! Nehéz az élet, de szép, mert egy van belőle mindenki számára és ezt kell tartalmassá, emberivé, boldoggá tenni…

Kimegyek az udvarra. Ma már holnap van. Nulla óra 40. Még most is meleg van. S amint feltekintek az égre: a sztráda felöli részen a Nagy Medve, azaz a Nagy Göncöl hunyorog, fölfele tartva a rúdját. Körötte ezernyi csillagfény ragyog. A ház fölött pedig a Kis Medve, azaz a Kis Göncöl tartja lefelé a rúdját.

Ha balra nézek, akkor a Nyilas tekint felém, s fölöttem pedig a tejfehér Milky Way országútja porzik , amelyet Csaba királyfi és serege lovainak patkója rúgott az égboltra…

A tücskök himnusza zeng. Boldog nyár van. 8000 kilométerre, New Yorkban tán most ébredezik ismét második unokám, Adrianna és két kezével hadonászva, sírva kéri a Mamit: tejet inna. Friss tápláló anyatejet, amely megvéd a betegségektől és erőssé tesz. Erőssé, hogy majd a küzdelmes felnőttkor csatáit erős akarattal és tiszta szívvel harcolja meg az ember.

*

Bicske. Galagonyás dűlő, 2007, július 17, 0 óra 50 perc

*

KÉTSZERES NAGYPAPA

Izgalom, a boldog várakozás izgalma vibrált lelkemben…

Feleségem már több mint két hete New Yorkban van a lányunknál Krisztinél. Egyedül utazott, mert igazi segítséget az új unoka születése után főként ő tud csak nyújtani…

Várom a hírt, a pillanatot, amikor felzeng a mobil telefon zenéje és azt követően elhangzik a mondat: „ Gratulálok! Kétszeres nagypapa lettél!”…

Kint vagyok Bicskén a telken fiammal Balázzsal meg barátnőjével, Krisztivel és megszólal a telefon, majd hallom feleségem hangját: „Megszületett Adrianna! Gratulálok!” Ám mintha kis aggódás is vibrált volna a mondatban. Ráhibáztam.

A kislány szép, erős, 3 kiló 60 dekával született, de a motor, a szív kicsit össze-vissza verdes…

Már a születés előtti vizsgálatok során kiderült, hogy kis szívritmus zavara van a picinek. Az izgalom, a hőség és az aggodalom is közrejátszhatott abban, hogy a szív kicsit össze-vissza kalimpál…

Az orvosok megnyugtatták lányomat, de a lelke mélyén mégiscsak ott lapult a szorongás – bármi történhet. Bármi, mint egy éve, mikor 6 hét után a magzat nem fejlődött a burokban és vetélés lett a vége. Ő talán fiú lett volna, mert a mi családunkban és a feleségemnél is az volt a születési ritmus: lány, fiú, lány fiú. Így volt a férje családjában is…

Megfigyelés alatt van a pici. 24 órán át vizsgálják, hogy mikor és milyen ritmusban ver a szív. Fontos az elővigyázatosság, meg aztán így tudják helyreállítani a rendet a picinyke szív körül. Az első gyógyszer kevésbé, de a második már beállította a rendes ritmust. No problem!…

Aztán kijött a pici a kórházból egy hét után, s az e-mailen jött a kép. Előbb nem: babonából. Jött az öt kép másfél órán át. A pici arcán levő kis pihék talán ezerszeres nagyításban. Csak vicceltem. Szinte mikroszkóp-szerű volt a kép. A nagy igyekezetben Johny, a férj nem jól állította be a küldendő képet…

Az első képen még a köldökzsinor sincs elvágva, ollóval van leszorítva ,s a nővér kezében a kis Adrianna. A másodikon a pici oldalt fekszik és mellette nagy felirat: „It’s a girl!”. Ő egy kislány!. Aztán a következő képen a kis feje mellett a testvére, Julika képe látszik, amint az asztalnál ír. A negyediken kis ruhában van és ekkor látni, hogy milyen nagy baba. Mellette kis szárnyas Maci angyalka, amely őrzi az álmát és rajta szintén a felirat: „It’s a girl!”. Az ötödik képen pedig Julika anyjához simulva, Krisztike és a feleségem fogják a kis baba hordozót, benne Adrianna. Hátul mögött nagy felirattal és több nyelven: „Üdvözöljük az újszülöttek intenzív felügyeletén”…

Igen. Kétszeres nagypapa lettem és boldogsággal tölti el szívemet. Talán két hónap múlva én is láthatom őt és karomba vehetem második unokámat: Adrianna-t.

*

Bicske. Galagonyás dűlő, 2007, július 17, 1 óra 10 perc

*

A LÉGY

Hogy van-e agya a légynek, azt nem tudom. Illetve úgy tudom, hogy nincs, csak ösztönszerűen cselekszik. Mégis a világ egyik legrafináltabb állata. Miért?

Hiába próbálsz védekezni ellene a telken a szoba és a konyhaajtóra gondosan szerelt függönnyel. Ő figyel! Keresi a legkisebb rést, hogy beszemtelenkedhessen a szobába vagy a konyhába. Igen : „Szemtelen, mint a piaci légy!” – szokták mondani. Nem véletlen, hisz oda száll mindenkor, ahova nem kéne. A kiszemelt ételt végig nyalja, tapogatja, tapossa, sétál rajta, s ha úgy tartja fenséges kedve ( hát persze, hogy úgy tartja! ), akkor az utódait is örökül hagyja, ha nem vagy körültekintő…

Szóval ravasz állat a légy! Ha kell, szinte a föld alatt körözve száll, hogy a legkisebb résen is utat találjon oda, ahova akar. Ennél már csak az a legnagyobb zsenialitása, amikor a függönyön fekve, kapaszkodva, figyelve arra vár, hogy bemenj a konyhába. Aztán, mint a pontos rakéta becsapódik villámgyorsan a konyhába és hallod, amint zúgva-dongva boldogan száll, köröz a konyhában, ama reményben, hogy mit is lehetne végigsétálni…

A szobában nyugalmadat jól meg tudja tépázni. Ha beszáll, akkor nem szabadulhatsz tőle egykönnyen. Repül, dönög, zenél, megáll. Fülelsz. Fülel ő is pedig talán nincs is füle, de szeme ezer. Ám te ügyesebb vagy nála: törölközővel légörvényt kavarsz és felriasztod. Ő meg lent száll a padló felett pár centivel őrült sebességgel, aztán a falak mentén cikázik, majd a plafon felé viszi útját. Kezdheted elölről a vadászatot…

Csak a végső megoldás segíthet: a teljes elsötétítés. Aztán kinyitod az ajtót és látod, amint a fény felé tartva elszáll, mint egy bombázó…

Hogy miért nem ezzel kezdtem? Barátaim, HA ŐFELSÉGE – A LÉGY úgy gondolja, akkor hiába minden trükköd…

Barátaim! Figyeljétek a legyeket, mert ők is figyelnek benneteket! – – –

Na végre! Nyugalmam van! Az asztalon lévő hideg dobozos sört pattintva felnyitom…

A zajra egy légy elkezdett a szobában döngicsélni…

*

Bicske. Galagonyás dűlő, 2007. július 18, 17 óra 45 perc

*
RÉSZLETEK A 2009-BEN MEGJELENT
"GALAGONYÁS DŰLŐ" KÖTETEMBŐL
*

HŐSÉGRIADÓ

Már egy hete tart az iszonyatos hőség, melyet Afrikából bezúdult forróság okozott, az afrikaiak meg talán boldogan élvezik az európai időjárást. Ilyen a világ. Globális felmelegedésről szóló hírekkel áraszt el bennünket a rádió, a TV, ezt mondják, írják a tudósok. Lassan már ideje felkészülnünk arra, hogy miként is kell termelni a banánt, datolyát, meg a narancsot és elfeledhetjük az almát és egyéb apróságokat…
Eszembe jutnak serdülőkorom nyarai, mikor édesanyámmal az erdészetre jártunk tányérazni, azaz a kisebb facsemeték körül megkapáltuk a földet, hogy a gaz eltűnjön, a nedvesség meg el ne illanjon, mert így lesz a kis csemetéből egészséges fa. Azokon a nyarakon volt ilyen rettenetes hőség. Szinte ugráltak a szemeim előtt a karikák. Igaz, többet pihentünk a tölgyesek árnyékában. Ha gyenge volt a teljesítmény, akkor a fizetés is kevesebb volt. Nem egyszer a délutáni szunyókáláskor lepett meg bennünket a munkánkat felügyelő erdész. Ő is ember, és tudta, hogy ebben a hőségben a nyílt terepen a kapálás emberkínzó dolog…

Szóval hőségriadó van. Az emberek a házak hűvösébe menekülnek. Élni akarnak és nem hőgutában kimúlni.

Én is kimenekültem a telekre. Itt a hőség már kicsit elviselhetőbb, hiszen Bicskén a három hegy – Vértes, Gerecse és a Budai hegyek – találkozásánál kicsit huzatosabb, kicsit hűvösebb a levegő. Meg aztán sok a zöld. Ha az ember kinéz az udvarra: virágok és zöld fák, s környék is zöld fáktól pompázik. Csak a lekaszált fű, meg a telkeken lévő pázsit sír szomorúan, szinte rozsdállik. Mikor az ember lépeget rajta, szinte ropog a lába alatt…

…Itt vagyok kint a természetben és gondosan segítem az ittlévő cicákat is, hogy átvészeljék a hőséget. Én sörrel hűtöm magamat, a cicáknak meg finom hideg tejet adok…

Reménykedve nézek az égre. Apró felhőket láttok itt-ott kóborolni. Először fátyolfelhőket, aztán testesebb gomolyfelhőket. Gyülekeznek. A Napot olykor felhők takarják. Ilyenkor mintha az agy egy hűs simogatást kapna. Nyugodtabb. Még hőség van. A ventilátor zúg a terasz árnyékában, mint egy repülőgép motor. Várom, hogy talán vad szél kerekedik és utána megnyílnak az ég csatornái…

*

Bicske. Galagonyás dűlő, 2007. július 20, 17 óra 07 perc

*

A TERMÉSZET CSODÁI

Ülök a teraszon a júliusi éjszakában és hallom, hogy miként zeng a tücsökzene. Eszembe jut Szabó Lőrinc, akit elbűvölt a természet e fenséges csodája. Ülök a teraszon és agyamban ezernyi gondolat cikázik a múltról, a jelenről és a jövőről; az életről és a halálról; a küzdésről és a boldog győzelmekről; a szerelemről és az ifjúságról; az élet szép csodáiról: – a világról…

Próbálom a gondolatok sebességét fékezni, s megállni néhány állomásnál, amelyek éppen most tolulnak elő az agy bámulatos memória rekeszeiből…

Arra gondolok, hogy milyen csodálatos is a természet harmóniája, s hogy milyen szép az elrendezése a dolgok menetének! Miből mi lesz? Miért úgy és az lesz, és nem másként?…

Elgondolom: a fa – mikor kint áll a téli didergő hidegben – alszik! Ám álmodik is arról, hogy a rügyekből miként lesz a világ csodája? Miként bújik elő a levél, a virág, s aztán gyümölcs lesz egyre nagyobb, teltebb, színesebb és ízletesebb?…

Eszembe jut a szőlővessző! – Ősszel szintén picinyke rügyeket hoz a világra, amelyekből aztán tavasszal, mintegy varázsütésre, levélinda fonatok bújnak elő nőve, tekeregve, terebélyesedve, lombosodva. S végül eltakarva a vesszőt, a levelek között virágocskák, fürtöcskék, apró zöldgömbű csodák, majd színes fekete, sárga, zöld, rózsaszín, lila golyócskák százai, ezrei kacagnak a világra és csábítanak: „Kóstolj meg! Érezd illatomat, nedveimet, zamatomat!”. Ha kisajtolod: édes must lesz belőle. Olyan, akár a csók! Tüzes borrá nemesedve pedig, ha megízleled – akkor testedet átjárja, mint a boldog szerelem!…

Hallgatom, hogy miként mocorog, oson, szöszmötöl az éjszakában a picinyke sün, kinek anyja a múlt nyáron a kerítés mellett futott kis lábaival, s most pedig gyermeke megy vizet keresni, vagy hulló gyümölcsöket…

S a virágok? Csodás teremtmények! Illatözönbe borítják a fák ágait, a bokrokat, a réteket. Hívogatják csábos illatukkal a bogarakat, tücsköket, lepkéket, madarakat. A kerti virágok pedig meghálálják a szorgos emberi kezek fáradozását…

A macskák? Látszólag céltalanul élnek, üldözvén az egereket, pockokat, bogarakat, szöcskéket, lepkéket. Szeretnek és verekednek. Ragaszkodnak és hálásak, akár az ember. Boldogan nyivákolnak az éjben, extázisban szeretkeznek, s végül kis cicákat megszülve, boldog és aggódó anyaként élnek, hogy meg ne szűnjön a természet örök harmóniája…

A nappalra sötétség jön és a sötétre fény. A világban pörögnek a percek, napok évek, századok, fényévek. Gyönyörködsz a hunyorgó csillagokkal borított bársonyos éjszakában. Tudod – némelyik oly messze van –, hogy már nem is létezik, csak a fénye jutott el idáig. Már halott. A Tér és Idő végtelenségét ámulod!..

A természet csodái adják a lélek harmóniáját. Az embernek szent kötelessége, hogy szorgoskodásával szeresse, védje azt. Sokszor sebeket is ejt rajta, ahelyett, hogy óvná örök csodáit. A Föld csodáit. Csak egy van belőle. A Jövőtől kaptuk örökül!..

*

Bicske. Galagonyás dűlő, 2007. július 24, 22 óra 40 perc

*

ASZÁLY

Az idei nyárra nem lehet panaszkodni, hogy a Nap nem adta ránk áldásos melegét. Kicsit túlzásba is vitte. Eredménye: az iszonyatos hőség. Megviseli az embereket (többen halnak meg), az állatokat és a növényeket.

Amint Budapestet elhagyom és feltűnnek a kukoricatáblák, a helyzet elszomorít. Nem nő a cső, a levelek meg száradnak, összesodródnak, ahogy szokták mondani a szakemberek: furulyázik a kukorica. Most mezőgazdasági miniszter legyen a talpán, aki majd megoldja a fonák helyzetet. Ugyanis tavaly rengeteg kukoricafelesleg volt és ezért még tüntettek is a gazdák és követelték Brüsszeltől, hogy vegyék át a felesleget. Azt hiszem az idén meg jó lenne a kukorica, s ha a betárolt terményeket Brüsszelnek kéne adni, akkor nagy gond lenne. Lehet tüntetni, hogy rossz az agrárpolitika, meg az EU, meg a miniszter…

No, de ez a nagypolitika! Az, aki a mezőgazdaságból él, növényeket termel és ebből állatokat hizlal – nagy gondban van, hogy miként fizeti vissza. Aki meg nem fejleszt, akkor lemarad a versenyben. Nagy a kockázat. Tudom. Az időjárás nagy úr!…

Jómagam, aki csak hobbiból termel néhány növényt, mert úgyis kint vagyok a telken, annak is akad elég sok tennivaló. Kell ugyanis metszeni, kapálni, öntözni és permetezni, hogy legyen szép virág, friss retek, burgonya, cukkíni, tök, zöldség, sárgarépa; egészséges málna, eper, ribizli, cseresznye, meggy, sárgabarack, őszibarack, feketeszeder, körte, alma, dió, mogyoró, mandula. Legyen gazdagfürtű szőlő, meg belőle készülő finom házi bor.

Az idei évben már a korábbi nagy szárazságokat is meghaladó rekord következett be, s hatalmas aszály. A barnára sült fű ropog a lábad alatt, akár az apró gyöngykavics. A málna nem tudta hizlalni gyümölcsét, s ha a sorokat nem öntözöd, akkor semmi sem lesz belőle. A szőlő helyenként pedig az őszt idézte, a levelek sárgák meg pirosak voltak. Egyes fajták bírták a szárazságot, másikak pedig nem. Így hát, akár a tököt, cukkínit és a zöldségeket, meg a gyümölcsfák töveit, úgy a szőlőt is öntözni kell…

Hála Istennek, a 16 méter mélységű fúrt kút bőségesen adja a vizet. A szőlősorok között kis árkokat képeztem ki, ahol majd folyik, kanyarog az éltető víz. Eleinte nehezen csordul, mert a föld szomjas és issza a vizet. A kapával be kell segíteni a folyásba, terelni kell, majd be kell tömködni a lyukakat, amelyeket a mezei pockok fúrtak maguknak a földbe. Ilyenkor gyorsan elszökik a víz. Aztán megindul: folyik, kanyarog méltóságteljesen. Már este 9 óra van. A Nap véres korong a hegyek fölött és a vöröslő fények megcsillannak a víz kanyargó szalagján. Olyan a látvány, mint mikor a repülőgépből figyeltem a folyókat az esti szürkületben.

Szinte hallani, hogy a szőlőlevelek miként éledeznek, sóhajtanak a gumislagból csobogó víz zenéjének ritmusától. Holnap már látni lehet az éltető víz hatását. Védekezni kell, mert a kevés is semmivé válhat. Aki meg nagyban termel és nem tud öntözni, mert nincs kútja, vagy nincs pénze az öntözőberendezésre, az imádkozhat vagy énekelheti Kovács Kati egykori táncdalfesztiválos dalát: ”Add már uram az esőt!”.

*

Bicske. Galagonyás dűlő, 2007. július 26. 22 óra 48 perc.

*

EGY KIS SÜN MINDIG VISSZATÉR

Sok dolog van a világon, melyeket vagy nem látod, vagy nem igényled, vagy tudomást se veszel róla. A világ csodáit csak figyelmesen láthatod meg.

A sünök életébe már beleláttam. Találkoztam röfögő disznósünnel, csaholó, ugató kutyasünnel. Azok felnőttek voltak. Aztán egy pillanatra kis süngyereket is láthattam. Ám igazából csak most figyeltem fel az éjszaka csöndjében neszező, szöszmötölő, futkározó apró kis sünökre…

A sündisznó, mikor éjjel útra indul, úgy törtet a fűben, vagy az avarban, mintha egy ember járna lassan, kényelmesen, mikor fürkészi a földet, vagy mikor gombát keres az erdő áttetsző fényében a suhogó lombok áldott árnyai alatt…

Aszály volt. A fű ropogott a szárazságtól. Nemcsak az emberek, az állattok is szenvedtek a forróságtól. Nem volt zöld fű, amely nedvet adhatott volna. Nem volt giliszta, amely előbújt volna a nedves fű alól. Csak a barnára sült fű kesernyés illata, torokszorító pusztulása lengte be a környéket. Öntözni kellett…

Az állatok szaglóérzéke bámulatos, a süné pedig különösen az. Az udvartól mintegy 60 méterre lévő bozótosból megérezték a fűre hulló vízpermet illatát. És megjelent egy kis sün. Öklömnyi volt. Apró kis fekete lábaival sietett a vízforrás irányába. Hirtelen megállt, szimatolt hosszú orrával. A pofácskája olyan volt, mint a vaddisznóé, csak kicsiben. Hátán azonban meredeztek a tüskék, hasa és nyaka pedig fehér volt, akár a hó…

Az öntözést abbahagytam és figyeltem a kis sünt. Jött felém, meg-megállt és állandóan szimatolt. Elérte lábamat. Megállt, de nem gömbölyödött össze, mint a sünöknél szokás, mikor megérintettem. Gyors mozdulattal felfelé lökte tüskés hátát, mintha szúrni akarná a kezemet, közben röfögő hangot adott. Kézbe vettem. Pici lábán levő körmei csiklandoztak. Megállás nélkül kalimpált lábaival. Lefényképeztem, aztán letettem a fűre. Pici rózsaszínű nyelvével nyalogatni kezdte a füvön lévő vízcseppeket. Később aztán egy nagyobb adag vizet öntöttem elébe. Ekkor úgy lefetyelte a vizet, akár a kiscicák…

Pár pillanat múlva a kerítésdróton kívül egy második, majd egy harmadik kis sünt láttam, amint igyekeztek felém, és átpréselték magukat a nagyszövésű drótkerítésen. Aztán egymás mellett foglaltak helyet és nagy igyekezettel nyaldosták a hűs füvet, majd ők is lefetyelték az elibük öntött nagy adag vizet. Kezembe vettem őket. Mozdulatlanul, kíváncsi szemekkel bámultak a világba. Nem gömbölyödtek össze. Ez számomra meglepő volt. Barátságosan és félelem nélkül pihentek a tenyeremben. Azt is észrevettem, hogy két kis sün háta szürkés, egyé pedig barnás volt. Az egyik bizonyára más családból lehetett. Mikor leraktam őket a fűre, akkor a két sün a másik családból valót lökdösni, taszigálni, öklelni kezdte, de az nem tágított mellőlük. Tűrte az inzultust, velük akar lenni, hiszen még gyerek volt és társaságra vágyott…

Mikor már eleget viaskodtak és vizet ittak, akkor a kerítésdrót felé vették útjukat és kifele igyekeztek. Nagy nehezen találták meg azt a helyet, ahol a drót alatt lévő oldaldeszka alacsonyabb volt. Végül megtalálták az alacsonyabb részt és a dróton egymás után átpréselték magukat. Egy kicsit én is besegítettem nekik. Ekkor láttam, hogy velük szemben, fürge lábakkal, olykor megállva és szimatolva igyekezett még egy szürke gyereksün. Bemászott az udvarra és ő is nyaldosta a füvet, lefetyelte a vizet. Sőt olyan szerencséje volt, hogy a sok öntözés hatására előbújt egy földigiliszta. A kis sün elkapta és kényelmesen belakmározta…

Az eset szürkületkor történt, de este a kis sün ismét visszatért. Arról ismertem meg, hogy kicsit nagyobb volt a többinél. Szokásához híven átpréselte magát a drót között, majd a terasz felé igyekezett. Fürgén felmászott a lépcsőn és a cicák szárazeledelét jóízűen ropogtatni kezdte. Mikor feléje mentem, fürge kis lábaival elfutott. Át a kerítésen a tőlünk 60 méterre lévő bozót felé igyekezett családjához. Elgondoltam, hogy ez micsoda teljesítményt, hiszen emberi léptékkel számítva, mintha egy gyerek 1 kilométer utat tett volna meg.

A kis sün reggel is jött enni és inni meg délben is. Állandó vendég volt. Mindig vártam, hogy meglássam kis fürge lábú, szuszogó, tüskés kis alakját. Ő pedig jött, mindig pontosan és naponta többször. Megérezte, hogy itt olyan valaki él, aki nem bántja, hanem gondoskodik róla.

*

Bicske. Galagonyás dűlő. 2007.augusztus.05. 13 óra 15 perc

*

MEGGYLIKŐR

2007 szeptember elején a természetfelelős jól megtréfálta az embereket. Előtte a hőségtől ájuldoztak, majd vihar tépázta a kedélyeket és a nagy találgatás: augusztus 20-án lesz-e vihar a tűzijáték idején? Akkor szerencsére nem volt, ám döbbenetes, hogy 2006-os augusztus 20-diki tragédia után, 2007. augusztus 20-ra 17 és 18 óra között ismét olyan rettenetes vihar tombolt mint egy éve, de szerencsére áldozatok nem voltak…

Szóval ilyen előzmények után azt gondoltuk, hogy szeptember szép, csendes, napsütéses lesz és még talán szüretelni is lehet, mert a szőlő 1 hónappal előbb beérett. Helyette jött az eső, a hideg és a 10 Celzius fokos hőmérséklet, amely már október végi, november eleji időjárásnak számított…

Az ember szervezete átállt a télies időre és állandóan aludni való kedve volt, mint a mormotáknak. Jómagam a bicskei telkemen voltam és elég sűrűen be kellett kapcsolni a fűtőventillátort, hogy elviselhető legyen a hőmérséklet. Az állatok is érezték a hirtelen változást, állandóan aludtak és a házba kívánkoztak, kérezkedtek. Védekezni kellett a megfázás ellen és ezért kellett egy kis lélekmelegítő, ami nem volt más, mint a meggylikőr. Ez az édes, könnyed kis ital…

Egyedül voltam. Feleségem kint volt New Yorkban a lányoméknál, mert a 4 éves Julika mellé megszületett július 8-án második kis unokám Adrianna és kellett segíteni a szülést követő hónapokban…

Szóval hideg volt. Védekezésképpen kortyolgattam a meggylikőrt – és ekkor eszembe jutott 1971 február-március fordulója…

Leendő feleségem, Szendi Erzsike még Budapesten, én pedig Zalakomárban, az ÁFÉSZ központjában dolgoztam és Sipos Gyula bácsiéknál laktam albérletben a Kossuth út 21-ben. A hátsó bejáratnál kellett bemenni a 2x3 méteres albérleti szobába. Előtte volt a padlásfeljáró, a szoba alatt pedig pince. Fűteni nem lehetett a szobában. Egy szétnyitható rekamié, egy háromajtós szekrény, két fotel és egy éjjeliszekrény volt bezsúfolva a szobába. Hideg volt. Fiatalok voltunk, hát összebújtunk és melengettük egymást tüzes szerelemmel. Ám, hogy előtte se fázzunk, egy kis könnyű meggylikőr segített átvészelni a szerelem előtti perceket.

*

Bicske. Galagonyás dűlő, 2007. szeptember 7, 16 óra

*

NYOLC VADSZILVAFA VIRÁG

Az idei nyár nem volt fukar. Megáldotta az embert, az állatot és a növényt próbára tevő melegével. A hőséget csak a hegyekben, az erdőkben, a folyó és tengerpartokon lehetett elviselni, nagyon sok folyadékkal.

A természet is megsínylette a forróságot. Helyenként már hullatták leveleiket a fák, mintha őszi elmúlás kísértené őket. A fiatal tölgyfák pedig csörgő-barnásra sült leveleikkel haldokoltak.

Aztán jött a fordulat: zivatar, eső, jég minden mennyiségben. Szeptember elején pedig szinte didergett az ország. A 10 Celziusz fok kicsit szokatlan volt. Bár volt már olyan szeptember eleje is, amikor a piros paradicsom paprikát szüretelőket jól becsapta a dér és a talaj menti fagy, mérhetetlen károkat okozva nekik. Így járt akkor Darázs József barátom is Sándorfalván…

Bágyadt napsütésben fürdik a táj. A levelek enyhe szélben ringatódznak a fák ágain és halk, szomorú dalocskákat suttognak. Távolban egy fácánkakas kezdett éktelen kürtölésbe, amelyet verebek csiripelése kísér…

A fű haragos zöld a többnapos esőtől, nem úgy mint a nyári szárazságban, mikor inkább rozsdás, halott szomorúságban pihent. A szőlőlevelek most már megfonnyadtak. Barnáspirosan vagy rozsdásra száradva, helyenként sárgásan és egyes fajták halovány zölden csöndes megnyugvásban várják a hideg szeleket, amikor szédülve, betegen, holtan zuhannak majd a földre…

A pincében lévő üvegpalackban apró buborékok ezrei halkan sisteregve sietnek az üveg szája felé. Forr a must…

A szilvafák és vadhajtásaik, azaz a vadszilvafa ágak serege burjánzik a szomszédos telken. A nálunk lévő tábortűzhelyet pedig három magasabb vadszilvafa bokor őrzi ölelő, dúslombú karjaival. Egyik-másik fán még egy-egy sárgás vadszilva található és arra csábít, hogy megízleld zamatos húsát…

Ám az egyik vadszilvafán megtörtént a csoda. Nyolc fehér, selymes virág intett felém kitárva öt szirmát, akár egy kisgyermek az ujjait. Az őszben mit tudhatnak ezek a virágok? Vagy mit nem tudhatnak?…

Nem tudják azt, hogy a szilvafavirágok tavasszal nyílnak és most pedig már őszelő van? Miért nyílottak ki? Miben reménykednek? Talán azt gondolták, hogy másutt élnek? Hiszen itt élnek! Magyarországon. Nálunk pedig, mióta világ a világ, a szilvafák csak tavasszal virágzanak…

Vagy talán már tudnak valamit, megelőzve a klimatológusokat? Vagy igazolni akarják a globális felmelegedéssel riogatókat? Vagy talán azt jelzik a gének, hogy különös, hosszú meleg ősz lesz, annak ellenére, hogy pár napja dideregtünk?…

A természet csodás. Jelzi, ami különös, egyedi és szokatlan. Eddig csak az út menti akácfák őszi virágai jelezték, hogy kellemes, hosszú ősz lesz. Ez már évszázados megfigyelés eredménye. Most már a vadszilvafák is ezt jelzik?…

Ahogy ismét végigszemlélem a fákat, már újabb helyeken is látok apró, kicsit fehérlő virágbimbókat. Ők is hírnökök lesznek. Ők is tudják: meleg ősz lesz?…

Azt tudják, hogy a bimbóból virág lesz. Csak azt nem tudják, hogy a bimbóból már nem lesz gyümölcs. Nem lesz gyümölcs, mert a természet örök törvényei nem változnak. Nagy Úr a megváltoztathatatlan, pontosan és szigorúan száguldó idő…

*

Bicske. Galagonyás dűlő, 2007. szeptember 20

*

FÉNYEK ÉS CSILLAGOK

Állok a Galagonyás dűlőn lévő telkem új drótfonattal bekerített udvarán és csodálom az esti fényeket a földön és az égen.,..

Gyönyörű nyári este van. Feltekintek az égre. Ezernyi csillag ragyog felém. Felismerem a Kis Göncölt és a Nagy Göncölt, a Nyilast, a Fiastyúkot, a Vénuszt, azaz az Esthajnalcsillagot, amely a legfényesebb és északot jelez. Látom a csillagos eget tejfehér fátyollal átszövő Tejutat is. Itt igazi sötét van, ezért látni a fölém terülő égbolt csodáit. A városban e látványt a szemet elvakító erős fényék nem engedik hozzád…

Amint nézem az eget, jobbról is meg balról is apró fénypont halad előre: repülőgépek úsznak az égen. A fény suhanását követi a tompa moraj, a gépek hangja…

…Ha a konyha ablak felé megyek, akkor Budapest fölött feszülő hatalmas rózsaszín-sárgás fénybúra köszönt…

…Aztán a csöndet először fényvillanással tarkított robaj szaggatja szét. A bicskei Báder vendéglő felöl sistergő-durranó rakéták szökkennek az égre. Esküvő van. A szép látvány hosszát az ünneplő pár gazdagságának a mikéntje határozza meg...

Előre megyek a kertajtóhoz. Kinyitom. Közben a tücskök zenéje zeng az éjben. Elmegyek a búvár szivattyút rejtő kút, majd a terebélyes almafa mellet. Jön a szőlősorok dús ösvénye, a vadszilvafák, a mandulafa és a szomszéd tüskekörtefája…

Megállok. A távolban, az M1-en autók sietnek, mintha hatalmas fénybogarak suhannának az égen. Magasan a távoli dombon araszolnak. Az autók fényeinek ikertestvéreit látom a bicskei horgásztó nyugodt víztükrében. Távolban a Spar központi raktárai fénylenek, messzebbre pedig Tatabányát beborító fénybúra világít felém…

…Csodálatos a fények és csillagok lelket vidító pazar harmóniája…

*

Bicske, Galagonyás dűlő. 2008. augusztus 10

*
RÉSZLETEK A 2011-BEN MEGJELENT
"KANIZSAI EMLÉKKÉPEK" KÖTETEMBŐL
*

Gyermekkori találkozások Nagykanizsával

Már a 2007-ben megjelent, a Hittem, amit tettem című önéletrajzi indíttatású könyvemben szóltam arról, hogy apám amikor 1946-ban hazatért az arhangelszki fogságából, és megismerkedett édesanyámmal, akkor ez év tavaszán Bélaváron kötöttek házasságot. Mivel édesapám a cipész mesterséget Nagykanizsán sajátította el, ott is végezte el az ipari iskolát, ezért a háború után a Magyar utca 6. szám alatt működő Gombor cipésznél helyezkedett el, mint cipészsegéd.

       Az ifjú házasok a Magyar utca 10-ben laktak albérletben, így születtem Nagykanizsán. A szüleim elmondása szerint itt egy pékség is üzemelt. A háború utáni szegénység tombolt, a cipészeknek kevés munkájuk volt, főként cipőjavítás, így apámat elbocsátották. Előfordult, hogy enni csak úgy tudtak, ha a péklegények pékáruval ajándékozták meg szüleimet, valamint nagyapámék Bélavárról elég sűrűn hozták az élelmiszer „segélycsomagokat".

       Nagyapám nyugdíjas vasutas volt, és Bélaváron gazdálkodott a pár hold szántón. Volt kis szőleje a Kerékhegyen, meg legelője is. Két tehenet tartott, meg háziállatokat: kacsát, libát, tyúkokat. Szóval nem éheztek.

     Mivel végbélrák műtétje volt, nehezen dolgozott. Hazahívták szüleimet, akik 1949 májusában hazaköltöztek a 2 éves Lalikával, azaz velem együtt.

    Apám nehezen bírta a mezőgazdasági munkát, cipészmesterségét nem gyakorolhatta, mert a hatszáz lelkes kis településen már volt 2 cipész. Bár titokban végzett apró cipőjavításokat, de állandóan rettegnie kellett a feljelentőktől, ami az 1950-es években nagy „divat" volt. Apám általában azt mondta, hogy szívességből, ingyen, a szakmája gyakorlása miatt végzi a javítást. Sokszor csak régi lábbeliket kapott fizetésként, ami jó volt a család cipőinek javítására: foltozásra, sarkalásra és talpalásra.

      Pénzre volt szükség. Élni kellett. Nagyapám régi vasutas kapcsolatai révén apámat beprotezsálta vasúti pályamunkásnak. Nehéz volt a munka, és vidékre is kellett járnia kiküldetésbe. Elég sokszor megfázott, hiszen télen a nehéz pufajkában kellett dolgozni, krampácsolni. Ám így volt állandó pénz, 3 vasúti szabadjegy (ingyenes utazás bárhova és vissza, amit főként a budapesti rokonok meglátogatására használták fel), meg 6 személyzeti, (kb. 20-os térítéssel) amellyel nagyon olcsón lehetett utazni. így anyám elég sokat ment bevásárolni Barcsra, Pécsre, meg Nagykanizsára, mert ott jobb áruellátás volt.
       Édesanyámat mindig vártam a Bélavári vasútállomáson, hogy mikor érkezik meg Nagykanizsáról a fekete, kormos, pöfögő 328-as vagy a 41l-es mozdony vontatta szerelvénnyel Somogyudvarhely felől. Örültem, ha hozott finom, puha sós-­köményes kiflit és lókolbászt. így neveztük az olcsó lecsókolbászt. Ez falun nem volt. Lókolbász meg hitlerszalonna (gyümölcsíz) csak később lett. Sőt az aszályos években a kenyérért sorba kellett állni, hogy jusson. Olykor még finom, színes selyemcukorkával is meglepett édesanyám.
     Addig kérleltem, míg engem is elvitt Nagykanizsára, hiszen 6 éves koromig ingyen utazhattam, utána meg nekem is volt vasúti jegyem. Emlékszem, hogy Kanizsára főként azért utazott, mert jó ruhaanyagot tudott vásárolni, amiből Irénke néném, anyu nővére, szép dolgokat tudott varrni az öreg Singer varrógépen. Különben a családban varrónő volt édesanyám többi nővére is. Manci néném és Ilonka néném szabóként keresték kenyerüket Budapesten. Később Manci néni, akinek Mária volt a tisztes neve, házmesterséget vállalt a Csalogány utca 41-ben, ahol a híres meseíró, Pósa Lajos élt 1915-ig.
   Szóval, mint az előzőekben említettem, édesanyám végre engem is elvitt Nagykanizsára vásárlásaikor. Mindig nagy izgalommal vártam a napot. A házunktól a Garábiék háza előtt lementünk a vasútra, majd átmentünk a hídon és a Skárpa oldalon eljutottunk az állomásra. A váróteremből nyílott a jegykiadó ablaka, ahol vagy a Szenyéri, vagy a Tokaji bácsi szolgált. Később a Pápics Laci bácsi, meg olykor, tinédzser koromban már apám is, mivel továbbképezte magát a vasúton.
    A szolgálatban lévők komótosan kinyitották a szolgálati helyiség ablakát. (Bent két határőr társalgott, télen meg melegedett. Ugyanis a határsáv miatt ellenőrizték a vonattal induló és érkező idegeneket, hogy van e határsáv belépési engedélyük! Továbbá nincs e közöttük olyan „gyanús" személy, aki   Jugoszláviába   akar   disszidálni,   hiszen   Bélavár és Somogyudvarhely között, a Dombó csatornán akár száraz lábbal is át lehetett szökni. Fogtak is sok határsértőt, mert a határ össze-vissza kacskaringózott, és a disszidálok azt gondolták, hogy már végleg átjutottak a határon.) A kis, nyitott, retesszel csukható ablakon adták ki a jegyet.
       A jegykiadásnak szertartása volt! Az aktus úgy kezdődött, hogy a kartonok közé berakott jegyek közül a bakter (az őrházaknál szolgálatot teljesítőkön kívül a kis állomáson lévő sorompókezelő-jegykiadót is így nevezték falun) kiválasztotta a megfelelőt, letépte, majd a barna asztalon lévő vastag fekete gumira helyezte. A nehéz, fémből lévő pecsétnek a fa markolatát megragadva nagyot ütött a kövér bélyegzőpárnára, majd diadalittas arccal rásújtott a faasztalra helyezett gumipárnán pihenő jegyre. Az eredmény nagy dörrenés volt, mintha lőttek volna, a szegény jegy meg mindig elszakadt.
Ha Nagykanizsára utaztunk, akkor Vizvár felől jött a vonat. Rendszerint mozdonyvontatású, de később motorvonat is közlekedett. A beérkezés előtt kézzel behajtották a sorompókat. Beérkezett a vonat. A leszállók után sietve igyekeztünk felfelé a vasúti kocsiba, hogy jó ülőhelyünk legyen. Akkoriban sokan utaztak vonaton. Személyautó egy sem volt a faluban, de az országban is csak pár ezer lehetett, annak is zöme hivatali kocsi.
       Nagy élmény volt, mikor zökkenve indult a vonat és láttam a suhanó tájat. „Kihajolni veszélyes!" hirdette a kis fehér, zománcozott, fekete betűs tábla az ablakoknál, amelyeket facsavarral rögzítettek a kerethez. Ha valaki a lehúzott ablakoknál nem vigyázott, akkor beleröpülhetett a szemébe a korom, vagy az izzó szikra. Zárt ablakoknál is mindig a torkomban éreztem a mozdonyfüst jellegzetes, kesernyés ízét-szagát. Egymás után jöttek az állomások: Somogyudvarhely, Berzence, Perdócmajor, Gyékényes, Zákány, Őrtilos, Murakeresztúr, Fityeháza és Nagykanizsa. Minden állomás után fürkésző határőrök járták végig a vagonokat! „Gyanús elemeket" kutattak!
       A vasútállomásra közelítve először a fűtőház, a mozdony forgatók tűntek fel és a rengeteg sínpár, tehervagonokkal, illetve a Budapest felé induló, várakozó személyvonat. Másutt a mozdonyok tolattak, vagy pöfögve, gőzölögve szívták magukba a vízfeltöltő karnál a vizet.
      Beérkeztünk a sárga gránitkővel borított peronra, amelyre csak úgy áradt a tömeg csomagokkal, batyukkal, kosarakkal. A hatalmas, szélesre tárt ajtón mindenki igyekezett a várócsarnokba, hol pénztárak sorakoztak. Mások pedig siettek a restibe, hogy még időben italhoz jussanak, mert ott is mindig sokan álltak. Közben a határőrök portyáztak és figyelték, pásztázták az utasokat, hogy „nem gyanús e valaki" közülük. Esetleg kém, vagy diverzáns! Ilyen időket éltünk az ötvenes években!
     A bejárati várócsarnok szépségét mindig megcsodáltam. Hatalmas falak, a pénztárak előtti fa csomagtartók csillogó rézcsöveken pihentek. A tetőszerkezet pedig szép ívelésű vaskeretek között szunnyadó kis üvegablakocskákból állt, amelyeken áttört a fény. Ha jól emlékszem, később ilyet láttam Pécsett, Győrött és Szombathelyen.
      Mikor kijutottunk az állomásból, akkor mindig gyalog mentünk be a városba. Elhaladtunk a Tej-gyár mellett, a vasúti szolgálati lakások mellett (Közülük egyikükben egykoron Tüskés Tiborék is laktak, miután Szántódról elkerültek.). Aztán jött a sorompó, (később a bútorgyár) az SZTK, majd a baloldalon a sárgára festett ferencesek templomának a fenséges tornya nyújtózkodott.

*

Az Ady Endre és Zrínyi utca sarkán lévő Nagyposta mellett mentünk el. Akkor még nem is sejtettem, hogy 6-7 év múlva a Zrínyi Miklós utcai keribe fogok járni, és a templom melletti fiúkollégiumban fogok lakni. Kis gyaloglás után elértük a végső célt: a vasboltot.
       Emlékszem, hogy édesanyám az igazi, szép zománcos edényeket az Ady Endre út és a Szabadság tér sarkán lévő vasboltban vásárolta. Mindig tágra nyílt szemmel bámultam a sok árut. Azon csodálkoztam, hogy miként is tudják az eladók, hogy hol mi van és milyen a mérete? A vásárlás után elmentünk utat vörös téglákkal beborított piacra, ahol mindig vettünk igazi, finom, édes, lila „sáska hagymát", amit a kiskanizsaiak termeltek. Nagyon finom volt a házi szalonnához. Meg persze ez illett az otthon rántással készített szárazbabhoz is.
     A piacról mindig elmentünk a Zrínyi utca elején lévő (talán 2. számú?) sárga házba (már rég lebontották), ahol egy nagy kapun keresztül bejutottunk egy tágas udvarba. Itt laktak Perzsákék, apám nevelőszülei, akik a Magyar utca 10-ből költöztek ide. Perzsa bácsi mindig kakaóporral bevont, mandula alakú ánizsos cukorkát szopogatott és megkínált belőle. Sőt még ajándékba is adott. Szinte most is érzem az ízét, illatát. Két nevelt gyerekük volt. Tibor a háborúban meghalt, megmaradt gyermekkori rolós tolltartóját nekem ajándékozták és sokáig használtam általános iskolás koromban. A nevelt leányuk, Margit később férjhez ment Németh Gyula bácsihoz, aki hosszú éveken keresztül, még kerista koromban is a vasútállomáson lévő MÁV utasellátóban (a restiben) volt csapos. Gyakran kínált meg finom, hideg málnaszörppel.

*

Főként anyámmal utaztam Nagykanizsára, apámmal csak egy alkalommal. Ám ez is emlékezetes maradt számomra. Mivel vasutas volt, hallotta, hogy Kiskanizsán jó borokat termelnek a sáska vasutasok, meg a többi lakosok is, és olcsón adják literjét. Kb. 6-8 Ft volt.
      Talán 11-12 éves lehettem. Vonattal megérkeztünk az állomásra, onnét a sorompóig gyalogolva Kiskanizsa felé vettünk az utunkat, majd a vasút mellett bandukoltunk. Elértünk a kiskanizsai templomhoz és ott apám sorra vette a házakat. Érdeklődött, hogy van e eladó boruk. Mivel látták, hogy vasutas, bizalommal fogadták. Lehet, hogy talán az összes kiskanizsai férfi vasutas volt?! Mikor olyan helyre értünk, ahol volt eladó bor, akkor megkérdezte, hogy meg szabad e kóstolni? Persze, hogy lehet, mondták. Apám ízlelgette, kóstolgatta a decis pohárban kapott vörös bort és dicsérte, hogy milyen finom. Aztán   a   kiürített   poharat   letette,   megköszönte, majd megjegyezte, hogy kicsit körbenéz a környéken és visszajön. 10-12 ház után már 10-12 pohár bort köszönt meg. A hangulata emelkedni   kezdett   és   megeresztette   vicceit, humoros katonatörténeteit. Vele nevettek a bortulajdonosok is. Mikor csaknem 1 kilométer utat megtettünk a portyázás közben, már fáradni kezdett, a bor is hatott. No, fiam menjünk vissza az első borosgazdához, mondotta, mindegyik bor egyformán jó. Minek cipeljünk feleslegesen a bort? Vegyük meg az elsőnél...
      Úgy is lett. A borosgazda meg mondotta, tudta, hogy visszajön, mert az övé a legjobb bor (A cigány is a maga lovát dicséri - tartja a közmondás.). Megtöltötték a két ötliteres demizsont, kifizette és elindultunk gyalog a vasútállomásra. Az egyik demizsont én vittem, a másikat ő. Félúton lehettünk, amikor megbotlott egy kőben, és elesett. A demizson a fűbe gurult, de nem törött el, viszont a dugó kiesett belőle, és glugyogva kezdett kifolyni a bor.  Szerencsére az eldőlt demizson mellett volt a dugó, gyorsan visszadugaszoltam...
      Apám felállt, leporolta kabátját, majd utána hangos erőlködéssel a reggeli babfőzeléket viszont látta a fűben. Megijedtem, mert még sohasem láttam így. Ekkor is csak spicces volt, és a sok savas bor megárthatott neki. Zsebkendőjével megtörölte a száját. Rám nézett. Nevetett egyet és azt mondta, hogy kikergette a rókákat a rétre...
    Rövid pihenő után továbbmentünk az állomás felé. Utána nem történt semmi, szerencsésen megérkeztünk. A vonatra szálltunk és hazautaztunk Bélavárra...
       Soha többé nem mentünk Kiskanizsára borért.
Édesanyámmal még sokszor voltunk Nagykanizsán, és meglátogattuk Perzsáékat a Zrínyi utcában. Közben Margit lányuk a férjével, Gyula bácsival a Kisfaludy utcába költözött,közel a városi kórházhoz...
     Amikor 1961 tavaszán kiderült, hogy felvettek a keribe, akkorra már meghalt Perzsa bácsi, így Margit lányukat látogattuk meg. Én Margit néninek szólítottam, édesanyám bérma (bérmálási) keresztlánya volt. Később megkért, hogy ne nénizzem, hiszen ő nem olyan öreg, még csak 30 éves. Elújságoltuk neki a jó hírt, hogy felvettek a keribe. Elmondta, hogy bármikor szívesen látnak a Gyula bácsival együtt. Felajánlotta, hogy a koszos ingeimet nyugodtan vigyem hozzájuk, szívesen kimossa, kivasalja. Többször is éltem a lehetőséggel...
    Mikor a Kisfaludy utca vörös téglás járdáján gyalogoltam, akkor még nem tudhattam, hogy a Csengery és Kisfaludy utca sarkához közel lakik a majdani osztálytársam: Ruzsinszky Klementina. Onnét nem messze, a Csengery utcában lakik leendő osztályfőnököm: Licskay József. Bráda Jenő és Forgács Zuzsanna leendő osztálytársaimnak pedig a városi kórház közelében van a lakhelyük és meg is fogom majd látogatni őket...
   Ám még azt sem tudhattam, hogy Tüskés Tibor megírta Nagykanizsa utcáinak, járdáinak „téglásítási" történetét. Megörökítette a járdák lábak alatt ingó tégláinak, így a Kisfaludy utca tégláinak is esőben „szörcsögő", „szortyogó" hangját...

*

Miért lettem kerista

Mikor az ember 14 éves, akkor már sokat tud a világ dolgairól, de nem eleget. Eljön a VIII. osztály és véglegesen el kell döntenie az emberpalántának mi is akar lenni. Az előtte levő években az olvasmányoktól, vagy a megnézett filmektől vezérelve sok minden szeretne lenni: pilóta, tengerész, sarkkutató, boltos, színész, artista, költő, katona, vitéz harcos, meg mindenféle hős, vagy bármi, amihez a valóságnak semmi köze. Ám amikor itt a választás kényszere, már nem szárnyalhat a fantázia. A földön kell járni.
        Bélavári osztálytársaim már döntöttek. Kertai Tibi a lakatos szakmát választotta, és Barcsra járt ipari iskolába és utána itt is dolgozott, aztán 10 év múlva mégis tanár lett belőle. Turcsics Jancsi géplakatos tanuló lett Tatabányán. Turcsics Jóska lakatosipari tanuló lett, majd a vasúton szolgált később. Halász Feri a híres csurgói gimnáziumba jelentkezett, majd tanácsi dolgozó lett. Én meg Nagykanizsán kerista lettem. Hogyan, és miért?
      Az osztályunkban három bélavári leány volt: a Czipóth Erzsi, a Gasparics Jutka és a Mezei Marika. 13-14 éves korában az ifjúi szív nyugtalankodni kezd, és a szeme jobban kitárulkozik, ha szép leányt lát.
     Szó, ami szó: már vagy egy éve titkos, reménytelen csodálója és imádója lettem Gasparics Jutkának. Kellemes arcú, kétcopfos, barna hajú és szép szemű leány volt. Beszélgetni is lehetett vele. Szerintem minden fiú szerelmes volt belé, mint ahogy én is. Sokszor mi fiuk meg is látogattuk otthon. A Halász Feri, Turcsics Jancsi és én, meg esetenként a Kertai Tibi. Anyukája is otthon volt. Amikor ott voltunk, Jutka serénykedett. Rövid ujjú blúzt hordott, amely feszült rajta. Vágyakozva és fantáziálva legeltettük szemeinket. Szóval ilyen kópék voltunk
        14 évesen! Mi, serdülő fiuk sokat sétálgattunk a falu utcáin, és közben beszélgettünk. Miről? Hát persze, hogy a lányokról.
   Akkor kezdődött a „házibulis időszak", és rádiózenére táncoltunk mindig más és más osztálytársunknál, fiúknál lányoknál vegyesen.
      Szóval egyre szerelmetesebb lettem Jutkába. Ő nem tudta, mert nem mondtam. Csak sejthette. Hiszen sokat beszélgettem vele. A nyolcadikat Vízváron jártuk az iskolakörzetesítés miatt. Amikor jelentkezni kellett a továbbtanulást illetően, akkor szüleim belőlem is géplakatost akartak csinálni, mert ez volt az akkor divatos, jól kereső szakma. Megtudtam, hogy Gasparics Jutka a nagykanizsai keribe jelentkezik, így hát úgy döntöttem, hogy én is oda megyek, és sokat láthatom majd őt.
      A szüleim eleinte nem akartak beleegyezni, de végül a helyi boltos, Pénzár Vendi bácsi is azt mondta, hogy jó kereskedő lesz a Laliból, mert a hétvégeken nagyon jól eladta a cukorkát a moziban a gyerekeknek.
     Ő is, én is jó tanulók voltunk. Mindkettőnket felvettek. így kerültem a nagykanizsai „Thúry György" Közgazdasági Technikum Kereskedelmi Tagozatára, vissza szülővárosomba. Ő a B osztályba került, ahol csupa leány volt, én pedig az A-ba, amely vegyes volt. Én kollégista lettem, ő bejáró lett egy ideig.

*

Bongnak a harangok

1961 szeptemberében kollégista lettem, s ez már egy olyan védőszárnyat jelentett, ahol az ember érezheti mások segítségét, ha a lelke felsajdul. Hiszen új, másféle életet kellett elkezdeni élni. Távol a szülőktől, régi barátoktól, és még az igazi, új barátokat is meg kellett találni.
      Mikor szüleimmel régebben sokszor meglátogattam a rokonainkat, Pezsáékat a Zrínyi utca elején, akkor mindig láttam a hatalmas tornyú templomot, amely méltóságteljes hangon jelezte az időt, illetve annak múlását. Délben pedig a harang kongása-bongása a Piac felé kúszott, majd szétterült a városon.
      A kollégium udvarából látni lehetett az égbe nyúló tornyot, mivel a kollégium bejárata a templom bejáratától nem messze helyezkedett el, olykor a templomba sietőket is észlelhettük. Először az első emeleten laktam. A főbejárat utáni jobboldali fordulónál, a ferences rendi papok lábainak több évtizedes állandó lépéseitől megkopott, széles falépcsőn kellett felmenni a hálótermembe. A szoba éppen az akkori egyik nevelőtanárunk, Mészáros Ferenc lakrésze mellett volt. A hálószobából a piacra hetett látni, s ilyenkor eszembe jutott, hogy hányszor is jártam ott édesanyámmal...
       Amikor eljött a dél, vagy a misék ideje, akkor is lehetett hallani a harangok bongását, meg az esti és vasárnap délutáni litániákra is harangoztak. Ekkor eszembe jutott a falum, Bélavár, ahol a misére tódultak az emberek, s én is eljártam oda, mert tetszett a pap csodálatos prédikációja, amit különlegesen szép és érdekes „szent mesének" fogtam fel. Ám ámulattal hallgattam az orgonamuzsika csodáját is.
      Szüleimre gondoltam, vajon most mi van velük? Eszembe jutott esténként nagyanyám is, akit Bára néninek, meg Báricának szólítottak ismerősei, mivel Borbála volt a tisztes keresztneve. Ő volt az anyai nagyanyám, és sírt amikor eljöttem a kollégiumba. Én már nem látlak többé! - mondotta, de hála Istennek nem lett igaza: még két évig láttuk egymást.
      Ám halálhíre örökké lelkemben ég, mert az Elektrát láttam a Béke moziban. Lelkem tele volt szomorúsággal, amikor a kollégium felé, azaz „haza" mentem. Ott a portán fogadtak, hogy táviratot kaptam: meghalt nagyanyám! Ekkor eszembe jutott az a kép, amikor szikár, csontos kezei között morzsolgatva mormolta imáját, és a rózsafüzért végigmondta. Többször is elhangzott Istenhez való könyörgése...
       Kezdetben nehezen aludtam el, vagy ha felébredtem éjszaka, akkor is otthon jártak gondolataim. És megszólalt a toronyóra... Elütötte a negyedet, felet, háromnegyedet és az órát...
      Bongtak a harangok esténként, miként bongott a szívemben is a kérdés, hogy miként is felelek meg az elvárásoknak. Gyakran eszembe jutott, hogy az olvasmányokban ilyennek gondoltam a debreceni kollégiumot. És eszembe jutott Nyilas Misi is, a tiszta lelkű, őszinte fiú, aki szintén faluból került a kollégiumba, kinek lelkében zakatolt az intelem: „Légy jó mindhalálig!"...
      Érdekes az ember lelke és az emlékezete! Mikor már felnőtt lettem, akkor meg bárhol is hallottam a harangok bongását, akkor meg mindig a kollégium, az áldott hely jutott eszembe, amely új otthont adott.

*

Amikor megnyugszik a lélek

Szegények voltunk. Kevés dologgal büszkélkedhettünk. Nem volt sem házunk, sem földünk. Kis apró szárnyasokat azért tartottunk. Nagyapámék ősi, téglából és vályogból vegyesen felépített házában laktunk, amelyet ő is a nagyszülőktől örökölt. Ott élt nagyapám, nagyanyám és Irénke néném, akit szinte második anyámként tiszteltem és szerettem.
       A ház már 100 éves is elmúlt. Alapot az építésekor csak téglából készítették, ezért a fal gyakran nedves volt, és foltos a víztől. Hiába próbálták feljavítani, akkor még nem voltak korszerű „nedvességgátló" építési anyagok Mi az udvar melletti nagyszobában laktunk, amit télen lehetetlen volt felfűteni. Kemény hidegben a dér csillogott a falakon. A dunna alá bújtunk, és így melegedtünk.

       Anyám Tsz-tag volt, és akkor nem nagyon fizettek. Csak az év végi zárszámadáskor. Apám meg a vasúton krampácsolt 1961-ben havi 900 Ft-ért. Volt egy húgom is. Négyen éltünk ebből a kevéske a pénzből. Ám testvéremmel elég gyakran voltunk nagyszüleim kosztos vendégei.
    Így hát a szegénységünknek „köszönhettem", hogy felvettek a kollégiumba. A mai szóval: hátrányos helyzeti voltam. Mészáros Ferenc tanár úr is említést tett a rólam való emlékezésekor. Havi 200,- Ft kollégiumi díjat kellett fizetni, ami a későbbi jó tanulmányi eredményem miatt csökkent. Bélavár 60 km-re volt Nagykanizsától, így a kollégium sokat segített a tanulásban is. Nem kellett élnem a bejárók nehéz életét...
     Ilonka nagynéném, aki Pesten lakott és nyaranta visszajárt a szülői házhoz, nagyon szeretett. Aranka néni, a lánya és férje, Imre bácsi is kedvelt. Gyakran vásároltak számomra ruhát, amikor náluk vendégeskedtem Budapesten. A kollégiumba való kerülésem előtt is vettek egy új öltönyt.
       Mikor megtudtam, hogy kollégista lettem arról ábrándoztam, álmodoztam, hogy miként is leszek és élek majd ott. Sok jó tanáccsal elláttak otthon, hogy miként is viselkedjek. Legyek mindig őszinte, tiszta, becsületes. A Bélaváron nyaraló Ilonka néném mondotta: „Nagyon vigyázz magadra! Legyél mindig tisztességes, segíts másokon! Az pedig eszedbe ne jusson, hogy véletlenül más dolgait elvedd, mert mi szegények vagyunk és tisztességesek!".
        Ezek az intelmek számomra fontos útravalók voltak, és akként is viselkedtem...

*

A kollégium fiúkórusában énekeltem

Mivel az általános iskolában is énekkaros voltam, ezért számomra élményt jelentett, hogy egy vidám közösség tagja lehetek. Az éneklés, a derű az emberi lélek számára nagyon fontos. Ha jól emlékszem „Tenor 2" volt a hangszínem.
     Úgy gondoltam, ha énekkaros leszek a kollégiumban, akkor hamarabb lesznek barátaim és egyszerre több embert is megismerhetek. Az sem volt elhanyagolandó, hogy az énekkarban elsőstől negyedikesig, keristától gimisig, olajostól vegyisig voltak. íÍgy aztán megismerhetem az ő iskolatípusaikban lévő problémákat...
      Tudom, hogy mennyit szenvedtek az olajosok a különféle tárgyak műszaki rajzaival. Sokszor éjjelente is bíbelődtek vele, amihez engedély kellett. Ez bizony sokuknak megkeserítette az életét. Különféle csavarokat, gépalkatrészeket kellett különféle metszetekben és eltolásokban elkészíteni. Szóval nehéz dolog volt. Talán olyan nehéz, mint nekünk a könyvvitelből a számlakeret betanulása, és a könyvelési tételek gyorsan pörgő megválaszolása...
       Az énekkari próbák is érdekesek voltak az esti szilencium idején. Ám az is igazi élmény volt, amikor egyes szólamok külön-külön tanulták az éneket és az együttes énekléskor pedig szépen összeolvadt a nagy mű.
    Öröm és izgalommal teli volt egy-egy fellépésünk. Remek volt a leánykollégiumban való szereplés, vagy a művelődési házban a lányokkal való vegyes kórus.
     Amint Mészáros tanár úrral 42 év után találkoztam, akkor örömmel vettem tudomásul, hogy sikerült az énekkari számokból egy CD-re valót megmenteni, és számomra is átadott egy példányt. A számok nagy részét még most is tudom, sőt 2011. szeptember 3-án Pacsán a könyvbemutatója kapcsán még el is énekeltem egyet.
        Az énekkaron kívül lehetőség volt arra is, hogy a városba hangversenyre járjunk. Mészáros tanár úrtól kapott lista alapján 1963-ban 31 kollégista volt hangversenyen. Ezek között 4 kerista is szerepelt: Perlaky Zoltán, Ádám László, Nink Károly és Király Lajos.
      A hangversenyek közül nagyon emlékezetes volt, amikor Jean-Marie Darré, a világhírű francia zongoraművésznő produkcióiban gyönyörködhettünk, amely a „Hevesi Sándor" Művelődési Házban került megrendezésre.

*
RÉSZLETEK A 2014-BEN MEGJELENT
"HANGOK ÉS HANGULATOK" KÖNYVEMBŐL
*

GONDOLATOK ERRŐL-ARRÓL...

Ahogy száguldanak az évek, és utánad már több év van, mint előtted, akkor az ember egyre többet gondol a bélavári gyermekkor szép csodáira, a szülőkre, nagyszülőkre, rokonokra, és az általuk elmondott érdekes történetekre...
      Egyre többször feldereng előttem nagy­apám: Ádám bácsi, ahogy szólították. Oly sokat mesélt Bélavár falutól nem messze lévő Csambináról, amely kedvenc horgászhelye volt. Már kívülről ismertem horgászkalandjait, meg azt is tudtam, hogy amikor horgászni indult, akkor a Kápics fiúk mindig bosszantották. Kilesték, hogy mikor szedi össze a horgászbotjait, és úgy igye­keztek, hogy eléje kerüljenek és megkérdezzék:
         - Hová megy Ádám bácsi?
         - Most már haza! Az anyátok szentségét! -mondta mérgesen, és hazament.
Nagyon jól tudták a gonoszkodó kamasz fi­úk, hogy az öreg babonás. Ha megkérdik tőle, hogy hova megy, akkor biztosan nem fog semmit, így aztán hazament. Gonosz tréfa volt egy öreg­emberrel szemben...
         És ezt többször is megtették vele...
        Nagyapám horgásztörténeteiről a legérde­kesebb az volt, amikor elmesélte, hogy miért is bénul le az egyik ujja...
         A Csambinán halászott, ahol a nádas több része is az akkori Jugoszláviához tartozott...
Hosszas, feszült várakozás után hatalmasat rándult a zsineg, aztán nyílsebesen menekült a várhatóan nagy hal. Annyi ideje volt, hogy a zsi­neget (ami nem műanyag volt, hanem általa kenderkócból font vastag madzag) egy fához kötötte és többször is odahurkolta. Így aztán mind a két kezével manő­verezhetett, hol megfeszítette, hol megengedte a zsineget. Egy órán keresztül így fárasztotta a ha­lat, amely végül is megadta magát...
      A harcsa, amit fogott kb. 25 kilósnak lát­szott, a kupoltyújával és szájával tátogott, pihe­gett a parton, mint ahogy nagyapám is fújtatott a kimerültségtől...
     Egyszer csak hangokat hallott. Észrevette, hogy jugoszláv határőrök voltak a túlsó parton. Összekapta cókmókját és lassan kúszva igyeke­zett elhagyni a helyszínt, magával vonszolva a hatalmas harcsát is.
       Észrevették, rákiáltottak, és lövéseket is le­adtak a levegőbe. így aztán nagyapám a füzesbe vetette magát, hátán cipelve a harcsát, és mene­kült. Később a csalánosba keveredett, meg tüskés bokrok közé. A földre zuhant, hogy pihenjen, - és fülelt. Amint előre hasalt, beletenyerelt egy he­gyes tüskébe. Éles fájdalmat érzett, de rövid pi­henő után kúszva igyekezett megmenekülni üldö­zőitől. Már a magyarországi területen volt, de még hallotta a horvátul káromkodó határőrök hangját...
        Kifújta magát. Határa vette a nagy zsák­mányt, melynek kopoltyúján és száján keresztülegy ágat vezetett át, és úgy cipelte hazafelé. A harcsa olyan hatalmas volt, hogy farka a földet súrolta. A faluban sokan megcsodálták, de az át­szúrt, zsebkendővel átkötött tenyere nagyon fájt, égett, és vérzett. ..
         Később megtapasztalta, hogy idegeket szúrt át a tüske és az egyik ujja részlegesen lebénult...
Voltak kellemes percek is, amikor a szőlő­hegyről hazafelé bementünk a somogyudvarhelyi erdőbe, ahol a nagyobb erdőkben galambicát, a kis tölgyesekben meg sárga gombát és fiatal var­gányákat találtunk. Többször voltunk a Dráva menti tölgyesekben is, ahol főként vargányákat szedtünk. Tőle tanultam és ismertem meg az ehe­tő gombákat, amelyeket serdülő, de felnőtt ko­romban is mindig bátran szedtem...
      Mivel a zsidótörvények miatt keresztleve­lek és házassági anyakönyvi kivonatok másolata­ival kellett bizonyítani, hogy sem ők, sem az ősők nem voltak zsidók, ezért ezeket is, mint a kor „szégyenfoltjának dokumentumait" őrzöm, Így tudtam meg apai és anyai nagyszülők és dédszülők, meg a szüleim születési adatait, foglalko­zásukat, lakhelyüket...
      Nagyapám vasutas volt az Osztrák-Magyar Monarchia idején a Déli Vasútnál. Sokszor áthe­lyezték, mint ez a vasutasoknál a munkaerő szer­vezése szempontjából szokás volt...
     Így történt aztán, hogy édesanyám testvérei mind a mai Horvátország területén születtek: Zágrábban, Sziszeken, Eszéken. Aztán jött az I. Világháború, a monarchia szétbomlása, meg Tri­anon...
       Manci nagynénémmel készített magnófel­vétel őrzi ezt az időszakot. Akkor gyerek volt, de nagyon emlékezett arra, hogy Horvátországból kitoloncolták, Magyarország meg nem fogadta be őket. A határ melletti vasútállomásokon vago­nokban laktak addig, még a bélavári nagyszülők­nél lakhelyet, a vasútnál pedig munkahelyet talál­tak...
          Apám sok II. világháborús történetet me­sélt, akkor, 21 évesen volt katona. Többször hal­lottam az orosz fogságba való kerülését és az arhargelszki hadifogságának a történetét...
          Nagyon meg tudom érteni napja­ink kegyetlen világpolitikai történéseit, a mene­kültek helyzetét, az elnyomott népek szenvedését.
        Ezek a történetek, keservek, küzdelmek a lelkembe ivódtak, mint ahogy a szegény, de bol­dog gyermekkor küzdelmes évei is...
       A mában ismét visszatérő, felvillanó-terjedő-tornyosuló közömbösség, lelketlenség, gyűlölet, gonoszság, sunyiság, gőg, nagyképűség, harácsolás, megalázás, rosszul értelmezett „profe­tikus elhivatottság, megváltás", szellemi agresszió során szomorú a lelkem...
          Az Emberek érző, gondolkodó sokasága nem erre teremtetett!

Budapest, 2014, április 13

*

A FEHÉR VIRÁGÚ ORGONABOKOR 

BOLDOGSÁGA ÉS SZOMORÚSÁGA

Kint az örökzöld sövény mellett, a telek végén élt, éldegélt egy kis orgonabokor...
    Tán két éves volt, amikor elhozták a szülei­től, a nagyra nőtt, szép fehér, dupla virágú orgo­nabokortól és apró testvéreitől, akik a nagy bo­kor-mama gyökereiből születtek...
      Eljött a nap, búcsúzni is alig volt ideje, amikor egy ásóval kiszedték testvérei mellől. Ki­ültették, öntözték, körötte kiszedték a gazt, és friss földet is kapott, hogy egyre nagyobbra nö­vekedjen...
      Eleinte szomorúság élt lelkében, mert egyedül volt, és kicsi! Sokszor alig látott ki az őt körülvevő, nagyra nőtt fűszálaktól...
Aztán később látta, hogy emberek jönnek-mennek, autók, traktorok robognak, kóbor kutyák futkároztak, meg pockokra, tücskökre és bogarak­ra vadászó macskák osontak el mellette. Aztán azt is érzékelte, hogy időnként egy férfi meg egy nő jött öntözőkannával, hogy a tikkasztó hőség­ben felfrissítse őt, abban a reményben: - éljen minél tovább és minél nagyobbra...
     Így élt, éldegélt, aztán később hűvös szelek jártak és hideg eső hullt, majd hópelyhek tánca zizegett. - És végül fehér hótakaró borította be a tájat...
     A kis orgonabokor mély álomba szenderült és aludt egészen tavaszig. Aztán újabb és újabb évszakok követték egymást még kétszer, mígnem már 5 éves lett...
     Ismét tavasz lett, - és izgatottan várta, hogy megjelenjenek szépséges fehér virágai, mert már nagyon vágyott reájuk...
    Ahogy erről álmodozott, az így is történt. Április végén két szép orgonavirág-ernyő kezdett növekedni. Először csak tömör bimbós virágok voltak, aztán egyre növekedtek, míg végül szép szál, csodálatos hófehér virágleánykák lettek be­lőlük...
    Nagyon örült a kis fehér virágú orgonabo­kor, mert már nem egyedül kellett lennie zöldes leveleivel, hanem két szépséges virágleánykáival csodálkozhatott a világra. Boldog volt, mert két szép leánygyermekekkel áldotta meg az ég...
      Így teltek boldog napjai, mikor egyszer lép­teket hallott. Az idő elég borongós volt, már szin­te szomorú...
     Egyszer csak egy, eddig ismeretlen valakit pillantott meg, aki feléje igyekezett. Kéjes bol­dogsággal tekintett reá, azaz a két kis virágleány­kájára, majd vad mozdulattal az egyiket szaggatni kezdte. A kis orgonabokor nem engedte kedves gyermekét, de végül is a goromba kéz szilánkosra szaggatva, ruháját megtépve leszakította az első virágleánykát, majd hasonló gonoszsággal a má­sikat is. Aztán meggyalázva, megcsúfolva ott­hagyta a kis orgonabokrot a Gonosz Ember....
         Ő pedig megszégyenülten, bánatosan, meg­törve zokogott: siratta elrabolt leánygyermekeit...
      Dörrent az ég! Talán az Isten haragja zen­gett bosszúsan. Az angyalok könnyei pedig lassan hullani kezdtek...
         Az cső hűsíteni próbálta a kis bánatos orgo­nabokor vérző, égő sebeit!...

Budapest, 2014. április 23.

*

DÓRA ÁLMA VALÓRA VÁLT

(Megjelent 2016-ban a "Meditáció" című könyvemben)

Nagyon régen, még a múlt évezredben, pontosabban 1978-ban egy szép szemű játékbaba, Dóra ott üldögélt a moszkvai Gyetyszkij Mir  (Gyermekvilág) áruház egyik polcán és figyelte a felnőtteket, a gyerekeket, akik játékok után kutattak.

          Halkan sóhajtozott, szinte senki sem hallotta, és közben azt kívánta, hogy bárcsak megtetszene valakinek és hazavinné őt. A vele játszó leánykának sok örömet és boldogságot szerezne...

         Arra sétált egy fiatalember, aki néhány társával, valami idegen nyelven beszélgetett. Ám azt a szót megértette, hogy „baba",. Gondolta a gyermeküknek babát szeretnének venni. Megálltak előtte.         Dobogott a szíve, amikor a fiatal férfi reá mutatott és szólt az eladónak, hogy őt akarja megvásárolni...

így is lett...

        A fiatal férfi fizetett, majd őt visszatették a szép selyempapírral bélelt doboz-ágyikójába. O pedig érezte viszik, viszik, viszik. Városi zajt hallott: autók dudáltak, aztán lépcsőkopogás, meg metrókocsik suhanása. Aztán letették a dobozt és pár napig otthagyták, ám hallotta a körülötte levő emberi hangokat és cipők kopogását....

           Pár nap múlva érezte, hogy felemelik, bőröndbe zárják és viszik valahová... Aztán mintha más csomagok közé kerülne, és valami vitte felfelé, egyre feljebb, hallotta a motorok monoton zúgását is...

Hosszú ideig halottá ezeket a hangokat. Azt is érezte idővel, hogy az a valami lefelé megy, majd kerekeken gurul, -és megáll... Aztán megint viszik, autóhangok, lépcsőkopogás, ajtónyitás, - és egy vidám kislányhang, amit nem értett, és így hangzott:

           - Apucika! Apucika! Mit hoztál nekem?...

           - Majd meglátod, és örülni fogsz neki! - felelte az ifjú apa.

A nagy puszilkodás után elkezdődött az ajándékcsomagok kibontása . így került elő a szép, szőkehajú baba is, akit rögtön bJ ll neveztek Dórának..

        A kislány, akit Krisztikének hívtak, nagyon örült a nagy, létáló és alvó babának. Mikor lefektették a babát, akkor hosszú szempillái lassan csukódtak égszínkék szemére.

              Krisztike nagyon örült a szép játékbabának, és hosszú eveken át kedvenc játszótársa volt....

        Ahogy Kriasztike nagyobbacska lett, úgy már kevésbé volt Szüksége a kis játszótársára, Dórára...

             Dóra először egy bőröndbe került, majd a franciaágy ágyneműtartójába a dobozágyacskájával a többi takarók közé, ahol hosszú évekig csak aludt, csak aludt, akár egy Csipkerózsika... 

         Mikor hosszas álmát aludta, akkor arról álmodott, hogy egyszer, valahol egy vendéglőben, egy műsorban egy szőke néni a kezébe vette, beszélt hozzá és nagyon tetszett a hálás közönségnek...

Ez az álma még nagyon sokszor megismétlődött...

        Hosszú évek, sőt évtizedek teltek el, amikor arra ébredt, hogy elővették a franciaágyban lévő dobozágyikójából, megölelték és egy mosolygós, vidám néni beszélt hozzá:

          - Gyere kicsi Dóra, szép frizurát készítünk neked és a ruhácskádat is újjávarázsoljuk, hogy szép legyél!...

          - Szerepelni fogsz!

       Dóra megszólalt volna, de nem tudott beszélni, csak hallotta a hangokat. Szépen meg is fürdették, aztán haját megfésülték, copfba fonták és szép kis szalagot kötöttek az összefőni hajába. Látta azt is, hogy a néni ruháját rendbeszedi, •öl szép, gyönyörű csipkét varrt a szoknyácskájára. Olyan volt, mini egy kis hercegnő!

       Hálás is volt ezért, és érezte, hogy nemsokára valami kUlönös dolog fog történni vele.

Így is lett... Ugyanis Krisztike apukája költő és műfordító volt, és egy olyan darabot kellett bemutatni a Kéhli Vendéglőben az 50 éves irodalmi pályafutásának a megünneplésekor, amelyben Elisabeth Barrelt Browningnak a Lord Walter felesége című alkotását vitték színre három hangra. A szerepeket neves előadók vállalták. Maiid szerepét Keres Emil Kossuth-díjas színművész, a feleségei, a Ladyt Balázsi Judit előadóművész és a narrátort pedig Tárkáiiy Imre költő, a Krúdy Kör versszakosztályának a vezetője vállalta. 0 egykoron, ifjúkorában a Színművészeti Főiskolára jelentkezett és Majakovszkij híres ópuszát, az Iván Kozirjev vasöntő munkás új lakást kap címűt adta elő Básti Lajos felvételi bizottsági elnök nagy sajnálatára...

      Nórára pedig az a szerep hárult, hogy Lord Walter felesége, a Lady a mű végén kezébe vészé s felkéri, hogy együtt menjenek megnyerni a vacsorára a sértett Maud-ot...

Eljött a nagy nap, és amikor a Lady kezébe vette Dórát, akkor óriási helyeslő nevetés és tapsvihar tört ki...

        Ekkor Dóra nagyon boltdog volt, mert álma teljesült, hiszen szerepelhetett a színpadon! ...

Még egy csepp könnye is kicsordult!

Budapest, 2014 decembere

*
RÉSZLETEK A 2017-BEN MEGJELENT
"ÚJ VERSEK, VERSFORDÍTÁSOK" KÖTETEMBŐL
*

HOGYAN MENTETTEM MEG

EGY HARKÁLY CSALÁDOT?

Az autónk megállt a házunk előtti parkolóban, éppen a csaknem hétméteres szomorúfűzfa előtt. A fának egyik odújában, amit a harkály úr készített, élt a harkály család és néhány éhesen visongó gyermeke...

Mikor kiszálltam az autóból meghallottam a harkálymama és férje keserves sírását-rikácsolását. Ekkor már tudtam, hogy a hatalmas, lompos-farkú, vörös-színű kandúr ólálkodik az odú bejáratánál, hogy majd egy óvatlan pillanatban elkapja az egyik szülőt mancsával, amikor vagy be- vagy kirepül a lyukból....

Tudták ezt a szülők, és nem mertek az odúhoz menni, ahol éhesen sírtak a kis harkálycsemeték, aztán a macskaszagot megérezve félénken és

csendben gubbasztottak az odúban...

A fa tetejére tekintettem, és láttam, hogy az odú előtt ül, a harkályfióka pecsenyére áhítozó vérszomjas kandúr. Egyszer hajnalban, mikor a harkályszülők visongását hallottam, lementem a fához és elkergettem, egy feléje hajított, a füvön talált decis pálinkásüveggel. Előtte való nap láttam, amint szemlélte az odút és hallgatta a kisharkályok csivitelését, látta a harkályszülők szorgos odarepülését a fiókáknak szánt eledellel...

Sicceltem, de a kandúr csak ült, mint egy szfinx, és meg se moccant. Aztán nagy száraz taplóval, meg kövekkel hajigáltam, de erre sem reagált...

A szomszéd ház első emeletének lakója elmondotta, hogy egy férfi már előttem vagy fél órája próbálta elkergetni a kandúrt, de nem sikerült neki...

Aztán jöttek az érdeklődők, kibicek és drukkerek. Az egyik azt ajánlotta, hogy hívjam ki a tűzoltókat, és mondjam azt, hogy a macskám a fán van és szedjék le létrával. Maga fizetné a számlát? - kérdeztem. Majd üres üveggel dobáltam sikertelenül, háttal állva a parkoló gépkocsiknak, nehogy kárt tegyek bennük. Az üveg eltört, így aztán az utcai szemeteskosárból kiszedett vízzel töltött kólás palackkal hajigáltam, de semmi!

Hozzak egy légpuskát, hogy azzal meglőjem a macskát?” - kérdezte az egyik drukker. És a tulajdonos meg feljelentené magát állatkínzásért! - feleltem. Miért fáj az magának, hogy a macska meg akarja enni a harkályokat?- kérdezte a másik. Hiszen neki is kell élnie!- érvelt. Van tulajdonosa a szomszéd házban. Ő eteti. - válaszoltam. De a macskának vadászösztöne van és azt ki kell elégítenie!- szabadkozott tovább az illető. Igen! A gyilkolni vágyónak meg gyilkolási ösztöne van és azt is ki kell elégítenie! Ne vicceljen! - válaszoltam. Így aztán a diskurzus abbamaradt, és ő is próbálta vízzel félig telt PET-palackkal dobálni a macskát, hátha megriadt. Meg se moccant, csak lesett lefelé riadt szemekkel. No, sikeres dobálódzást!- mondották és elmentek...

Ekkor jutott eszembe, hogy egy létrát kérek a szomszédomtól és a fa törzsének támasztva közelebb kerülök a fán gubbasztó kandúrhoz. Így is lett. Közben a ház új lakója sietett segítségemre, de a kísérlet sikertelen volt, pedig már meg is dobtuk a macska hátsó fertályát. Ekkor megmozdult és feljebb mászott a szomorúfűz vékonyabb, de sűrűbb ágai közé. Így aztán megdobni már reménytelen kísérlet volt!...

Az új lakó ekkor egy lehajló ágat elkapott és rángatni kezdte, de az hamarosan roppanva le- tört. Ám ezt adta az ötletet, hogy a telefonfülke fölé sűrű nyalábokban lógó fűzfaágakhoz vigyem a létrát, így a macskának is menekülő útvonalat hagytam...

Jobb és bal kezembe is több csomó ágat markoltam, hogy le ne törjön és rángatni kezdtem. Ekkor a macska kicsit arrébb ment és megállt. Egyre erősebben tovább ráztam az ágakat és vad macskahangot utánozva rémisztgettem a kandúrt, valahogy így:

Miááuasicckrásefúúsziúkrióóóóprrrrrkrákkkkkpffffffúúúháufúúúkriúúúúúú!

A kandúr riadtan futott le a fáról, és elszaladt, oly gyorsan, hogy a társasház új lakója észre sem vette. Nézzed meg a házunk túlsó oldalán, ott szokott lenni! - mondottam. Meg is láttuk, majd mikor észrevett bennünket, hazafutott. Én meg boldog voltam, mert most, egy időre megmentettem a harkálycsaládot a macskától...

A szomszédomnak visszavittem a létrát, és elmondottam a sikert. Hallottam, valami macskahangokat, valami veszekedést! - mondotta. Én voltam. - válaszoltam, és előadtam a bősz, macskakergető hangomat., aztán jót nevettünk...

         Minden ruhán átizzadt a csaknem egyórás „harkálymentő expedícióm” során.... 

Lezuhanyoztam...

Budapest, 2016. június 6, 0 óra 53 perc.

*

TISZTELET A „KÉTKEZI” MŰVÉSZEKNEK

Sokszor elgondoltam, hogy az örömökön túl mennyi küzdelmet és szenvedést jelent a versek és a prózai művek megalkotása, azután annak közkinccsé tétele. Ekkor eszembe jutnak a festők, szobrászok, kézművesek és minden más „kétkezi” alkotóknak a szenvedései.

Mennyi lelki és testi erő kell ahhoz, hogy a fából, kőből, fémből, agyagból és a festővásznon életre keljen a csodás mű, amely a lelket vidítja és visszatükrözi a léleknek zsongását, jajdulásait, - és annak örömeit...

Mennyi küzdelem kell a festőknek, amíg a gondosan kiválasztott színeket csodálatos műbe, harmóniába elegyítik. Aztán a képeket keretezni kell, meg elvinni a kiállításokról-kiállításokra. Meg aztán mekkora kiadást jelentenek a drága festékek és a festészethez szükséges kellékek is...

Hatalmas munkabírás és lelkierő kell mindezekhez a ténykedésekhez. Mégis megteszik, mert a szent tűz ott munkál a lelkükben: szépet, gyönyörűt akarnak átadni embertársaiknak. Megmutatni azt, hogy a küszködő, szenvedő ember nem tehet mást, mint hátán hordozni a világ gondját és keserveit, ám megmutatja emberlétünk szépségeit is.

Budapest, 2016. szeptember 29, 1 óra 40 perc.