Utazásaimról


ELŐSZÓ


Sokat szerettem utazni, világot látni, "kíváncsi felfedező" voltam kisgyermekkorom óta...
A sors pedig úgy hozta, hogy sokat, sokfelé utazhattam életem során, és így megismerhettem a szűkebb és tágabb világ egy piciny szeletét.
        Ezekből az élményekből, "felfedező utaimból" átadok a Kedves Olvasónak egy csokrot...
A történeteket máskor írtam, máskor jelentek meg,  és ezt a tényt a megírás dátumában valamint a megjelenés helyének és idejének feltüntetésével, vagy lábjegyzettel, megjegyzéssel jeleztem...
        Úgy gondoltam, hogy a történeteket az életem folyásának kronológiájába helyezem, mert így még érdekesebb a velem való "barangolás". 

Király Lajos

*
A VASÚTÁLLOMÁS

Miként a faluban minden gyermek, én is szerettem a bélavári vasútállomást. Miért? Nehéz elmondani! Csak megmagyarázni lehet...
A vasútállomás volt az utak kezdete és vége. Bol­dog-nyugtalan várakozás. Elutazni Vízvárra, Barcsra Nagykanizsára, Budapestre vagy az ország más szeg­letébe. És e helyekről élményekkel telítődve visszatér­ni. Ezek a pillanatok számomra felejthetetlenek, mi­ként azok is, amikor anyám, apám, rokonaim jöttek Vízvárról, Őrtilosról, Nagykanizsáról, Búcsúszent­lászlóról, Zalátáról és Budapestről. A várakozások so­rán felidéződtek bennem régi megérkezések és eluta­zások emlékképei is ...
Az emberek gondolatokba merülve egyedül sétál­gattak a sárgás, ropogó gyöngykavicsokon, vagy má­sokkal társalogva várakoztak a vonatra. Mindig akadt, aki megszomjazott és vizet húzott a kútból, aztán a madzagra kötött, horpadt bádogpohárból jókat kor­tyolgatott a tiszta, ízletes és hideg vízből. Közben a lyukas, mohás, viharvert horganyzott vödörből han­gos csettenéssel folyt vissza a víz a kútba ...
Tavasszal és nyaranta a szemnek felüdülést jelentett a vasútállomást körülövező, színpompás táj. Mindig a tá­voli Szőlőhegyet figyeltem először, aztán tekintetem a vasútpart alatt elterülő rétre-sástengerre vetődött, ahol gólyák lépkedtek méltóságteljesen. Olykor lehajoltak a zsákmányért. Bögyüket megtöltötték békával és nekik ízlő egyéb falatokkal, aztán szárnylengetve nekiiramod­tak a levegőnek és elrepültek a Delelő irányába. A dom­bon lévő fenyőfák egyikén a fekete-barnás venyige-fé­szekben síró kis gilicék várták a gólyaszülőket...
Mikor az állomásépület elején lévő kis kupola alakú, fém jelzőharangot megütötte a fémkalapács akkor az érces, bongó fémhang jelezte, hogy a szom­széd állomásról - Vízvárról vagy Somogyudvarhely-ről - elindult a vonat. Ekkor a Szenyéri bácsi vagy Tokaji bácsi - mikor ki volt szolgálatban - kijött a zöldes-sárgás állomásépületből. Komótosan bezárta a sorompókat a vasúti átjáró mindkét oldalán. Aztán elment oda, ahol a paklikocsi szokott megállni, mely a leveleket és a csomagot hozta. Kampósbotnyelű, kibontott piros zászlóval várta az érkező vonatot Tőle nem messze állott a Postás Feri bácsi, vállán az elmaradhatatlan leveleszsákkal.
A 328-as, a 411-es vagy a 424-es mozdony pöfögve, vastag füst és gőzfelhő kíséretében vontatta a kígyózó, fekete kocsisort, amely a Konyhásiék táján a kanyar­ban tűnt fel, ha Vízvár felől és a Rekettyésnél, amikor Somogyudvarhely felől érkezett.
A mozdony az állomáshoz közeledve fékezni kez­dett. A fékpofák csikorogva, szikrázva feszültek a ke­rekeknek, majd nagy zökkenéssel állt meg a vonat. A kocsik között hangos sorozatban, csörömpöléssel, csat­tanással verődtek egymáshoz az összekötőkapcsok és az ütközők. S én rohantam a vonatajtóban megjelenő szülőkhöz vagy rokonokhoz...
Mennyire vártam anyámat, mikor Nagykanizsára utazott... Boldog voltam, mert hozott finom, kömény-­magos sóskiflit meg lókolbászt. A kicsi, szegényes fa­lusi boltunkban ezeket még nem lehetett vásárolni. Csak később, amikor a nagybetűs - vörös alapon, fehér betűvel - "FÖLDMŰVESSZÖVETKEZET" boltja meg­nyilt. A boltba olykor hoztak krumplicukrot, bocskor-szíjat, sósborszesszel töltött "likőrös" cukorkát és hit­lerszalonnát (így nevezték a vegyes ízt). Ezeket a csemegéket nagyon kedveltem, ám ritkán juthattam hozzá...
Olykor szórakozásból is lementünk az állomásra. Néztük ki utazik el, kihez jönnek vendégek, ismerősök. Meg aztán arra is kivácsiak voltunk, hogy az idegenekkel miként is bánnak a határőrök. Ugyanis csak a határsávba való belépési engedéllyel jöhettek látogatóba az idegenek vagy a rokonok. Előre be kellett jelenteni a tanácsházára, hogy kihez, mikor és ki jön. Ekkor tombolt az 1950-es Évik nagy jugoszláv ellenessége is. Titót "láncos kutyá­nak" nevezték. E légkör később enyhült. Szóval így szórakoztunk az állomáson mások baján és szerencsétlensé­gén. Aki papír nélkül jött vagy gyanúsnak találták, azt azonnal felkísérték a Gradinán lévő határőr laktanyába, hogy kikérdezzék...
Sok élmény kapcsolódott a vasútállomáshoz. Ezekből csak felvillantottam. Két emlék viszont mélyen belém ivódott. Az egyik kellemetlen, a másik pedig kellemes volt...

*
Talán 3 éves lehettem, amikor anyám mesélte, hogy búcsúba megy vidékre. Ez akkoriban szokás volt. Már több napja készülődött. Szerettem volna én is vele menni. Nem vitt el. Úgy tudtam, hogy Vízváron lesz a búcsú - gondoltam elmegyek gyalog -, mivel már egyszer voltam nagyapámmal szekérrel a vasútállomáson és emlékezetemben megőriztem az odavezető utat.
Emlékeztem arra, hogy a kocsiút a vasútpart mentén volt és a távolság sem olyan nagy, kb. 3-4 kilométer.
Elindultam rövidnadrágosan, mezítlábasán, koszosan a vízvári búcsúba. Végigmentem a Vasút utcán, a Presingék előtt, a Harasztia ház előtt. Elértem a falu végén lévő Kápics keresztfához. Tovább vezetett az utam fahídi horhosig, majd a Lánciföld és a vízvári vasúti őrház következett. Ott már a vasút melletti dombon mentem, aztán le a vasúti árokhoz, átbújtam a sorom­pókezelő drótok alatt. A vasúti átjárót elhagyva máris a vízvári vasútállomáson voltam ...
Kicsit furcsának tűnt, hogy az állomás mellett nincs falu és nincs búcsú sem. A falu egy kilométerre volt az állomástól, amit később tudtam meg. Az állomáson szóba elegyedtem az állomásfőnök velem egykorú fiá­val. Játszottunk. Boldogan mutatta kincsét, a nagy te­kercs pontokkal és vesszőkkel teleirkált távírószalagot. Már el is felejtettem, hogy én búcsúba igyekeztem. Legalábbis ez a gondolat nem foglalkoztatott egy da­rabig. Csak később. A gyanúsan kérdezősködő felnőt­teknek elmondtam: "Búcsúba jöttem. Király Lalika va­gyok. Az anyukám nem akart elhozni búcsúba. Én pedig eljöttem gyalog. Bélavárról." Ezen a felnőttek elcsodálkoztak és elmondták, hogy itt nincs búcsú, csak Berzencén. Az állomásfőnökék adtak ebédet, mert már dél is elmúlt. A délutáni hármas vonattal haza­küldtek. A kalauznak szóltak, hogy adjon le Bélaváron, mert már telefonáltak a vasútállomásra ...
A vonaton utazva a kalauz is érdeklődött, hogy miért jöttem el hazulról. Mondta, hogy milyen bátor vagyok, de ilyet máskor nem szabad tennem ...
A vonatablakból figyeltem a vasútpartot, a Drávát, aztán a fahíd meg a Presing féle híd következett. Az akácfák között pedig a falu házai suhantak el. Láttam a mi házunkat is, amikor átrobogtunk a horhosnál lévő hídon. Lassan fékezni kezdett a vonat és végül megállt a bélavári vasútállomáson.
Ott várt Irénke nagynéném, az egyik kezét hátraté­ve, melynek titkát rövidesen megértettem. A kalauz leadott. Boldogan értem földet, a "NAGY UTAZÓ".
Diadalmasan szétnéztem. Vártam a dicséretet a bátorságomért, meg hogy hazaérkezett az aranyos kisfiú. Nagynéném rögtön egy hatalmas pofonnal fogadott üdvözlésképpen. Megragadta a kezemet és hazafelé ráncigált. Mivel nem tetszett ez a fogadás, bőgni kezd­tem. Az egyik fülem csengett még a pofontól, de a másikkal jól hallottam: "Csavargó akarsz lenni? Majd adok én neked olyan búcsút, hogy öreg korodban is megemlegeted!" Ezután a másik kezében rejtegetett csípős vesszőt jól megtáncoltatta a hátamon, a fenekemen és a lábszáramon. Üvöltöttem, rángatóztam, de amásik szorító kéz nem engedett. Ugrándozva is láttam, most is bennem él a kép: az állomásról kigördülő vonat egyre távolodó hátsó kocsijáról messzire piroslott a jelzőtárcsa...
A kellemesebb emlékem 7 évvel későbbi. Szüleim felfedezték, hogy eléggé önálló vagyok. Többször is felutaztunk a Nagy Faluba, Budapestre. így aztán nyáron feltrttek a vonatra. Egyedül. A rokonoknak megírták, hogy várjanak a Déli pályaudvaron. A kalauzt, pedig megkérték, hogy segítsen átszállni Nagykanizsán...
Milyen boldog voltam, mert bíztak bennem. Hittek a felelősségemben és önállóságomban. Talán nem nagy ügy? Számomra az volt! Elrobogtam a Balaton mellett, láthattam a vidáman lubickoló embereket. Szédítő volt a tarka forgatag: az állomáson váró, siető, integető, ölelkező, búcsúzó sok-sok ember. Olykor közel került a kéklő Balaton, máskor pedig a házak, villák, fenyve­sek, virágos állomások szépsége ejtett ámulatba. Fo­nyód, Balatonboglár, Balatonföldvár, Siófok, Lepsény, Székesfehérvár olyan gyorsan jött egymás után. Pedig többórás volt az út. Az idő megszűnt létezni. Csak ittam, ittam az élményeket. Kelenföldet elhagyva már láttam a Gellért-hegyen magasodó pálmaágas Szabad­ság szobrot. Hirtelen sötét lett - az alagútban fojtó füst csapta meg az orromat, mardosta torkomat. Aztán jött a fény, az alagút vége. Feltűnt a Déli pályaudvar. Ilonka nagynéném és Aranka unokatestvérem várt öleléssel, csókkal...
Bélavári vasútállomás! Hányszor indultam el tőled és hányszor érkeztem meg hozzád!... Elgondoltam: - hány tízezren utaztak el és érkeztek meg e kicsi vasútál­lomásra az elmúlt száz év alatt? Mennyi élmény, öröm, bánat, reménykedés született ezen a kis helyen? Mi lenne, ha az a sok ember egy csodálatos varázsütésre találkozna egymással? És sétálnának, beszélgetnének a falu utcáin, terein, udvaraiban, házaiban - és minde­nütt. Hatalmas, talán százezernyi tarka tömeg zsibongana a hatszáz lelkes kis faluban. Az utcákat betöltenek a különböző korok ruhái. Egyetlenegyszer megszűnne az Idő, az időtlenség lengné be a falut. Évszázadnyi szülő, család, rokonság találkozna egymással és el­mondanák egymásnak mindazt, amit soha meg nem tehettek...
E kicsinyke, megcsonkított őrházú bélavári vasútál­lomást szeretem. Szeretem, mert életem egy darabja: -gyermekkorom egyik boldog szigete.

Budapest, 1990. április 8.

Megjegyzés:
Ez az írásom az 1992-ben kiadott "Gyermekkor tündércsodái" című könyvem 18-24. oldalán olvasható. Részleteket közöltem az írásból a 2007-ben megjelent "Hittem, amit tettem" könyvemben és ott tettem közzé az állomásépület fenti fotóját is 
Szomorú tény, hogy 2015-ben a több mint 100 éves vasútállomás is a nyomorúság, a meggondolatlanság és a kapzsiság áldozata lett: lebontották. Az 400 lelkes falu állomásán(?) megáll több vonat is, de még egy eső elleni kis bódé sincs a vonatra várakozók részére!

*

GYERMEKKORI TALÁLKOZÁSOK NAGYKANIZSÁVAL
(Részlet a  2011-ben megjelent "Kanizsa emlékképek" című könyvemből)

*
Édesanyámat mindig vártam a Bélavári vasútállomáson, hogy mikor érkezik meg Nagykanizsáról a fekete, kormos, pöfögő 328-as vagy a 411-es mozdony vontatta szerelvénnyel Somogyudvarhely felől. Örültem, ha hozott finom, puha sós-köményes kiflit és lókolbászt. Így neveztük az olcsó lecsókolbászt. Ez falun nem volt. Lókolbász meg hitlerszalonna (gyümölcsíz) csak később lett. Sőt az aszályos években a kenyérért sorba kellett állni, hogy jusson. Olykor még finom, színes selyemcukorkával is meglepett édesanyám.
Addig kérleltem, míg engem is elvitt Nagykanizsára, hiszen 6 éves koromig ingyen utazhattam, utána meg nekem is volt vasúti jegyem. Emlékszem, hogy Kanizsára főként azért utazott, mert jó ruhaanyagot tudott vásárolni, amiből Irénke néném, anyu nővére, szép dolgokat tudott varrni az öreg Zinger varrógépen. Különben a családban varrónő volt édesanyám többi nővére is. Manci néném és Ilonka néném szabóként keresték kenyerüket Budapesten. Később Manci néni, akinek Mária volt a tisztes neve, házmesterséget vállalt a Csalogány utca 41-ben, ahol a híres meseíró, Pósa Lajos élt 1915-ig.
Szóval, mint az előzőekben említettem, édesanyám végre engem is elvitt Nagykanizsára vásárlásaikor. Mindig nagy izgalommal vártam a napot. A házunktól a Garábiék háza előtt lementünk a vasútra, majd átmentünk a hídon és a Skárpa oldalon eljutottunk az állomásra. A váróteremből nyílott a jegykiadó ablaka, ahol vagy a Szenyéri, vagy a Tokaji bácsi szolgált. Később a Pápics Laci bácsi, meg olykor, tinédzser koromban már apám is, mivel továbbképezte magát a vasúton.
A szolgálatban lévők komótosan kinyitották a szolgálati helyiség ablakát. (Bent két határőr társalgott, télen meg melegedett. Ugyanis a határsáv miatt ellenőrizték a vonattal induló és érkező idegeneket, hogy van e határsáv belépési engedélyük! Továbbá nincs e közöttük olyan „gyanús” személy, aki Jugoszláviába akar disszidálni, hiszen Bélavár és Somogyudvarhely között, a Dombó csatornán akár száraz lábbal is át lehetett szökni. Fogtak is sok határsértőt, mert a határ össze-vissza kacskaringózott, és a disszidálók azt gondolták, hogy már végleg átjutottak a határon.) A kis, nyitott, retesszel csukható ablakon adták ki a jegyet.
A jegykiadásnak szertartása volt! Az aktus úgy kezdődött, hogy a kartonok közé berakott jegyek közül a bakter (az őrházaknál szolgálatot teljesítőkön kívül a kis állomáson lévő sorompókezelő-jegykiadót is így nevezték falun) kiválasztotta a megfelelőt, letépte, majd a barna asztalon lévő vastag fekete gumira helyezte. A nehéz, fémből lévő pecsétnek a fa markolatát megragadva nagyot ütött a kövér bélyegzőpárnára, majd diadalittas arccal rásújtott a faasztalra helyezett gumipárnán pihenő jegyre. Az eredmény nagy dörrenés volt, mintha lőttek volna, a szegény jegy meg mindig elszakadt.
Ha Nagykanizsára utaztunk, akkor Vizvár felől jött a vonat. Rendszerint mozdonyvontatású, de később motorvonat is közlekedett. A beérkezés előtt kézzel behajtották a sorompókat. Beérkezett a vonat. A leszállók után sietve igyekeztünk felfelé a vasúti kocsiba, hogy jó ülőhelyünk legyen. Akkoriban sokan utaztak vonaton. Személyautó egy sem volt a faluban, de az országban is csak pár ezer lehetett, annak is zöme hivatali kocsi.
Nagy élmény volt, mikor zökkenve indult a vonat és láttam a suhanó tájat. „Kihajolni veszélyes!” hirdette a kis fehér, zománcozott, fekete betűs tábla az ablakoknál, amelyeket facsavarral rögzítettek a kerethez. Ha valaki a lehúzott ablakoknál nem vigyázott, akkor beleröpülhetett a szemébe a korom, vagy az izzó szikra. Zárt ablakoknál is mindig a torkomban éreztem a mozdonyfüst jellegzetes, kesernyés ízét-szagát. Egymás után jöttek az állomások: Somogyudvarhely, Berzence, Perdócmajor, Gyékényes, Zákány, Őrtilos, Murakeresztúr, Fityeház és Nagykanizsa. Minden állomás után fürkésző határőrök járták végig a vagonokat! „Gyanús elemeket” kutattak!
A vasútállomásra közelítve először a fűtőház, a mozdony forgatók tűntek fel és a rengeteg sínpár, tehervagonokkal, illetve a Budapest felé induló, várakozó személyvonat. Másutt a mozdonyok tolattak, vagy pöfögve, gőzölögve szívták magukba a vízfeltöltő karnál a vizet.
Beérkeztünk a sárga gránitkővel borított peronra, amelyre csak úgy áradt a tömeg csomagokkal, batyukkal, kosarakkal. A hatalmas, szélesre tárt ajtón mindenki igyekezett a várócsarnokba, hol pénztárak sorakoztak. Mások pedig siettek a restibe, hogy még időbe italhoz jussanak, mert ott is mindig sokan álltak. Közben a határőrök portyáztak és figyelték, pásztázták az utasokat, hogy „nem gyanús e valaki” közülük. Esetleg kém, vagy diverzáns! Ilyen időket éltünk az ötvenes években!
A bejárati várócsarnok szépségét mindig megcsodáltam. Hatalmas falak, a pénztárak előtti fa csomagtartók csillogó rézcsöveken pihentek. A tetőszerkezet pedig szép ívelésű vaskeretek között szunnyadó kis üvegablakocskákból állt, amelyeken áttört a fény. Ha jól emlékszem, később ilyet láttam Pécsett, Győrött és Szombathelyen.
Mikor kijutottunk az állomásból, akkor mindig gyalog mentünk be a városba. Elhaladtunk a Tejgyár mellett, a vasúti szolgálati lakások mellett (Közülük egyikükben egykoron Tüskés Tiborék is laktak, miután Szántódról elkerültek.). Aztán jött a sorompó, (később a bútorgyár) az SZTK, majd a baloldalon a sárgára festett ferencesek templomának a fenséges tornya nyújtózkodott.

*

Az Ady Endre és Zrínyi utca sarkán lévő Nagy posta mellett mentünk el. Akkor még nem is sejtettem, hogy 6-7 év múlva a Zrínyi Miklós utcai keribe fogok járni, és a templom melletti fiúkollégiumban fogok lakni. Kis gyaloglás után elértük a végső célt: a vasboltot.
Emlékszem, hogy édesanyám az igazi, szép zománcos edényeket az Ady Endre út és a Szabadság tér sarkán lévő vasboltban vásárolta. Mindig tágra nyílt szemmel bámultam a sok árut. Azon csodálkoztam, hogy miként is tudják az eladók, hogy hol mi van és milyen a mérete? A vásárlás után elmentünk az utat vörös téglákkal beborított piacra, ahol mindig vettünk igazi, finom, édes, lila „sáska hagymát”, amit a kiskanizsaiak termeltek. Nagyon finom volt a házi szalonnához. Meg persze ez illett az otthon rántással készített szárazbabhoz is.
A piacról mindig elmentünk a Zrínyi utca elején lévő (talán 2. számú?) sárga házba (már rég lebontották), ahol egy nagy kapun keresztül bejutottunk egy tágas udvarba. Itt laktak Perzsákék, apám nevelőszülei, akik a Magyar utca 10-ből költöztek ide. Perzsa bácsi mindig kakaóporral bevont, mandula alakú ánizsos cukorkát szopogatott és megkínált belőle. Sőt még ajándékba is adott. Szinte most is érzem az ízét, illatát. Két nevelt gyerekük volt. Tibor a háborúban meghalt, megmaradt gyermekkori rolós tolltartóját nekem ajándékozták és sokáig használtam általános iskolás koromban. A nevelt leányuk, Margit később férjhez ment Németh Gyula bácsihoz, aki hosszú éveken keresztül, még kerista koromban is a vasútállomáson lévő MÁV utasellátóban (a restiben) volt csapos. Gyakran kínált meg finom, hideg málnaszörppel.

*

Főként anyámmal utaztam Nagykanizsára, apámmal csak egy alkalommal. Ám ez is emlékezetes maradt számomra. Mivel vasutas volt, hallotta, hogy Kiskanizsán jó borokat termelnek a sáska vasutasok, meg a többi lakosok is, és olcsón adják literjét. Kb. 6-8 Ft volt.
Talán 11-12 éves lehettem. Vonattal megérkeztünk az állomásra, onnét a sorompóig gyalogolva Kiskanizsa felé vettünk az utunkat, majd a vasút mellett bandukoltunk. Elértünk a kiskanizsai templomhoz és ott apám sorra vette a házakat. Érdeklődött, hogy van e eladó boruk. Mivel látták, hogy vasutas, bizalommal fogadták. Lehet, hogy talán az összes kiskanizsai férfi vasutas volt?! Mikor olyan helyre értünk, ahol volt eladó bor, akkor megkérdezte, hogy meg szabad e kóstolni? Persze, hogy lehet, mondták. Apám ízlelgette, kóstolgatta a decis pohárban kapott vörös bort és dicsérte, hogy milyen finom. Aztán a kiürített poharat letette, megköszönte, majd megjegyezte, hogy kicsit körbenéz a környéken és visszajön. 10-12 ház után már 10-12 pohár bort köszönt meg. A hangulata emelkedni kezdett és megeresztette vicceit, humoros katonatörténeteit. Vele nevettek a bortulajdonosok is. Mikor csaknem 1 kilométer utat megtettünk a portyázás közben, már fáradni kezdett, a bor is hatott. No, fiam menjünk vissza az első borosgazdához, mondotta, mindegyik bor egyformán jó. Minek cipeljünk feleslegesen a bort? Vegyük meg az elsőnél...
Úgy is lett. A borosgazda meg mondotta, tudta, hogy visszajön, mert az övé a legjobb bor (A cigány is a maga lovát dicséri  tartja a közmondás.). Megtöltötték a két ötliteres demizsont, kifizette és elindultunk gyalog a vasútállomásra. Az egyik demizsont én vittem, a másikat ő. Félúton lehettünk, amikor megbotlott egy kőben, és elesett. A demizson a fűbe gurult, de nem törött el, viszont a dugó kiesett belőle, és glugyogva kezdett kifolyni a bor. Szerencsére az eldőlt demizson mellett volt a dugó, gyorsan visszadugaszoltam...
Apám felállt, leporolta kabátját, majd utána hangos erőlködéssel a reggeli babfőzeléket viszont látta a fűben. Megijedtem, mert még sohasem láttam így. Ekkor is csak spicces volt, és a sok savas bor megárthatott neki. Zsebkendőjével megtörölte a száját. Rám nézett. Nevetett egyet és azt mondta, hogy kikergette a rókákat a rétre...
Rövid pihenő után továbbmentünk az állomás felé. Utána nem történt semmi, szerencsésen megérkeztünk. A vonatra szálltunk és hazautaztunk Bélavárra...
Soha többé nem mentünk Kiskanizsára borért.  

*
A BERLINI VIT-ES EMLÉKEIM
(Részletek a 2007-ben megjelent „Hittem, amit tettem” című könyvemből)

Nagy országos készülődés volt a Berlinben megrendezésre kerülõ X. Világifjúsági Találkozóra, a VIT-re. 1973. április 7-én részt vettem a „10X10 a X.VIT”-re országos vetélkedő megyei döntőjén Zalaegerszegen. A kategóriámat megnyertem és így tagja lettem az 5 fős csapatnak, amely az országos vetélkedõn küzdött Zala megye színeiben a Berlinbe való kijutásért…[...]

*
Megkezdődtek a VIT vetélkedõ országos területi döntõi, amelyek elõször a rádióban, majd a TV-ben zajlottak. Négyes csoportokban vetélkedtünk. A mi csoportunkban a budapesti IV. csapat, Békés és a Somogy megyei gyõztesek voltak…[...]

A TV vetélkedőt Wisinger István vezette. Arról faggatott, hogy miért végzek annyi társadalmi munkát, illetve a különféle feladatokat lehetséges-e elvégezni egy embernek. Kérdéssel válaszoltam. „Ugye csodálkozunk, ha egy súlyemelő tonnákat emel, amikor edz? A közösségért végzett munkába sem kell és lehet belepusztulni, ha az ember azt szívesen végzi, és vannak társai is!”
Táncolni is kellett egy néptáncot. Én roptam, sikeresen. A versenyt a zalai csapat nyerte. A közönség is szavazhatott a 10 legjobbra, ha a egy szimpatikus versenyző csapata nem jut ki, akkor õ egyénileg kijuthasson a VIT-re. Sikerült megszerezni a fotót, amelyen a fényképem szerepelt és egy körcímkére ráírták a nevemet, azt hogy Zala megye és középen nagy számokkal a közönségtől kapott 11677 szavazatot. Ezzel a legjobb 10 közé kerültem – a középmezõnybe – , így bebiztosítottam Berlinbe való utazásomat. A fotót féltve őrzöm…

*
1973.július 28- augusztus 5. között vettem részt Berlinben a X. VIT-en. Szállás a HUMBOLD Egyetem kollégiumában volt. Első nap mi, zalaiak sétáltunk az Alexander platzon, az MTI fotósa Friedmann Endre képet készített rólunk, amely a TV-ben és a Nõk Lapjában is megjelent. Délután hosszasan vonultunk Berlin utcáin az ünneplő, éneklő nemzetközi tömeg sorfala között és három órás fesztiváli hangulat után bevonultunk a megnyitó helyszínére, a Fesztivál (Az egykori Olimpiai) Stadionba.
Második nap a „Szolidaritás indokina népeivel; most vagy soha!” címmel találkozók voltak. Este a Magyar Nagykövetségen fogadáson vettem részt, itt alkalmam volt autogramot kérni a Komszomol elsõ titkárától és SZEBASZTYIANOV ÛRHAJÓSTÓL. Most is õrzöm az autogramokat. Harmadik nap sport események és bemutatók zajlottak , a negyediken a perui, chilei és a panamai fiatalokkal való szolidaritási gyûlések és találkozók voltak. Ekkor sok jelvényt gyûjtöttem…
Számomra emlékezetes, – nagyon sok szimpatikus chilei fiatallal találkoztam, sok jelvényt kaptam tõlük és elgondoltam, hogy rá egy hónapra, 1973. szeptember 11-dikén, a chilei puccskor talán sokan meghaltak közülük.
Volt találkozó a franciákkal, melynek során gyakorolhattam a nyelvet. Voltunk vidéken, Wárenben, hajóztunk a Müritzi tavakon. Alt Schwerinben pedig NDK-ban dolgozó magyarokkal is találkoztunk.
A Hetedik napon hajókirándulás volt a Berlini tavakon, majd szabad programok során ismerkedtünk Berlin nevezetességeivel. Az est folyamán monumentális programban volt részünk a Treptowi Szovjet Emlékparkban.
A nyolcadik napon, az NDK Ifjúság Napján nagy karnevál-szerû felvonulást tekintettünk meg Karl-Marx Allén, este pedig vízi és sport parádén vettünk részt.
A kilencedik napon sétáltunk a híres Alexen és a TV toronynál, majd este záró ünnepély volt, amikor láthattam Angela Davis-t, aki a fesztivál díszvendége volt és a X. VIT-nek a világ népeihez szóló felhívását olvasta fel.
*
A VIT kulturális delegációjának volt a tagja többek között Antal Imre műsorvezetõ, Hofi Géza parodista, Boros Lajos pol-beat énekes, Sas József elõadó, Forgács Gábor jódlizó, Kovács Kati táncdalénekes, a Bergendi Együttes és a Lokomotiv Gt.
Életem egyik legnagyobb élménye volt a X.VIT-en való részvételem. A VIT relikviáit még most is õrzöm. Itthon nagyon sok élménybeszámolót tartottam…

Budapest, 1973 augusztusa

*

A KULTÚRA KÖVETEI
Az „ALFÖLD” szövetkezeti néptáncegyüttessel Franciaországban
(Az írás könyvben először 2017-ben  az "Emlékek, tájak, utazások" -ban fog megjelenni)


A népi hagyományok ápolása, a tánc, a zene, a népi kultúra megőrzése és to­vábbvitele az ifjú generáció számára szép és nemes feladat. Erre vállalkozott az 1974-ben megalakult csongrádi „AL­FÖLD" szövetkezeti néptáncegyüttes is. Hogy munkáját milyen siker koronáz­ta, azt jól bizonyítja az 1982-ben elért arany fokozatú iminősítés.
Külön öröm, amikor egy együttes olyan szintre emelkedik, hogy művé­szetét a kultúra követeként, határain­kon túl is bemutathatja. E külföldi sze­replések jelentősen hozzájárulnak a né­peik kulturális értékeinek cseréjéhez, különféle társadalmakban élő emberek gondolatainak, eszméinek, életének a megismeréséhez. Lehetőság nyílik arra is, hogy megismerjük a külföldi szö­vetkezést és reálisan értékeljük helyün­ket, szerepünket, gazdasági-társadalmi, kulturális eredményeinket a világban, Európában.
Alkalmam volt az „ALFÖLD" tánc­együttesnek Franciaországban két folklórfesztiválon, több községben, városban való szereplését figyelemmel kísérni.
A csodálatos úton, remek kánikulai időben robogott autóbuszunk Jugoszlá­via és Olaszország útjain, sztrádáin. Megcsodálhattuk rövid ideig Trieszt és Genova ősi falait, a város hangulatát, Olaszország sok-sok alagútját, viadukt­ját, hegyeit, s a mediterrán vidék szép céd­rusfenyőit. Majd Franciaországba érve a Földközi-tenger szép kékjét, a pálmá­kat és kaktuszokat, Marseille-be téved­ve a város hangulatát. Magunk mögött hagyva Montpelier-t és Toulouse-t, Bazas-ban az egyik regionális francia rá­dió, a FR-3 AQUITAINE egyenes adásban 10 percnyi tánc és zenei prog­ramot vett fel, majd az esti menetítánc után sikeresen mutatkozott be az együt­tes fergeteges műsorával.
Ezt követően Bordeaux-on keresztül jutottunk el Saintes-be, a 2000 éves, mintegy 40 ezer lakosú városkába. Az együttes meghívás alapján vett részt a X. Nemzetközi Folklórfesztiválon, a „JEUX SANTONS"-on, azaz a Saintes-i Játékokon. A városkát a „művészet városának" is nevezik a katalógusok, amelyet jó kulturális szervezőkészsé­gével méltán érdemelt ki. A fesztivál ideje alatt nemzetközi folklórkiállítás is volt, ahol nagy sikernek örvendett a magyar kiállítási rész is. Rajtunk, ma­gyarokon kívül részit vett Bolívia, Bra­zília, Lengyelország, Olaszország, Iz­rael, Finnország, Togo egy-egy nemze­ti vagy amatőr együttese, illetve a francia vendégegyüttesek. Az „AL­FÖLD" táncegyüttes rendszerint éjfél körül lépett fel, és a már kifáradt kö­zönséget jó iramú, tetszetős és fergete­ges táncaival hozta lázba. Táncukhoz a „Csobolyó" együttes adta a zenei kí­séretet.
Felejthetetlen a XIII. századbeli ka­tedrális, a római kori Aréna, az Arc Germanicus, a város parkjai, utcái, üz­letei, a július 14-i nemzeti ünnep kar­neváli hangulatú színes menettáncai.
Alkalmunk volt szerepelni Aigre-feuille-ben, Arnieresla-Giraud-ban, Fourasban, egy St. Vincent melletti kultúrközpontban. Tombolt a közönség a csaknem reggelig tartó táncprogramon. Aztán ehndultunk La Rochelle-be, az ősi városba, szerepeltünk St. Louis-ban és Carnac-ban, vendégeskedhettünk Les Sables d'Olonne-ban, – a híres tenger­parti strandon először fürödtünk a ten­gerben, azaz az Atlanti Óceánban, rácsodálkoz­va a monokinis fürdőzőkre, beszélget­ve vendéglátóinkkal az életről, a világ­ról, a megélhetésről. S végül Concarneau-ba érkeztünk, ahol családoknál helyeztek el bennünket.
Concarneau-ban az I. Nemzetközi „Bugal-Ar-Mor" {A tenger gyermekei) fesztiválon vettünk részt Lengyelor­szág, Olaszország, Ausztria, Dánia és Bulgária együtteseinek társaságában. Megismerkedtünk Franciaország máso­dik legnagyobb halászati városkájával, az éjszakai halászhajók beérkezésével, a reggeli halbörzével, az óceán szabá­lyosan váltakozó emelkedésével és süllyédesével, az ínyenc langusztinával és a kék kagylóval.
Lorient-ban az .ALFÖLD" néptáncegyüttes nagy sikert aratott a gálaes­ten. Tapsolt, tombolt a közönség és ütemesen kiáltotta: „Hongrie! Hongrie!"...
Aztán másnap sírva búcsúztak egymás­tól az együttes tagjai a vendéglátóktól, a kedvessé vált ismerősöktől...
Persze nehéz volt a búcsú. Mindenki fogad­kozott, a minél előbbi találkozás re­ményében szakadtak el egymástól, s lassan a távolban levő integető kezek is eltűntek.
*
Megjegyzés:
Az írásom a „Kereskedelem technika” című szövetkezeti újság 1982/10. számának 40 oldalán megA kultúra követei” címmel.
Boldogan tudósítottam a 2 hetes francia turnéról, amelyen az „ALFÖLD” néptáncegyüttessel vehettem részt a SZÖVOSZ-ban végzett munkám elismeréseként. Ekkor 35 éves voltam, és nyugatra, Franciaországba először utaztam. Örültem azért is, mert beszélek franciául. Az együttes vezetője Góg János volt, aki ma sikeres többkötetes költő, a Magyar Kultúra Lovagja, a Raszter Kiadó, valamint a Faludy György Irodalmi Műhely vezetője.

                                                                                  *
                    ÚRISTEN! ÉN MAJDNEM MEGHALTAM!
           (Részlet a „Hittem, amit tettem” könyvemből)

1986 nyarán Szegedre mentem Trabantommal a Csongrád megyei iskolaszövetkezeti tanárelnökök továbbképzésére, ahol előadást kellett tartani. Az idő csodálatos volt. Kistelek elõtt az út mellett láttam egy cigányasszonyt, a leányát és velük egy kisbaba is volt. Felkéredzkedtek a kocsira. Megsajnáltam és felvettem
őket és ekkor éreztem, hogy nem nagyon mosakodtak, pedig kulturáltan voltak öltözve. A bűz terjengett a kocsiban. Kisteleken kiszálltak. Isten áldását kérték rám, amiért felvettem õket...
Nagyon siettem. Kifelé indultam Kistelekrõl és nagyon mérgelődtem, hogy ha szegény is az ember, de azért mosakodnia mégis kellene. 60-70 km-es sebességgel mentem, és bosszankodva húztam le a jobboldali ablakot, hogy kiszellőztessem a kocsit. A terep teljesen egyenes volt.
Mikor az ablakot lehúztam jobb kézzel, a bal kezemmel a kormányt enyhén balra vezettem. És ekkor történt a baj. Egy szembejövő autó, amit észre sem vettem, oldalról az első bal kereket meglökte. Pillanatok műve volt. Az ütéstõl a kormány-összekötõ rúd eldeformálódott és az autó kormányozhatatlanná vált. Mellettem suhantak az autók, eldübörgött egy kamion. Lassan fékeztem és a kormányt jobbra húztam, de az nem engedelmeskedett, hanem csak ment balra a sással teli, mély árok felé. Előttem az életem képei peregtek…
Az árokban landoltam. A kocsi lassan oldalra dõlt és éktelen durranást hallottam. Azt hittem, hogy felrobbant a kocsi, pedig csak a Trabantnak a furnér lemezbõl való teteje durrant szét a dölés okozta feszültségtől…
Azóta bennem van a történet és mindig eszembe jut, ha fejfákat látok az utak mellett. Az elõzményt, az esetet és a következményeit „ÚTMENTI FEJFÁK KOSZORÚVAL címmel kívánom megírni…
Ekkor jutott eszembe: „Úristen! Én majdnem meghaltam! Azt sem tudják sokan, hogy milyen sok verset írtam. Talán még sikeres költõ is lehetek?!”
Mikor a tanfolyamról hazautaztam, akkor lázas munkával szedtem elõ a verseimet és csiszolgattam õket Egyre többet jártam a Mûvészetbarátok Egyesületébe…

Budapest, 1986. nyarán

Megjegyzés.
Az írásom a „Kereskedelem technika” című szövetkezeti újság 1982/10. számának 40 oldalán megA kultúra követei” címmel.
Boldogan tudósítottam a 2 hetes francia turnéról, amelyen az „ALFÖLD” néptáncegyüttessel vehettem részt a SZÖVOSZ-ban végzett munkám elismeréseként. Ekkor 35 éves voltam, és nyugatra, Franciaországba először utaztam. Örültem azért is, mert beszélek franciául. Az együttes vezetője Góg János volt, aki ma sikeres többkötetes költő, a Magyar Kultúra Lovagja, a Raszter Kiadó, valamint a Faludy György Irodalmi Műhely vezetője.

                                                                               *
VILÁGOT LÁTNI
Az 1989-ben megjelent „Fény és Árnyék” című könyvemből)

Milyen öröm, ha kezedben lapul az útlevél és hosszas tervezgetés után indul veled a vonat, az autóbusz, a sze­mélygépkocsi, a hajó vagy a repülőgép: — kitárul előtted a világ.
Talán ilyen érzelmek kavarogtak az ezertitkú ismeret­len felé induló Kolumbusz, Cortez, James Cook, Marco Polo, Amundsen, Körösi Csorna Sándor és Jelky András lelkében is?
Ezt érezhették a mesterlegények, nekivágva a nagyvi­lágnak, hogy szakmájukat tökéletesítsék: megismerjék a várakat, hajókat, katedrálisokat? Ez az érzés töltötte be Ady, József Attila, Illyés Gyula, Munkácsy, Liszt, Bartók vagy Kodály szívét? Ezt érezhették az útnak in­duló írók, költők, zenészek, szobrászok, művészek és tudósok?
Világot látni! Vagy a Mindenséget? Mint Gagarin a szűkös űrgolyóbisban kuporogva? Talán még az is átvil­lant agyában, hogy vissza sohase tér? ...
És a többiek? - A Szojuz, a Szaljut, az Apolló, a Challenger fedélze­tén? Ök vajon mit érezhettek? ...
Világot látni! Öröm és vágyakozás: — lásd miként él az ember másutt, mit eszik, hogyan viselkedik, hogyan dolgozik, beszél, szeret és küszködik? Milyen az az öröm, mikor idegen hangok röpködnek körötted, s te nézed az idegen utcákat, tereket, szobrokat, mú­zeumokat és festményeket, melyeket csak könyvekben vagy filmekben láttál — vagy még ott sem?
Milyen öröm, mikor Párizs utcáin sétálsz vagy széttekintesz az Eiffel toronyból?. Milyen öröm, amikor hal­lod a Big Ben zenéjét, vagy a Kreml toronyórájának üté­seit? Milyen öröm, mikor New York felhőkarcolói kö­zött elgondolod: apró és törékeny az ember? Milyen öröm, mikor látod a Ganges partjait, a riói karnevál szé­dítő forgatagát, a Monacada erődöt, vagy a Nagy Fal útjait járod filmfelvevőddel? Milyen öröm, mikor rád te­kint a Colosseum, a Tadzs-Mahal? Milyen öröm, mikor az Akropolisból nézed a várost, vagy Olimpia ligetében sétálsz? Mikor Alexandriában időzöl, vagy rád tekint az ezertitkú Szfinx? Milyen öröm, mikor hánykódik veled a tenger, az óceán vagy hótenger-felhők felett a repülőgép ablakából rácsodálkozol a mindenségre? Milyen öröm, mikor suhan veled a Kék Nyíl és rád te­kint a Fudzsijáma?
Milyen öröm, mikor idegen nyelven beszélsz és visz-szaszólnak angolul, franciául, németül, oroszul, olaszul, spanyolul, kínaiul, japánul, arabul, lengyelül, románul vagy eszperantóul? Milyen öröm, mikor bárhol a világon magyar szó röppen feléd?
Milyen öröm, mikor más tájakat, arcokat, házakat, fo­lyókat és erdőket látsz? Milyen öröm, mikor tengerpar­ton pihensz és körötted napoznak a szép mellű nők? A nudista strandon pedig elgondolkozol: milyen szép és milyen csúnya tud lenni az ember mezítelenül? . . .
Milyen öröm, mikor nézed a kirakatokat és milyen szomorúság, mikor elgondolod, hogy mennyi valutád van? Milyen öröm, mikor emléktárgyakat adsz ajándék­ba, mások pedig irigykedve és kíváncsian bíztatnak: - me­sélj!
Örülsz és egyszercsak szomorúság hasít beléd: milyen kevés helyen is voltál? Es mások: akik még sehol sem voltak? Milyen szomorúság? Miért nem láthat mindenki a világból egyre többet? Hiszen akkor még boldogabb és emberibb lenne, mert önfeledten átadhatná magát a fölfedezés titkokat feltáró gyönyörűségének...
Milyen szomorúság, hogy egyeseknek sok pénze van, tömérdek, mások meg köznapi gondokkal küszködnek: legyen elég tej vagy kenyér? És vannak, akik éhenhalnak!
Milyen öröm, hogy elindulsz világot látni és milyen keserűség, hogy még mennyi mindent kellene látnod? Milyen öröm, hogy sokoldalúbb, megfontoltabb, emberibb mértékkel gondolkodó lehettél? Milyen öröm, hogy látod: nyugodtan élünk és milyen keserűség, hogy mégiscsak nyugtalanul és zaklatottan, az élet apró szép­ségeit nem is keresve?
Milyen öröm, hogy elmehetünk világot látni és milyen öröm, ha visszaérkezünk? Milyen öröm, hogy hazaérkez­tünk, mert itt születtünk, itt élünk, itt boldogulunk és itt szenvedünk?
MILYEN ÖRÖM,HOGY HAZAÉRKEZTÜNK?
ITT VAGYUNK OTTHON, MERT EZ A SZÜLŐ­FÖLDÜNK!
EZ A MI HAZÁNK: MAGYARORSZÁG!

Budapest, 1987. július 5
                                                                            *
EGY BRÜSSZELI UTAZÁSOM EMLÉKEI
(Részlet a „Hittem, amit tettem” könyvemből)

Az iskolaszövetkezés nemzetközi segítése céljából szorgalmaztam az SZNSZ-nél (Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége) az Oktatási Szakbizottság keretében az Iskolaszövetkezeti Bizottság létrehozását. Ennek során felmérték a világ iskolaszövetkezeti mozgalmát és 1994-ben Brüsszelben tanácskozásra került sor e témában, amelyen részt vettem és fölszólaltam angol nyelven, majd a vitában francia nyelven vettem részt.
A brüsszeli tanácskozás a szakmai sikereken túl azért is emlékezetes volt számomra, mert láthattam az Atomiumot, amely az egykori világkiállításra készült. 
Sétáltam a szép Grand Place-on, láthattam a királyi rezidenciát, elmentem Byron egykori lakhelye, valamint az Európai Unió palotája mellett. Megkóstolhattam az õsi, patinás piacon a Tenger gyümölcseit, fényképezkedtem a világhírû Manöken Pis szobra elõtt, vásárolhattam brüsszeli csipkét és ellátogathattam a tõle 15 km-re lévõ Waterlooba, ahol Napóleon egykor vereséget szenvedett…
Megtapasztalhattam az olaszok éjszakai felvonulását, tülkölését, éneklését és örömmámorát a brüsszeli utcákon, mivel futballcsapatuk világbajnok lett.
A brüsszeli sikeres tanácskozás eredményképpen 1995-ben egy könyv készült az európai iskolaszövetkezetekrõl, és az összeállításban magyarországi koordinátorként szerepelek. A könyvet, mint életem fontos munkájának ereklyéjét – őrzöm…
*
Az emlékek első lejegyzése 1994. nyarán történt

*
NÉHÁNY GONDOLAT A PHENJANI VIT-TEL KAPCSOLATBAN
(Részlet a „Hittem, amit tettem” könyvemből)


Megindultak az előkészületek a XIII. VIT-re, amely Phenjanban kerül megrendezésre. Az elõkészítő bizottság vezetõje Gyurcsán Ferenc, a DEMISZ (a KISZ utódszervezete) alelnöke volt.
A SZÖVOSZ Ifjúsági Bizottságát képviseltem a VIT Elõkészítő Bizottságban. Több ülés is volt. Végül Gyurcsán elfoglaltsága és egyéb más okok miatt lemondott a bizottsági és elnöki tisztérõl. Az elõőkészítõ bizottság vezetõ nélkül maradt. Így delegáció vezetőt kellett választani. Egy szegedi egyetemista lett a vezetõ. Pár szavazattal maradtam le és így a VIT delegáció helyettes vezetője lettem. Ám a vezetõ rutintalansága miatt sok diplomáciai feladatot nekem kel-lett megoldani Phenjanban…
Látszott az országban folyó politikai küzdelem és a politikai helyezkedés. Az elõzõ VIT-ek tradicionálisan megszokott, TV és a sajtó reflektorfényében zajló, a VIT delegációk ünnepélyes búcsúztatásához hasonló ünnepség tulajdonképpen alig volt. Itt a magas szintû állami vezetõre és az ünnepélyes eskütételre gondolok. A delegáció gondozásának és mozgatásának a hatalmas terhe, a MISZOT megbízásából a DEMISZ külügyi osztályának munkatársaira hárult. A MISZOT tagszervezetei a vajúdó társadalom minden rétegét és irányvonalát képviselték. A delegáció tagjainak kiválasztása is sok kívánni valót hagyott maga után…
Sokan egyszerû kirándulásnak vélték a VIT-et és a delegáció fiatal tagjainak kb egynegyede még külföldön sem volt...[...]
*
Részt vettem Phenjanban a XIII. VIT-en, 1989. július 29 augusztus 10 között. A delegáció helyettes vezetõje voltam. A VIT idõszaka alatt jött a hír, hogy meghalt Kádár János. Delegációnk egy hölgy tagja fekete blúzát vágta apró csíkokra és azt tettük ki gyász jeléül. Ezzel minden szervezet egyetértett.
Rengeteg a relikviám és az élményanyagom, egy könyvet tenne ki. Egyszer majd megírom. Tanulságos...
Budapest, 1989. augusztusa
*
           ISTEN TENYERÉBEN RINGATÓDZVA
(Az írás könyvemben most jelenik meg először teljes terjedelemben)


Felbúgnak a motorok, zúgnak egyre erőteljesebben. Szinte beleremeg a repülő, oly szédületes a motorok pörgése. Mintha láthatatlan óriás szorítaná a földhöz a gépet. Aztán kegyesen elengedi, és egyre nagyobb gyorsulással robog a repülő, majd mint a madarak, mikor szárnyukat csapkodva elrugaszkodnak a földtől, úgy vesz bennünket is tenyerébe az erő, és repít egyre feljebb és egyre messzebb...
Alattunk hatalmas tó, rajta hajók ék-alakban hasítják a vizet. Fények csillannak, majd futnak a vizén. Partok távoli kontúrjai látszanak. A bemondó belebúgja a mikrofonba, hogy Ázsiába repültünk át ebben a pillanatban. Furcsa érzés. Gondtalanul szállunk, alattunk a felhők mint egy mesében: felhőszobrok, hegyek és völgyek, árkok és szakadékok. Aztán olyan a táj, mint a hóolvadás utáni jéghegyek, jégcsipkék ezernyi sokasá­ga, majd hirtelen mintha hótengeren, hósivatagon siklanánk Es varázsütésre szétoszlanak a felhők, még gomolyognak, ka­varognak, elúsznak ablakunk előtt. S végül feltárul Szibéria folyóktól szabdalt, szabályosan és cikk-cakkban kanyargó, szétszakadó és ismét ölelkező látványa. Lágyan, puhán repü­lünk: Isten tenyerében ringatódzva...
A Nap vérző fátyolban. Már sötétedik, ám a színes felhővo­nal fölött még kék az ég, alattunk pedig Szibéria alszik, mint a modern jégkorszak csodája. Folyók kanyargásai, tavak kör- és szabálytalan alakzatú csillogó szemei. Tüzek, fények, akár sok­sok pásztortűz, Szibéria reményeinek tüze; felfedezések tüze; bátrak és lemondok, reménykedők és kutatók tüze. Egyre több fény villan felénk. Fúrótornyok fényei, fúrótornyok fény-gyön­gyei. És a sötétség egyre jobban uralja a tájat. Alattunk sötét, koromsötét. Később egy-egy felhőköd villan, fölötte egyenes vonalban a vörös és a fekete színek egymásba olvadása, szép­sége, mindenható természetessége és művészete. Hirtelen fekete ék fúródik a vörös fénysugár közé, fölötte bíborvörös, sárgásvörös fények, majd világoskék színek, melyek fokozato­san sötétkékbe és feketéllő kékbe fordulnak...
Feltűnik a Hold karéja a kék és a vörösfekete színek között. Aranyló, vékony kis sarló most a Hold. A bűvöletből a stewardess hangja zök­kent ki: „Novoszibirszk közeledik!" Ismét kitekintek az abla­kon: a Hold mint egy hűséges vándor követ bennünket. Egyre sötétebb az égbolt. Ereszkedünk. A Hold sarlója sötét felhő-csí­kok között. A bemondó ismét megszólal: „Novoszibirszk kö­vetkezik! Kérem az öveket becsatolni!"
Visszazuhanok a valóságba. Érzem, ahogy ereszkedünk le­felé. Erős fülfájás és fejfájás gyötör, mintha lézeres fül-, vagy agyműtétet végeznének rajtam. Mintha agyamat szeletelnék. Fülem bedugul, pattog, suhog. Fájdalom marcangol. A könny ömlik a szememből, mint a záporeső...
Nagyon hosszúnak tűnt a földreérés!...
*
Ismét a levegőben. Novoszibirszk felett. A repülőgép rádió­jából Edith Piaf éneke zsong felénk. Alattunk Novoszibirszk, az ébredő város az Ob folyó két partján...
Távolban, a horizont felett bíborvörös és narancsvörös fé­nyek, sárga, halványkék és kék fények. Alattunk kanyarog a folyó, rajta fények villannak, ébred a kéklő-lilás Szibéria. A horizont felett egyre több bíborfény, ébredés: bíborébredés. A műszerek friss levegőt suhintanak a gépbe, a levegő robog a tüdőnkbe. Hirtelen felerősödik a repülőgép motorjának a zú­gása...
Körbenézek. Egyesek fáradtak és az alvással viaskodnak, mások már alszanak. Az út felét tettük meg. Phenjan messze még!...
Hajnalodik. Vöröslő Nap kúszik a horizontra, jön egyre fel­jebb. Vakít, akár az izzó fém. Belenéztem, szemem előtt fények és piros szegélyű zöld karikák ugrálnak. Fülem suhog, pattog.Olykor mintha lejjebb zuhannánk, mintha döcögős lenne az út...
A stewardessek reggelit hoznak. A váltószemélyzet jön. Ki­nézek a gép ablakán. Már narancsvörös a Nap, és ismét bele­nézek. A karikák ismét táncot járnak előttem. Mindenki ébren van. Éhes. Alattunk nyújtózkodik Szibéria, ébred a világ. Ébred a világ, s nekem viszket a szemem, zsibbad a lábam. Álmos vagyok. Nagyon. Álomba zuhanok -
*
Keserves ébredés. „A Bajkál-tó látható alattunk!" - turbékol­ja a stewardess. Kinézek az ablakon, és egyből elszáll szemem­ből minden álom. Csodálatos a táj. A tó körül hatalmas hegyek, mint valami szabályos terepasztalon. A fény-árnyék játékának csodálata. A völgyben, a hegyek között sötét árnyék ásítozik, s a kopár hegyek, gerincek barnasága, szürkesége tarkállik. Oly­kor fehér foltok villannak elő: a gerinceken, csúcsokon fészkelő hó. Hegyek, hegyek, hegyek. Köztük kanyargó folyó, aztán erdők zöld foltja, majd kopár hegyek, havas gerincek váltako­zása. Amott mintha óriási kard hasította volna szét a hegyeket, mintha gigantikus szörny harapott volna ki egy darabot a hegy testéből. Pedig az idő, a szél, a hó munkálta csodálatos-félelme­tessé a tájat...
Mongólia felett repülünk!" - jelzi a kapitány. 10 °C a hőmér­séklet. Az egyik oldalon hegyek tolulnak a magasba, a másik oldalon a hegyek között fennsíkok, völgyek. Széles, zöld csí­kokban sorakoznak a vetések, erdők. Mongólia!...
Mongólia! Milyen ősi név?! E névtől rettegett a világ. Európa, hazánk. Innét eljutni Európába: vándorolni, ölni, gyilkolni. A félelmetes Horda fegyvereitől jajdult hazánk immár csaknem 750 éve-Mongólia! Milyen egzotikus, különös világ! Hegyek, hegyek, hegyek. A messzi végtelenbe nyúlva...És ismét ereszkedünk.
Zúg a fülem, a fejemet most szeletelik. Suhogó hangok, égető fájdalmak. A hangok a fájdalmakon átvergődve jutnak a tudatig. Hiába szopogatok cukorkát és nyelek nagyot. A fájdalom jelen van. Kinézek az ablakon. He­gyek, és közte világoszöld fennsíkok, apró kis települések, majd ismét hegyek és ismét völgyek. Feltárul Ulan-Bator. Fent­ről rendetlen városképet mutat. Utak összevisszasága. Kőhá­zak, jurták. A hegy tövében folyó...
Körberepüljük Ulan-Batort. Egyik oldalon a kopár hegyek kis zölddel tarkítva, mint mikor az őszi vetés sorolni kezd a barna földeken. Aztán hegyek, akár a holdbéli táj. A völgyben jurták, majd nagy területű szántó és vetés. A kör lassan bezárul. Utakat látni, rajtuk teherautókat, majd víztározót, mellette hő­erőművet magas és tömzsi tornyokkal-kéményekkel, amelyek füstöt és gőzt okádnak. Majd ismét jurták. Ereszkedünk lefelé. Repülőket és katonai helikoptereket látok. Előttünk hegy ma­gasodik, a hegycsúcson erődítmény. A repülőtéren építkezés folyik. Földhányások és sóderhegyek. Billen egyet a repülőgép, ismét a távoli hegyeket látom. Ujabb billenés, és meglátjuk Ulan-Bator zászlóerdőkbe öltöztetett repülőterét...

*
Míg a repülőn elvégzik a műszaki ellenőrzést és feltöltik kerozinnal, mi a repülőtéren mászkálunk, bámészkodunk. Il­letve a kis, szűk repülőtér várótermének üvegén keresztül szemléljük Mongóliát, vagyis annak egy kis darabkáját.
A XIII. Világifjúsági Találkozó Phenjanba utazó delegációját búcsúztatják. Ulan-Bator repülőtere több európai VIT-küldött-ség várakozóhelye. A tranzit-váróteremből nem megyünk, nem mehetünk ki. Az üvegablakon keresztül nézzük a kint várakozó mongol embereket.
Nagy díszsorfal, ünnepélyes katonazene, hosszas búcsúzta­tó szöveg. Majd kísérő tömeg el, a delegáció a repülőgépre fel... Mi pedig téblábolunk fáradtan, zsibbadtan. Nagy a hőség...
Egyesek mély álomba zuhannak, és szundikálnak fotelben, újságra ülve, kézitáskára telepedve. A bátrabbak a büfében vásárolt kumiszt kortyolgatják, és kínálgatják a kíváncsiskodó­kat. Néhányan díszes mongol sapkát vásárolnak. Az idő lassan telik. Idegtépő a várakozás...
Két és fél órai mongóliai tartózkodás után gépünk elhagyja Ulan-Batort. - Még három órát utazunk! - közli a pilóta. Aztán ételt hoznak, melyből nem sokat eszünk, mert nagyon fáradtak vagyunk. A hőség kikészített mindenkit...
Álomba zuhanok. Sok szép dolgot nem láthatok a repülőről. Pedig Kína és Észak-Korea sok szépséget tartogatott számom­ra...
Az égi utazó mégis boldog, mert Isten tenyerében ringatódzva egy kis szépséget mégiscsak meglátott a világból.
*
1989. július 29-30.: Moszkva-Novoszibirszk -Ulan-Bator-Phen-jan között repülve, olykor földet is érezve a lábam alatt.
*
Megjegyzés: 
Az írásból részlet jelent meg 2007-ben  a „Hittem, amit tettem” könyvemben.

                                                                                                        
 *
ÁLMOK VÁROSA: NEW YORK
Az írás könyvemben most jelenik meg először teljes terjedelemben)

New York…New York” – agyadban zsong az ismert ének .Ízleled ajkadon a szót: New York. Oly távol térben és időben. Eljutsz-e, eljuthatsz-e valamikor az Óperencián túlra; a mesék ,álmok birodalmába?…
Filmek peregnek előtted; krimik, köznapi vidám vagy komoly történetek. Felvillannak a helyszínek: Broadway, Fift Avenue, 42-dik utca, Times Square, Városi Könyvtár, Szent Patrik Székesegyház, Rockefeller Center, Chrysler Building, Grand Central pályaudvar, ENSZ Palota, Empire State Building, Vasalóház, Central Park, Metropolitan Museum, Chinatown, Little Italy, Word Trade Center, Brooklyn híd, Battery Park, Liberty Island, Szabadság szobor, Brooklyn, Qeens, Bronx, Harlem …
Képek, képek, képek…
Olvasod az útikalauzokat, gyakorlod az angol szavakat, mondatokat: elérhető közelségbe került az álom. Öröm és fájdalom keveredik benned: New York. Öröm, mert leányod ide került. Bánat, mert ilyen messzire került. Öröm, mert találkozol vele. Bánat, mert eljön a búcsúzás. A madárka kirepül a fészkéből, ám szárnycsapásai milyen gyorsak és erősek, annál messzebbre, távolabbra repül.
Ez az élet rendje! – banálisan hangzik, de igaz.
Az anya reméli, óhajtja ,hogy kismadara körülötte repdes és egyre sűrűbben találkozhatnak a családi fészekben .Ám a madárka nagyon messzire repült. E fájdalmas messzirerepülést az anya nehezen viseli el .A bánat a szívére megy ;infarktus a neve. Az apa jobban viseli e terhet. Talán edzettebb vagy keményebb a szíve? Mégis eltart a fájdalom hónapokig, évekig…
New York; a tőke fellegvára. A világ a pénz körül forog. Enni, lakni kell. S ki nagyobb falatot kíván, annak nagyobb harc, küzdelem, kudarc az ára. This is life! – mondja az amerikai; C est la vie !– mondja a francia. Ez az élet, ilyen az élet ! – mondja a magyar. Kivonni nem tudod magad e nagy kavalkádból, küzdelemből. Csak így maradhatsz talpon, csak így élhetsz. A tőke a pénz törvénye, a modern világ dzsungel-törvénye…
És kiutazol majd az Új Világba, hogy érezd majd ízét, illatát. Kiutazol ,hogy lásd leányod új kötő - dését, lásd a köznapi emberek és a kíváncsi turisták mindennapi tarka forgatagát .Hogy érezd egy sok -színű, rokonszenves, sok álmú és sok államú, sok idegent és üldözöttet, reménykedőt befogadó ország lüktetését. Hogy lásd az embert a maga elevenségében, létében, küzdelmében, boldogulásában.
Ki nem látta New Yorkot, az nem látta Amerikát!” – hangzik a híres szlogen. A szerencse tenyerébe vett, kíváncsivá tett. Sétálni vágytam az egekbe kúszó acél-beton-üveg-fény-paloták között, ahol felülről iszonyatos mélységek szédítenek, alulról döbbenetes magasságok zuhannak feléd. Ahol szikrázik, lüktet, zajong a város éjjel és nappal .”The City that never sleeps”. A város, amely sohasem alszik, a város, ahol annyi színű, gondú, gondolkodású, identitású ember él, dolgozik, küszködik, boldogul, gazdagodik vagy tönkremegy.

Budapest, .1999. augusztusa
*
Megjegyzés: Az írásomat az „Egy évtized” címmel megjelent, a Krúdy Gyula Irodalmi Kör által 2002-ben kiadott antológiából vettem át.
*
ELSŐ NEW YORKI UTAZÁSOM EMLÉKEIBŐL
(Részlet a 2007-ben megjelent "Hittem,amit tettem" című könyvemből)


Nagy terveket szõttünk feleségemmel, ugyanis Kriszti leányunk megtelefonálta, hogy a templomi esküvõt 2000. november 5-re tervezik Johnnyval. Elõtte még gondolkodtunk arról is, hogy talán itt, Magyarországon lenne az esküvõ. Ám a sok amerikai vendég fogadása, velük való foglalkozás nagyon sok gondot jelentene és anyagilag is rengeteg pénzbe kerülne. Így aztán kevesebben megyünk Amerikába, ám a sok amerikai ismerõs mind részt tud venni az esküvõn. Sikerült a vízumot is megszerezni. Feleségem, fiam és én, illetve unokatestvérem, Molnár Gyuri és felesége, valamint fia utaztunk New Yorkba. Mi az október 16 és november 8 közötti idõszakban élvezhettük a vendégszeretetet.
A készülõdés izgalmait, a várható élmények óhaját megírtam az „ Álmok városa: New York” címû kis lírai vallomásomban, amely 2002-ben megjelent a Krúdy Kör „KÉT ÉVTIZED” címû antológiájában, majd 2005-ben a „PROFÁN IMÁDSÁG” címû kötetem 102.oldalán.

*
A repülõ út kellemes volt. Johnny és családja kedvesen fogadott bennünket. A násszal, az idõsebb Johnnyval franciául beszélgettünk, a nászasszonnyal, Annával angolul és kicsit oroszul, mivel õk az ötvenes években a horvátországi Krk szigetérõl mentek Franciaországba. Ott pár évet voltak és ott született Johnny is – innét a nász francia tudása – , csak onnét kerültek az USA-ba, New Yorkba. Leányul Marianne már New Yorkban született. Sikerült a horvát kolónia néhány tagjával megismerkedni, sõt közülük volt, aki szintén Krk-bõl származott.
A megérkezés napján egy röpke esti new yorki autókirándulást tettünk Manhettenben. Döbbenetes és csodálatos volt. Eddig csak filmekben láttam felhõkarcolókat. Az akklimatizálódás után elõször leányunk segítségével, késõbb önállóan nyakunkba vettük a várost. Elõször a híres Time Square-t látogattuk meg, ahol a híres New York Times címû lapot szerkesztik és a tér neve is innét ered. Sétáltunk a Fifth Avenue (Ötödik Sugárút) döbbenetes felhõkarcolói között, ahol úgy érzi magát az ember, mint „Ábel a rengetegben”. Láttuk a híres Empire State Building-et, amely szerepelt a King-Kong címû filmben és suhanva szállított bennünket a kilátóba a gyorslift. A szimulátorban fantasztikus és vidám, a valóságot hûen érzékeltetõen utazhattunk New York utcáin, a víz alatt és a levegõben. A kilátóból pedig láthattuk a hatalmas metropolist fényárban úszva...
Másik alkalommal megtekintettük a Grand Centrál pályaudvart, onnét pár percnyire volt a Chraysler Building, majd a 42. utca végén pedig a világpolitikát alakító, ellenõrzõ, a békét segítõ, a háborús konfliktusokat tompító „Világ Parlament”, az ENSZ Székház monumentális épületét tekinthettük meg kívülrõl. Aztán láthattuk az East Riveren átívelõ, híres emeletes Brooklyn hidat. Mikor sétáltunk rajta, akkor alattunk dübörögtek a rohanó autók kerekei, amelyek a híd összeilletéseinél hangos „kvakak-kvakak…kvakak-kvakak” hangot adtak, mint valami hatalmas ûr-varangyok. A hídról a magasba ívelõ World Trade Center hatalmas ikertornyait csodálhattuk, következõ utunk célállomását.
Mikor a 110 emeletes és 405 méter magas World Trade Centert bámultuk a látványa ámulatba ejtett. A hatalmas építmény az emberi alkotás diadala. Olyan magas volt, hogy mikor fölfele néztünk szinte szédített a látványa. Széles és tömör alapokon állt az épület. Tudtuk, hogy terroristák pár éve fel akarták robbantani, amikor egy teherautónyi robbanószerrel behajtottak az alsó szintre. Az óriási robbanás meg se kottyant neki. Mikor láttuk az épületet, akkor azt hittük, hogy olyan szilárd, amelyet soha nem lehet lerombolni. Egy év múlva az élet rácáfolt…
Tõle nem messze volt a csodálatos Winter Garden ( Téli kert ), gyönyörû márványpadlóval és hatalmas pálmafákkal. A tetõüvegen át látni lehetett az Iker Tornyok égbe nyúló alakját. Elfáradtunk és eredeti hawai pizzát ettünk a hatalmas épület melletti utcában. Nem mentünk fel a World Tade Center egyik tornyának tetején lévõ kilátóra. Majd legközelebb. Aztán akkor még nem tudtam, hogy soha nem lesz legközelebb, mert az lehetetlen…Ugyanúgy, mint ahogy Budapesten a kegyetlen vicc szerint – a Budapesti Sportcsarnok leégése és Zámbó Jimmy halála után. „Mi az abszolút lehetetlen?” – hangzott a kérdés, s válasz: „Zámbó Jimmy koncentet ad a Budapesti Sportcsarnokban!”…
Láthattuk a New Yorki Tõzsdét, ahol a világ pénzmozgásának a szíve, a motorja található és vele szemben – a Wall Street és a Nassau Street sarkán – lévõ Federal Hall National Memorial (Szövetségi Nemzeti Emlékmúzeum) történelmi emlékmúzeum George Washington szobrával. 1789. április 30-án itt tette le az esküt – ekkor az Egyesült Államok elsõ parlamentje itt mûködött – az USA elsõ elnöke.
Meglátogattuk a híres kínai negyedet, a Chinatown-t, az egyre törpülõ olasz negyedet a Little Italy-t. Egy alkalommal komppal elhajóztunk a Liberty Island-re, ahol az egész világ elõtt ismert Szabadság szobrot csodálhattuk, a francia nemzet ajándékát az Újvilágnak. Felemelõ volt, hogy olyan helyen járhattunk, ahol már emberek tizmilliói voltak elõttünk.
Voltunk a világhírû Metropolitan Muzeumban, ahol a világ híres alkotóinak festményeit, szobrait csodálhattuk, melyeket azelõtt csak reprodukciókon láthattunk. Az pedig külön öröm volt számunkra, hogy október 30-án a Centrál Parkban napozhattunk, mert ekkor volt az évszázad legmelegebb õsze, amelyet már az újabb rekord túlszárnyalt…
Aztán családi, esküvõ elõtti vacsorák, beszélgetések, az esküvõre való felkészülés következett, amely november 5-én délután kezdõdött…
Az esküvõ napján hatalmas fehér limuzinnal mentünk Johnnyéktól testvéréhez Mariannékhez, ahol Kriszti lányunk öltözködött. Majd onnét mentünk a katolikus templomba az esküvõre, ahova a võlegény és a menyasszony külön limuzinnal érkezett. A vendégség már benn ült a templomban és felemelõ érzés volt, amikor az orgonazenére bevezettem a lányomat és átadtam a võlegénynek. Az esküvõi szertartás érdekes volt és furcsa, hogy minden angolul hangzott el. Hallottam a fogadalmat is, majd a gyûrûk felhúzása után elcsattant a hitvesi csók. Záróakkord volt amikor jöttek az ifjú házasoknak és az örömszülõknek, így nekünk is gratulálni…
A közös vacsora egy csodálatos rendezvénypalotában volt, a Leonard’s-ban. Az ünnepséget ceremóniamester vezette le és az összeházasodott fiatalok elõtt a szülõk vonultak be dübörgõ zene kiséretében, amikor bejelentette : „Ladies and Gentlemen! Mr and Mrs Kiraly, the parents of Krisztina!” Taps közepette úgy vonultunk be, mint a Eving családban Jockie és felesége…
Finom falatok, tánc, tortafelvágás, csokorelhajítás, ajándékok...
Egy nap múlva lányomék St. Jones szigetére mentek nászútra. Este elköszöntünk egymástól. Másnap reggel hallottuk, amint készülõdtek, s mi pedig már Magyarországra, otthonunkra gondoltunk. Jó 3 hetet voltunk New Yorkban és már vágytunk mi is haza…
2000. november 8-án hazarepültünk.
 *

Budapest, 2001- december- 2002 január

   *
ELSŐ UTAZÁSOM HORVÁTORSZÁGBA
(Részlet a 2007-ben megjelent "Hittem, amit tettem" című könyvemből)


2002, június hónapban Krisztina lányunk végre hazautazott férjével Johnnyval. Feleségem 1 éve a szeptemberi katasztrófa elõtt találkozott velük New Yorkban. Jómagam pedig 2 éve az esküvõn láttam õket. Nagy volt az öröm. Itthon az egész rokonságot meglátogattuk Budapesten, Piliscséven, Ercsiben és János-halmán…
A rokonlátogatást a húgoméknál zártuk Bélaváron, majd Berzence-Góla határ-átkelõn mentünk át Horvátországba…
Csodálatos volt az utazás, láthattam a Dráva vidéki tájat, aztán Kaproncára érkeztünk és egy kis úton utaztunk Zágráb felé. Majd az A1-es úton Kárlovác következett és ekkor csak távolról láthattuk a hegyeket és utána már közvetlen társaságukban gyönyörködhettünk. Mivel a Rijeka elõtti sztráda egy része még nem készült el, ezért olyan kanyargós utakon autóztunk, hogy olykor felkeveredett a gyomrunk. Krisztina lányunknak különösen, ami a terhességét jelezte. Aztán eljutottunk a tengerparthoz és láttuk a rijekai kikötõt, az olajfinomítót és kis kanyargás után a Krk szigetére vezetõ kecses magas és hosszú hidat…
Elõttünk pedig kitárult az Adria (Jadran) türkizkék világa…
A nászék örömmel fogadtak bennünket és 1 hetet töltöttünk Krk szigetén. Megismerkedtünk Gabonjinnal, szülõfalujukkal, Cizicivel és iszapfürdõjével. Voltunk Krk városában, csodálhattuk a tiszta tengert és nászasszonyunknak, Annának a testvérét Mariát is meglátogattuk, majd kis hajójukkal tettünk egy szép kirándulást a környéken. Csodálhattuk Malinskát, ahol nappal fürödtünk, este pedig sétáltunk és vacsoráztunk. Láttuk Vrbnik õsi városát és hasonlóképpen Baskát. Egy alkalommal pedig komppal átjóztunk Cres szigetére, ahol a csodálatos, szinte itáliai kisvárosnak tûnõ Mali-Losinj és Stari-Losinj szépségében gyönyörködtünk…
Az egy hét gyorsan eltelt és hazafelé lányomékkal Balaton északi partját csodáltunk és hosszabb idõt töltöttünk Tihanyban.

Budapest, 2003 decembere
*
MÁSODIK NEW YORKI UTAZÁSOM EMLÉKEIBŐL

2006  januárjában észülõdtünk New Yorkba és úgy gondoltam az lesz a legszebb ajándék majd 3 éves unokámnak, ha olyan kötetet állítok elõ, amelyben az õ fényképeihez – csecsemõkorától 3 éves koráig – egy-egy pillanatot kiragadva, kis verseket írok, meg külön köszöntõket is. A színes kis füzetecske 16 példányban készült el.
KÉPEK ÉS VERSEK KIS JULIANNÁRÓL” – „PICTURES AND POEMS OF LITTLE JULIANNA” címmel magyarul, amelynek zömét a szûk családi körben ajándékoztam el. Ez a 15. kötetem, amely 18 verset tartalmaz, köztük egyet magyarul és angolul is, címe: „SONG FOR MY GRANDCHILD JULIANNA (ÉNEK JULIANNA UNOKÁMNAK)” . A „Hull a pelyhes fehér hó” dallamára valóban lehet énekelni is. Íme a vers:

Julianna is a little girl,
Very nice little pearl.

Loves Her her Mommy,
Loves Her her Daddy.

This world is beautiful,
It’s sunny and is not cool.

Julianna is a litle girl,
Very nice little pearl.
*
Julianna kicsi lány,
Aranyos kis gyöngy õ ám.

Szereti õt anyuci,
Szereti õt apuci.

Ez a világ csodaszép,
Nincs hûvös, izzik az ég.

Julianna kicsi lány,
Aranyos kis gyöngy Õ ám.
*
2006. február 22 és március 19 között New York-ban voltam feleségemmel, ahol leányomat és a kis unokámat meglátogattam. Öröm volt tapasztalni, hogy férje és családja szereti õt és befogadta. Immár több mint 8 éve él kint az USA-ban.
Különös érzés volt 6 év után ismét New York-ot látni. Nagyon sok impresszió ért és az volt a legdöbbenetesebb, hogy elsõ utazásom alkalmával még sétáltam az Ikertornyokat között is, de rá hat évre csak a hatalmas gödör: – a „NAGY ZÉRÓ” – fogadott…
Alkalmam volt Krisztina lányommal, Juliannával meg feleségemmel egy kis zenés-énekes-játékos óvodás órára is elmenni, ahol a felnõttek és a gyerekek együtt szerepeltek. Érdekes volt látni a résztvevõk körét, ahol megtalálható volt a német, angol, görög, magyar, izraeli, amerikai, koreai, kínai, indiai származású békés egymás mellett élésben.
*
Mivel hidegebb volt az idõ, nem kívánkoztam el otthonról. Ennek köszönhetõen nagyon sokat fordítottam: 33 verset, többek között Elisabeth Barrett Browning-tól szonetteket és egy elbeszélõ költeményt. Aztán fordítottam angolból Ovidiusztól, Louis Aragontól, Shakespeare-tõl,Guidó Cavalcantitól, John Donntól, Paul Éluard-tól, Vidyapatitól, Octávió Paztól, Bhartrharitól, Federico Garcia Lorcától, Dioskoridestõl, William Blake-tõl, C.P. Cavafy-tõl, Amarutól, Baudlaire-tõl, Liu-Siao-Wei-tõl.
Ezen kívül magyarul is 8 verset írtam és naplófeljegyzéseket is készítettem.
*
Most elõször a versfordításokból szeretnék néhányat közreadni:

DIOSKORIDES ( Kr.e. 3.század )   


                 ELVESZTEM ÉN

Elvesztem én szádnak illatos kapujában
A rózsaszín tiszta ajkak édes ízlelésekor
Hol feloldódik a lélek…Sötétbarna szemek dárdái
A mélybe hatolnak és csapdában a szív.
Engem elbûvöl a tejfehér mellek csodás alakja,
S az iker rózsabimbók túltesznek minden virágon…

Felsorolni mindent – a valóság gyönge másolása?
A költõ tolla – titok miként Midas nyilai?
*

GUIDO CAVALCANTI ( 1255- 1300 )

A FÉRFI ÖSSZEHASONLÍTOTT
MINDEN DOLGOT ÚRNÕJÉVEL
ÉS HIÁNYT NEM VÉLT FELFEDEZNI

Nõi szépség: – isteni teremtmény;
Lovagi lélek próbatétele;
Szerelmi válasz; madarak éneke;
Hajó ereje tengerek vizén;
Derûs lég, hol megszületik a fény;
Fehér hó-hullás csendes éneke;
Mezei virág; víz eredete;
Ezüst, arany az ékszerek díszén. –
Megmérve e csodás értékeket,
Miket drága Ladym õrizgetett
Szívében. Látom, hogy mily hatalmas.
Értékesebb, szebb ez bármely kincsnél.
Tiszta mennybolt is nagyobb a Földnél,
Hogy mindent önmagáért csodálhass.
*

VIDYAPATI  THAKUR ( XV.SZÁZAD )


               KÉT DOMB

Haja sûrû fekete a sötétségtõl,
Arca fénytõl gazdag, mint a telihold:
Hihetetlen kontraszt
A szerelem páholyában
Szemei vetélkednek a lótuszvirágokkal.
Megláttam e lányt ma,
Mohó szívem megkívánta õt.

Ártatlanság és szépség
Bõrének tisztasága.
Arany nyaklánca
Fényesen villogott
Két domb között,
Melleinek édes illatában…
*

WILLIAM BLAKE ( 1757- 1828 )

         AZ ELVESZETT KISFIÚ

Apám, apám mond merre jársz most?
Oly gyorsan, ó, ne menj!
Szólj, apám szólj, a kisfiadhoz!
Különben elveszek…

A sötét éjben sírt a gyermek;
Apja nem volt sehol.
A párától csuromvizes lett,
S az úton köd gomolygott.

*

ELISABETH BARRETT BROWNING ( 1806- 1861 )

   PORTUGÁL SZONETTEK

XLIII

Hogyan szeretlek? – Oly sok út vezet
Hozzád el mélységben és magasban,
Mennyet s Létezést hordom magamban,
Lelkem határtalanul úgy szeret.
Szeretni a köznapokban lehet:
Szeretlek téged fényben s bajokban,
Szeretlek, mint ki igaz harcokban
Jogaiért küzd, mely újjá teremt.
Szeretlek, mint a régi bú tüzelt –
Lángoló, vad s õrült szenvedéllyel,
S miként gyermekkoromban a hitet
Szeretlek, szomorú szentjeivel,
Mosollyal, könnyel, az életemmel –
S halál után – teremtõ erõvel.

*

Mint az elõzõekben jeleztem, magyarul is írtam 8 verset. Ezekbõl is bemutatok néhányat. Közülük a legaktuálisabb, amelyet Irénke nagynénémnek írtam, azaz az Õ emlékére. 95 évet élt. Édesanyám testvére volt, és Õ távozott el közülük utoljára. Mikor elutaztunk New Yorkba, abban reménykedtünk, hogy majd hazautazunk és mesélünk az élményeinkrõl – de sajnos a sors mást rendelt. 2007 március 3-án hajnalban meghalt. Beszéltünk telefonon húgommal és elmondta, hogy március 9-én lesz a temetés 14 órakor a bélavári temetõben. Sajnáltuk, hogy sajnos nem tudunk hazamenni, mert még 19 napot leszünk itt.
Bennünket fiunk Balázs fog képviselni és nagyon bántott, hogy az élet ezt produkálta. Két hétig érleltem lelkemben a következõ verset:

NEW YORKBAN ÍROK
- Nagynéném, Irénke emlékére -

New Yorkban írok verset,
hazámtól messze, távol,
így búcsúzom nénémtõl,
ki elment e világból.

Kilencvenöt évet élt
és oly sok mindent tudott
világról, háborúról,
melyeken mind túljutott.

Gyermeke nem volt soha,
mégis felnevelt sokat:
Arankát, engem, Zsuzsit,
az egyetlen húgomat.

Aztán annak fiait:
a Norbit és Lacikát.
Serény volt állandóan
és köszönetet se várt.

Majd jöttek gyermekeim,
kiket nyaranta látott,
Krisztikét és Balázskát
Õ anyaként imádott.

Itt vagyok, távol tõle
És csak így búcsúzhatom.
E vers állít emléket,
legyen ez hû oltalom

neki az anyaföldben.
Isten is hálás azért,
amit miérettünk tett,
nem kímélve napot, éjt.

Tán a sors akarta így?!
A szívem sajog némán.
Isten áldjon Irénke! –
Ott fönn emlékezz én rám!

New York, 2006. március 17
*

Most pedig a többi magyarul írt verseimbõl adok közkinccsé néhányat. Alapvetõen hideg volt, de volt tavasz is, sõt egy nap a természet három évszakból adott bemutatót, errõl szól a következõ versem:


     TEGNAP MÉG

Tegnap még nap aranylott
Ma felhõk rongya leng
Tegnap még tán tavasz volt
Ma esõ zene zeng

Sûrû zápor hóra vált
És fehér pille száll
Sok platánfa arra vár
Hogy hófehérben áll

És a hó csak hull csak hull
Csendes zenét szitál
Természetnek harca dúl
A tavasz messze jár

      New York, 2006. március 2

*
Eszembe jutott, hogy akár József Attila, már én is megleptem magam magam születésnapi verssel több alkalommal is, amelyekbõl a 18. és a 40.születés-napomra írt versemet e könyv is tartalmazza. Így aztán kézenfekvõ volt, hogy József Attila Születésnapomra címû versét megközelítõ stílusban köszöntsem magam.


59. SZÜLETÉSNAPOMRA

Ötvenkilenc éves
lettem én…
Messze egy másik
földtekén!
Távol fiamtól, hazámtól,
sok baráttól,
de lányomhoz közel,
és nem távol
férjétõl, családjától,
unokámtól.
Egeknek hála: jól vagyok!
Szép napok
Egymás után robognak,
s alhatok
még pár napot New York-i
ágyamon
feleségemmel, sétálok Queens-i
utakon,
sok verset olvasok, írok
s fordítok
angolból szép szonetteket.
Ordítok
szilaj örömömben
jó nagyot:
Ötvenkilenc éves
Lettem én! –
Rohan a hatvanadik
már felém.

     New York, 2006. március 13
*

Egyik alkalommal feleségemmel elkísértük Kriszti lányunkat és Julianna unokánkat a Queens-i vadas parkban lévõ játszóházba.
A létesítmény csodálatos helyen volt, a szép tavaszi napon sétálhattunk a parkban, a nádassal borított tó körül, hol madarak éneke törte meg a csendet. A barkák nyílni kezdtek, hiszen 17 Celsius fok meleg volt. A hangulat megihletett. Íme a vers:


BARKAÁG, BARKAÁG

Barkaág, barkaág,
Ringatja bimbaját.

Barkaág, barkaág,
Szellõk közt ring a nád.

Barkaág, barkaág,
Bokrok közt hóvirág.

Barkaág, barkaág,
Felébredt a világ.

Barkaág, barkaág,
Ringatja bimbaját.

     New York, 2006. március 17
*

Lassan lejárt az idõnk és március 19-én hazautaztunk New York-ból. A verseken és fordításokon kívül naplójegyzeteket készítettem. 

                                                                            *
Megjegyzés: 
A fenti részlet  a 2007-ben  megjelent "Hittem, amit tettem" című könyvemből való.

*
TALÁLKOZÁS  42 ÉV UTÁN 
MÉSZÁROS FERENC TANÁR ÚRRAL
(Az írás eddig még nem jelent meg)

Nagy izgalommal készültem és 2007.november 29-én délelőtt 10 órakor indultam Pacsára Mészáros tanár úrhoz. A lakásunk elől, a Ritka utcából a Frangepán útra kanyarodtam. Az utca végén megvártam, míg elrobogtak az autók és rákanyarodtam a Virág Benedek utcára. Távolban feltűnt a Jahn Ferenc kórház impozáns épülete, majd elhaladtam mellette és a Köves út végén vártam, hogy a Szentlőrinci útra kanyarodhassak…
     Rövid várakozás és araszolás után a Szenlőrinci úton az M5-ös Szeged felé vezető szakaszára értem és szorgalmas gyorsítás után elértem az M0-ás bevezető szakaszát, amely Győr felé vitt. Az M0-áson a mezők közt robogva feltűnt Soroksár. A MOL magas oszlopon lévő logója, majd Waberer’s kamiontulajdonos hatalmas kék épülete, előtte a kamionok seregével. Felüljáró következett, majd a Dunai híd a Dunával. Nyílt szakasz, Shell kút, Szigetszentmiklós és csepel felé vezető felüljáró. Lassítás. Itt a rendőrök radarozni szokták a szembejövő forgalmat. Távolban a Szigetszentmiklósi (Csepeli) Auchan, aztán kanyar, csepeli becsatlakozás, majd a csepeli Duna híd. Baloldalon a Lakihegyi adó hatalmas vastornya. Kis gyorsítás, majd lassabb menet, mivel az épülő érdi MO-as-M6-os felüljárója, elkerülője, kacskaringója következett (Talán nyáron kész lesz!). Diósdi emelkedő a készülő nagy parkolóval, felüljáró és Anna hegy az ÖMV benzinkúttal és a McDonald’s étteremmel. Újabb gyorsítás és kanyar után rátértem a „Balatoni sztrádára”, az M1-esre…
      Az Anna hegytől kezdődően hó borította tájat. Különösen az árnyékos és huzatos helyeken gyűlt össze és maradt vastag a hó. Az érdi lejtő után robogó autók száguldottak el mellettem, pedig 130-as sebességgel mentem. Az idő kellemes volt. A gabonatáblákat egyenletes fehér hó fedte és vakított a napsütéstől. Egyenletes tempóban mentem. Az utat figyelve és a visszapillantó tükörbe olykor belepillantva néztem a tájat. Mindenütt tél, de szelíd. Egy fenyves következett, előtte a vadak elleni drótkerítéssel. Aztán egy őzen pillantottam meg a kerítésen innen. Valahogy bekeveredett. Bizonyára a szarvasok valahol ijedtükben átszakították a drótot. Csak baja ne legyen a kis őznek. Ha ott marad és visszatalál, akkor nem lesz baja se neki, se annak , aki elé véletlenül odarohan. Továbbrobogás. Feltűnt a Velencei–tó-. Még nem fagyott be. Hosszas tempó után feltűnt Székesfehérvár sziluettje. Gyárkémények, üzemek. Benzinkút. Már 1 órája utazok. Székesfehérvár után eltűnt a hó. Ragyogó tavaszias napsütés fogadott, még a bundacipőt is le kellett venni. A félcipő is megfelelt az autóban.         Gyorsan lehetett menni, mert Nagykanizsa felé alig volt forgalom. A táj tavaszi benyomást keltette: hó Székesfehérvártól kezdődően egy csöppnyi sem volt. Az őszi gabonavetések harsogó zölden fürödtek a ragyogó napsütésben. Lehetett haladni, hiszen Balatonkeresztúrig kész az M1-es…
Elrobogtam Siófok mellett. A kivezető utak jelezték a várost, átrobogtam a Sió csatorna fölött. Az M1-esen 120-as tempóban robogtam. Zamárdi után csodálatos kilátás tárult elém az új, szántódi viaduktról. A Balaton kéklőn harsogott. A túlsó partról a Tihanyi félsziget és a tetején magasló kéttornyú templom küldte néma üdvözletét…
      Balatonkeresztúrnál a 76-os országútra kanyarodtam és látni lehetett jobb oldalon a Keszthelyi öbölt, ahol a tűző napfényben fehéren világított a Balaton parti város. Mikor az országúton mentem autómmal sok dolog eszembe jutott Nagykanizsáról, a keriről, a kollégiumról, Mészáros tanár úrról. Memorizálva egy verset kezdtem alkotni, majd a Pacsa felé vezető 75-ös úton megálltam és az út menti árokparton, a kocsimban lerögzítettem a verset (amelyet énekelni is lehet) 12 óra 18 perckor. 
Íme a vers:.


MIKOR A 76-OS 
ORSZÁGÚTON
MENTEM

Mikor a 76-os
Országúton mentem
Eszembe jutottak
Kanizsai diákéveim

Mikor a 76-os
Országúton mentem
Eszembe jutott
A félszeg kisdiák

Mikor a 76-os
Országúton mentem
Eszembe jutott
Szép szülővárosom

Mikor a 76-os
Országúton mentem
Eszembe jutott
Az öreg kollégium

Mikor a 75-ös
Országútra tértem
Eszembe jutott
Mészáros tanár úr

Mikor a 75-ös
Országúton mentem
Eszembe jutott
Egy küzdő kisdiák

Mikor a 75-ös
Országúton mentem
Eszembe jutott
A kis költőpalánta

Mikor a 75-ös
Országúton mentem
Eszembe jutott szavak
Daloltak a papíron

Mikor a 75-ös
Országúton mentem
A Sorsnak megköszöntem
A Tanár Úrral Pacsán
Találkozhatom

                 *
A vers 2007. november 29-én
készült memorizálva, a 76-os
országúton utazva és a 75-ösre
kanyarodva. Rögzítése ezután
történt 12 óra 18 perckor.

                 *

Utána rövid idő múltán Pacsára érkeztem. A posta előtt az öltönyöm zakóját vettem fel és pont a postával merőlegesen volt a Gagarin utca, ahol Mészáros tanár úr lakott. Pillanatok alatt a Gagarin utca 13-as szám alatt lévő szép, takaros családi házhoz értem és vártam a találkozást…
    A sárgaszínű házat vaskerítés fogta körbe és láttam, hogy nyitva volt a vaskapu. Vártak. Felmentem a lépcsőn, közben egy szép cicával találkoztam a teraszon. Bekopogtam. Mészáros tanár úr nyitott ajtót. 42 év múlt el találkozásunk óta. Megöleltük egymást és utána beálltam az udvarra a kocsival. Kedves feleségével is találkoztam, Erzsikével. Mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Boldogak voltunk, hogy a sors ezt a találkozót is lehetővé tette. Néhány percnyi ismerkedés, beszélgetés után elolvastam, azaz elénekeltem az úton szerzett és megzenésített versemet, a „Mikor a 76-os országúton mentem” címűt. Tanár úr több digitális fotót készített és néhány másodpercnyi mozgó képet is fel vett gépével. Ebben profi, legalább fél évszázada fotózik. Sok művészi képet készített, többek között Pacsáról képeslapokat.
Ebédre invitáltak. Kedvencem volt az étel. Finom gulyásleves és sült oldalas burgonyával és rizzsel. Mivel kocsival jöttem csak üdítő italt fogyaszthattam. Még az ebéd megkezdése előtt felállt Mészáros tanár úr és azt mondta:„Jó ebédhez szól a nóta!”. Aztán pár pillanat múlva egy régi felvételt hallgathattam. A felvétel 45 éves. Még 1962-ben készült, amikor a kollégium énekkarosa voltam. Egyből felismertem a népdalokat, és más hasonló énekeket, amelyek közül néhányat énekelni is kezdtük egyidejűleg a magnón elhangzottakkal.
    Az ebéd után énekkaros, meg kollégiumi fényképek következtek. Előkerült az 1961/62-es kollégiumi névsor, amely számomra fontos ereklye. Sőt azoknak a listáját is megkaptam, akikkel bérletünk volt a városban megrendezésre kerülő hangversenyekre.
Aztán végignéztük az általam adott ajándékkönyveket, majd a 60. születésnapi irodalmi műsoromnak a DVD- jét tekintettük meg, csaknem teljes egészében. Az idő rohant, szinte észre sem vettük. A tanár úr a friss fényképekből kinyomtatott a számítógépen néhányat. 
       Az utazásom során készített verset a számítógépre tettem, majd az ajándék floppyra másoltuk. Mészáros tanár úr fényes papíron egy példányt kinyomtatott részemre, mivel a modern számítógépén fényképeket és írásokat is lehet készíteni…

*
ÁPRILIS, ÁPRILIS!..BOLONDOS ÁPRILIS!


Elmúlt éjfél...A mutató jelezte, hogy immár április 4 van. Bolondos április!...
A szél már előtte is vad erővel rángatta a félig leeresztett ablakredőnyöket, s az eső ömlött az égből.
A felhők olyan riasztóak voltak, mint Amerikában a twitter, azaz a tornádó, mintha készülne elnyelni, beszippantani a környező világot!
Egész éjjel dörömbölt a redőnyökön a szél, mintha ki akarná szakítani őket a helyükből. A vad szél pedig, úgy suhogott, mintha egy hatalmas láthatatlan, félelmetes legyező játszana a tájjal. A fák részegen kóvályogtak az erős szélben, s talán arra gondoltak, hogy itt a világ vége. Egy szarkafészek pedig teljes erejéből az ágakba kapaszkodott, nehogy a földre hajítsa az irgalmatlan szél, azaz nem is szél, hanem viharos erejű, hatalmas szélroham...
Nehezen aludtam el... Ez a fergeteges, éjfél utáni vad suhogás, zörgés felzaklatta lelkemet...

                                       *
Reggel gyorsan keltem és feleségemmel indultam a telekre, azaz a bicskei Galagonyás dűlőbe, abban reménykedve, hogy a vihar nem tett kárt a háztetőn, meg a terasz feletti tetőszerkezeten. Aggódtam aztán azért is, hogy a vihar remélhetőleg nem szaggatta le as villanyvezetéket, nem döntött ki gyümölcsfát...
Elindultunk az autónkkal. Az M5-ös felé vettem az utat, majd rátértem az M0-sra. Szombat lévén kevés autó volt az úton. A szél vad lökésekkel ostromolta az autó oldalát, erősen kellett tartani a kormányt...Duna-híd... Anna-hegy...Balaton felé való leágazás...
Aztán feltűntek az M0-on való útkiszélesítésnek a munkálatai. Az autók 40 km-es sebességre lassítottak, később láthattuk jobbról a Horgásztó közelében félbehagyott, a gazdasági világválság hatalmas mementóját, a „holt- betonvárost”...Kanyarodás az 1-es útra, hatalmas Aldi raktár balról, Ipari park jobbról, különféle cégekkel...
Fel a dombra... Biatorbágyi körforgalom (távolban az etyeki dombokon látható a Korda filmstúdió hatalmas épületével), elágazás a temetővel, majd ismét Ipari park raktárai... autóspihenő (hol nyáron epret, meg dinnyét szoktak árulni egy faházban), emelkedő, elágazás Etyek meg Zsámbék felé...Aztán Herceghalom következett jobbról a benzinkúttal, balról a vasútállomással, és jobbról pedig az új lakótelepen a pirosló tetejű családi házak sokasága...Kis emelkedő, majd díszes „Üdvözöljük Fejér megyében!” tábla, majd jobbról zöldellő hullámzó gabonatábla...távolban pedig az M1-en suhanó autók...
Aztán sötét felhők gyűltek az égen, majd kövér cseppekben koppant az eső az autó tetején és ablaküvegén. Hirtelen bevillant: „Úristen, az esőben hogyan fogunk felmenni a csúszós füvön és a süppedő talajon a telki házunkhoz?!”...
Autópihenő, egy kis furgon platója tele burgonyás zsákokkal, meg mögötte is a betonon felpolcolva néhány piros necc-zsák, tele krumplival várva a vevőket. „50 Ft/kg!” állt egy táblán az út mellett kitámasztva...
Emelkedő, közben a vad szél erősen rohamozta az autó oldalát, s végül távolban feltűnt Bicske, sárgára festett templomával és zöldes-szürkés, ablakokkal teli emeletes irodaházával. Jobbról hatalmas szőlős volt látható, majd egy ideköltözött fatelep, illetve egy faházban működő zöldség-gyümölcs bolt, ahol facsemetéket is árusítottak. Innét kezdődött a Galagonyás I. dűlő, amelyet még több is követett...
Bicske város táblája...halastó, ahol a felvillanó hullámok egymást kergették, s a halak pedig a tó mélyén pihentek. Báder fogadó balról, jobbról az idősek otthona a nagy ciprusokkal, majd utána a fiatal almafákkal. Rögtön utána egy elkerített telek, ahol birkák, tehenek, disznók és lovak legelésztek, mintha nem is fújna a vad szél, és nem is esne az eső. Aztán később földszintes raktárépületek következtek, majd balról a Lidl üzletháza, a parkolójában rengetek személygépkocsi...
Körforgalom, jobbra kanyar, balra a TESCO hatalmas áruháza bőséges parkolókkal, amely szintén telve volt autókkal...
Elállt az eső, a goromba felhők Sóskút irányába vonultak...A bal oldali halastó mellett hajladoztak a nádak, a másik oldalon töltés emelkedett a halastónál és minkét oldalon kerítés védte a hívatlan látogatóktól. Enyhe emelkedő kanyarral kombinálva, aztán lejtő, lassítás, indexelés jobbra, aztán rátértem a Bicske, Galagonyás dűlő III megviselt útjára, ahol az eső utat vájt, a tócsákat meg elég sűrűen kellett kerülgetni. Az út két oldalán vetések zöldelltek... Útközben azon meditáltam, hogy az éjszakai eső remélhetőleg nem áztatta agyon a telkünk földjét, füvét, és talán az erős szél is szárítgatta. Így aztán eljuthatunk a telki úton a kis házunkig.
Szerencsénk volt. A telkünkre való kanyarodás után szépen, egyenletesen ment fel az autó az enyhe emelkedőn. A talaj elég száraz volt, mert a baloldali telken végzett „mohó és felelőtlen tarvágás” következtében úgy süvített a vad szél, mint a tengerár, akadálytalanul száguldott végig a földön és vadul rázta a gyümölcsfák ágait...
Fölértünk a kertajtóig, és a pince mellett megálltunk...Az udvarban a két hatalmas fenyő részegen dülöngélt a szélben, amikor kiszálltunk az autóból, hallottuk a tűlevelek monoton suhogását. A két fenyőfa úgy hajlongott, mintha ki akarna dőlni, de szerencsére 35 év alatt nagy mélységbe merültek már a gyökerek. Attól sem kellett félnünk, hogy derékba törnek a fák, mert nagyon szívósak, rugalmasak a törzseik...
A kiskaput lassan megszabadítottam a láncoktól és támasztókaróktól, majd igyekeztem a kis házunk felé. Közben hívtam a kiscicánkat:
- Mirkó!...Mirkó!...
Pár pillanat múlva a házunk tetején, a keresztgerendák találkozása között lévő lyukon kilesett a cica, és igyekezett lefele jönni a háztetőn.A terasz tetejére érkezett, onnét a muskotályos szőlő karvastagságú ágain lekúszott és futott felénk...
Nagyon örült. Nyávogva üdvözölt bennünket, állandóan a lábunk szárához dörgölődzött és figyelte az arcunkat. Aztán nagy S kanyarokat tett a lábunk között, hogy alig tudtunk lépkedni. Felvetten és a kezemben dorombolt, a fejét hozzám dörgölte, s közben egyszer-egyszer nyávogva köszöntött. Feleségem is szólt hozzá:
- Meg vagy Mirkó kiscicám!? Szép egészséges vagy, nem bántott senki!...
A cica ismét nyávogva köszöntött bennünket, mintha azt mondotta volna:
- De jó, hogy itt vagytok. Olyan egyedül voltam...
Közben láttam, hogy a nagy kék, 300 literes műanyag hordó és a kis sárga vödör színültig van esővízzel, az üres zöld és piros hordókat pedig feldöntötte, és messzire gurította a vad szél...
Kinyitottam a szobaajtót és bekapcsoltam a fűtőventilátort. Rövid időn belül kellemes meleg áradt szét a szobában. Mirkó  közben körülöttünk sündörgött és olykor nyávogott egyet: jelezte, hogy enne a kedvenc májpástétomos cicakajából. Megkapta. A nagy cicatálba kitettük a darabolt kenyeret, majd baromfihúsos konzervet tettünk rá.
A fenséges illat hatására előkerült Roxy is, a 4 éves teknőc-tarka bundájú cicamama. Egymás mellett, látszólag békésen falatoztak. Roxana olykor-olykor morgott egyet. Gyorsan befalták az ételt, mivel az egy hete kirakott száraz macskaeledel mind elfogyott, és nagyon megéheztek...
Mindkét cica úgy kigömbölyödött a sok ételtől, akár a tengeri sün. Roxana, azaz Roxy cica hasa nemcsak a sok ételtől nőtt nagyobbra, hanem attól is, hogy 3-4 hetes kiscicák pihentek pocakjában. Május hónapban cicaáldás várható!...
Az étkezés után mosakodni kezdtek, majd a száraz barackfán felmászva a konyhatetőre mentek sütkérezni.. Mirkó oldalazva ment Roxy mellett, figyelve őt, hiszen a mama cica a terhesség miatt sokszor megkergette és megpofozta a már 9 hónapos fiú cicát.
Az elgurult 100 literes színes műanyag hordókat összegyűjtöttem és a helyükre tettem. A nagy hordóból átmerítettem az esővíz nagy részét a másik két hordóba, így aztán már semekkora szél sem döntheti fel őket. Munka közben jól fel kellett öltözni: több réteg meleg ruha, sál, meleg kusánka. A bolondos, hideg áprilisi szél fütyülve, süvítve rohant végig a tájon. Az udvarban lévő két hatalmas fenyőfa suhogott, zúgott, akár a tenger. A fák csúcsai nagyon kilengtek, az ágakat meg cibálta az erős szél...
Mikor végeztem a munkával, utána egy kicsit körbesétáltam a telken. Először a ház mögötti részt szemléltem meg. Szomorúan állapítottam meg, hogy a kis faház mögötti 10 éves sárgabarackfa, amely oly sok finom gyümölccsel örvendeztetett meg minket és ismerőseinket – most már biztos, hogy halott. A ház közeli sarkánál lévő sárgabarackfa szerencsére él, küzd az időjárással, ágait vadul rázza a hideg szél. A piros és feketeribizli bokrokon már kipattantak a rügyek, sőt néhány zöldellő levélke didergett az ágakon. Az eperlevelek is elkezdtek növekedni a napfény és eső áldását köszönve... A ház másik sarkánál lévő barkafához mentem, ahol már pirosas-sárgás virágbóbiták jelezték, hogy egy nap múlva itt van a Húsvét....
Előre mentem az udvarba, hogy megszemléljem miként is éledeznek a rózsabokrok, rózsafák. Örömmel láttam, hogy már szép pirosas-zöldes hajtások borították a vesszőket, ám néhány ág kifagyott, elszáradt. A ringlófa ágai duzzadó rügyekkel ékes ágakkal táncoltak a szélben. A fű zöldellt, közöttük több helyütt pedig kis apró fehér, illetve pirosas-fehér százszorszépek, ahogy mondják népiesen „pipitérek” élték vidámacska életüket: tűrik a hideget, és előbb virágzanak, mint a hóvirágok. A kerítés mellett tulipánok, jácintok mutatták kövér bimbóikat, jelezve, hogy hamarosan örvendhetünk szépséges virágaik láttán...
A kövér almafarügyek ezüstfehérek voltak, a szőlőrügyek növekedtek, az ősszel ültetett őszibarackfák rügyei is duzzadtak. A kicsi és nagy meggyfa pedig jó termést várt, szebb időt remélve: a virágzáskor nem lesz eső vagy fagy...
A hosszú szőlősor melletti, füves részen pihenő sárgabarackfa pedig egészséges, és kerek, sárga-piros külsejű édes gyümölcsökről álmodott. A szalonnasütő körül lévő, tarvágástól megmentett vadszilvafák virágai már nyiladoztak, mit sem törődve a hideg széllel, elvégre április van és holnap Húsvét lesz. A mogyorófabokron a virágok sárga zászlócskái lengedeztek...
Visszamentem a meleg szobába. Roxy nem volt bent, valami régi ismerőshöz, vagy udvarlójához ment. Mirkó békésen szunnyadt a heverőn, megsimogattam. Boldogan dorombolt...
Kiraktam a cicáknak a száraz eledelt, majd kitessékeltük Mirkót a szobából. Hazafelé indultunk. Az udvar ajtajáig kísért bennünket. Az ajtót bezártuk. A cica egyedül maradt, bánatosan tekintett felénk, ám tudta, hogy hamarosan ismét jövünk...
Beindítottam az autót, hátrafelé tolattam, majd lassan leereszkedtem a diófa melletti úton, és rátértem a kövesútra, aztán a műútra...
A bolondos, hideg áprilisi szél kacagva fütyörészett...

Budapest, 2015. április 4. 18 óra 50 perc

*

Összes oldalmegjelenítés