Tanmesék

KIRÁLY LAJOS

AZ ÉNEKES MADÁR

Tanmesék-  nem csak felnőtteknek

A címlap és a belső grafikák

Szabados István alkotásai

*

© Király Lajos

Az énekes madár

ISBN 978-615-5102-41-7

*

Kiadja:

a Biró family Nyomda és Könyvkiadó Kft
Felelős vezető: Bíró Krisztián

                     *

           TARTALOMJEGYZÉK

                       *

                     ELŐSZÓ

                       *

                   Falevél

                      A fenyőfa

                    A pillanat varázsa

                     Az autó

                   Betegség

                   Bűntelenül, szabadon

                   Az énekes madár

                  A farkascsorda

                    Mese a kisegérről és az oroszlánról

                    Két körte

                   Mese a zabelvonásról

                    Mese egy jó barátról

                     Mese a Tűzkirályról és a Jégkirályról

                         Mese a kis kék Harangvirágról és a Holdkirályról

                   Tél van

*

ELŐSZÓ

Kisebb-nagyobb történeteket: meséket írtam felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Örök érvényű igazságokat foglaltam keretbe...

Az írásokban vannak-e levonható tanulságok? Vannak. Több is. Akár kimondva, akár kimondatlanul is...

A könyvbe beszerkesztettem két valódi mesét is (főként tizenéveseknek), amelyek eredetileg 42 éve születtek. Az alkotások zömét 20 éve írtam, de akkor önálló kötetben való megjelentetéshez nem volt anyagi lehetőségem. Néhány művemet a KLÁRIS újság közölte 1995 és 1997 között, sőt később néhány KLÁRIS Antológia is...

A kötetbeli megjelentetést 1993-ban az is gátolta, hogy magam is az életem egy nehéz szakaszát éltem át. Válaszutak elé állítottak. Akkori munkáim segítőit kellett volna elárulni, kitúrni helyükről... Nem mondták. Láttam -­ és éreztem! Látszólag jót akartak, de közben ott volt látatlanul a cselvetés hálója is. Ám utána még kétévi vívódás kellett, hogy megszülethessen az elhatározás: váltani kell...

Néhányan kaméleonná váltak, de az ott- és megmaradásomért nem árultam el azokat, akik hosszú éveken át segítették, propagálták munkámat...

Ekkor már sokan másfelé indultak a megkergült, zajongó, tisztuló világban. Sokan meg igyekeztek divatosra cserélni köpenyüket, s kapcsolataik révén a húsos fazekak közelébe kerülni...

Írásaimmal az a célom, hogy láttassam a valós és groteszk világot, annak rezdüléseit: szépségeit és gonoszságait. Azt szeretném, hogy az érző és gondolkodó emberek e sorok elolvasásakor, és azt követően másképp viszonyuljanak a társaikhoz és a környezetükhöz...

Ha akár csak egy ember is átérzi azt, hogy a tisztesség a szenvedések ellenére is még érték, mert ettől ember az ember; ha nehezebben is, de tiszta lelkiismerettel él, mert másképpen nem tud élni, akkor már érdemes volt a könyvemet megírni és kiadni...

Budapest, 2013. szeptember hó.

Király Lajos

    *

A FALEVÉL

Zöldellő falevelek vidáman, gondtalanul ringatództak a nyári napsütésben. Együtt csodás ékességei voltak a fának. Szélcsendben, bágyadt fénysugárban, vöröslő alkonyatban, neszező éjszakában, hajnali ködökben, suhogó zápotokban, csendes esőkben és zengő, villámeres zivatarban együtt pihentek, csodálkoztak, boldogultak, sírtak vagy nevettek. Jól érezték magukat így, együtt. Ők voltak az egységes lomb: az árnyék és védelem a füttyös madaraknak…

Fülledt, nyári éjszakákon egyre többször és egyre többet gondoltak az elmúlásra…

Aztán jött az ősz s gondolták: együtt születtünk, éltünk, halálunknak is együtt kell bekövetkeznie. Ez a természet rendje! S egy hűvös, ködös éjszakán halk imával búcsúztak el a környező világtól. Pillájukat lecsukva, ájultan, erőtlenül lebegve, szállva zuhantak a földre…

Csak egy levél maradt a fán. Még zöldellt egy kicsit. Görcsösen kapaszkodott az ágba. Én más vagyok: csodálatosabb, mint a többi, ezért nem halhatok meg! – kiáltotta eszelősen…

Verte hideg eső. Szél. A hideg ködöktől véraláfutásos lett a teste, karja elgyengült, de csak azt motyogta: más vagyok, mint a többi!

Elmúlt már november, meg december is. Átfagyva, dermedten kapaszkodott az ágba. Egy jeges leheletű szélcsapat kéjesen ropogtatta a fák derekát, s egy gúnyosan kacagó szélficsúr meglátta a különálló fa egyetlen levelét. Megmarkolta az ágat és jól megrázta. A félig holt levél még most is görcsösen kapaszkodott az ágba. Már szeretett volna meghalni, de nem durva, jeges kezektől zaklatva, hanem csendesen, békességben és méltóságteljesen. Arra gondolt, hogy milyen balga volt, mert nem követte társait akkor, a dolgok rendje szerint…Most már késő! – sóhajtotta…

A gonosz szélficsúr jeges kezével leszakította a haldokló levélkét, markában szétmorzsolta – és kacagva taposta a sárba…

Budapest, 1993. január 24.

*

A FENYŐFA

Valamikor szép tölgyerdő állt az akácosok, bükkösök és fenyvesek között. Kivágták. A gallyakat elhordták, a tuskókat kiszedték, majd fölszántották a gazos földet. Vagy inkább homokot, mivel nagyon homokos volt a talaj. A szakemberek úgy gondolták, hogy ide is fenyőfát telepítenek.

A területet bekerítették, mert a csemetekertből kiültetett kis apró fenyőfa-csemetéket védeni kell a vadak pusztításaitól. Ápolták őket. A sok-sok gazt kigyomlálták, a földet megkapálták.

Az évek során egyre jobban növekedtek a kis fenyők és már halk suhogással énekeltek a szélben és süvítettek a viharban…

A fenyőfák nagyjából egyformán növekedtek, ám közel a kerítéshez egy gyorsabban nőtt, szebben terebélyesedett. Esőzések idején jobban széttárta karjait, napsütéskor pedig fölfelé erősködött, hogy minél nagyobbra nőjön és kiemelkedjen társaitól. Ő akart lenni a legszebb és a legnagyobb…

Jöttek a tavaszok, nyarak, őszidők és a telek, majd ismét nagy gyorsasággal újabb évszakok is elviharzottak…

Az egyik télen fenyőfa tolvajok járták az erdőt és eljutottak az új fenyőfakerthez is. A fenyők még kicsik voltak, de látták, hogy közülük egy szinte duplája volt a többieknek.

De szép fenyő! – gondolták a tolvajok. – Ezért sok pénzt kaphatunk! – Körülnéztek. Átugrottak a kerítésen, hogy kivágják a szépséges fenyőt.

A fenyőfa, mikor érezte, hogy durva kezek megmarkolják és valami fénylő fog a testébe harapott: feljajdult. A tolvajok úgy vélték, mintha kisegér cincogását hallották volna. Télen? Ki látott ilyen csudát? Tovább fűrészelték a szép, ifjú fenyőfát. Az sírt, zokogott, mikor érezte, hogy meg kell halnia. Utolsó erőfeszítéssel még szúrt. Szúrt tűéles leveleivel…

A tolvajok ezzel mit sem törődtek. Boldogan dobták át a kerítésen a haldokló fenyőfát.

Budapest, 1993. január 24.

*

A PILLANAT VARÁZSA

A pillanat varázsa édes, mint az első félve, remegve ejtett kíváncsi csók a liget fái alatt. A pillanat, a csodálat művészete, a megismételhetetlen,– mert akkor azt érezzük és látjuk, máskor pedig másabb érzések ölelnek karjaikba bennünket…

A pillanatot ezért gyorsan meg kell örökíteni szívünkben, lelkünkben, mert elszáll és semmivé tűnik, mint az illatos parfüm, s csak rövid ideig hat, bódít – ha szabadon hagyjuk az üveg nyílását. A pillanat elrepül, akár a szellem a palackból, s utána már hiába is áhítozunk a nagy varázslatra. Az, úgy már nem tér vissza soha többé...

A pillanat édes, mert a lélekben feszülő álmok és vágyak gejzírjei előtörnek hatalmukba kerítenek: felvillantva régi szép emlékeket…

A pillanat varázsa ajándék a világ robogó történéseiből. Szívet melengető érzés, mely azt is jelzi: milyen csodálatos az ember, aki az ezredrész-pillanatnyi örömöknek és csodáknak is képes örülni…

A pillanat varázsa: a vágyainknak bódító, édes mámora, az összeölelkezés remegő csodája. A másik tisztelete és óhaja. Az, egy törékeny pillanatra megkapott ajándék a sorstól…

A pillanat művészete a fotózás is, amely igyekszik visszaadni az érzést, a látványt, a képet: a dolgok összességét, amely szemedben ragyog, és lelkedben dalol…

A pillanat varázsa ezért szép! Megállítja, megőrzi a világ törtető zajában az embert, hogy lelke megmártózzék az élet apró csodáiban…

Bicske. Galagonyás dűlő, 2007. augusztus 05.  

*

AZ AUTÓ

Az autó büszke volt szép ruhájára. Szerinte ő a legszebb a világon. Mindenki őt bámulta, őt csodálta, bármerre suhant…

Egy idő után nem tetszett neki, hogy fekete a kereke. Olyan gyászos. Lehetne például rózsaszín, sárga, bíborszínű vagy fehér. Miért is fekete?! Egyre jobban gyűlölte a kerekeit, és így dohogott magában: – Úgy csúfítanak ezek a szörnyű, fekete kerekek!

A kerekek bánkódtak is ezért, hiszen ha ők nem gurítanák tovább, akkor csak egy helyben maradna az autó, és senki sem csodálná szépségét…

A bánat később haraggá, a harag gyűlöletté vált. Megleckéztetjük, megbosszuljuk az autó gőgösségét, nem számít, ha belehalunk is! – gondolták a szomorú kerekek…

Egyszer, amikor szédítő sebességgel száguldottak a sztrádán, a már lelkileg teljesen összezavarodott jobb első kerék elhatározta, hogy végez magával. Összeszedte mérgét, bánatát, szinte izzott a gyűlölettől – és szétdurrant. Az autó vezetője hirtelen elvesztette egyensúlyát, az autó pedig magabiztosságát. Egyre veszélyesebben húzott jobbra, majd belengett és teljes erővel nekirohant a szakadék melletti korlátnak, áttörte azt...

Az autó a mélybe zuhant. Szép ruhája sáros lett, gyűrött meg véres. A benzin kifolyt. A kerekek az égre meredve forogtak, segítséget remélve. A motorszív még dobogott egy darabog. Hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Lángok csaptak a magasba és gomolygott a füst…

Csak kiégett roncs maradt a szép, büszke, fehér autóból.

Budapest, 1993. január 24.

*

BETEGSÉG

Egész életében segíteni akart az embereken: a szerencsétleneken, az elesetteken, ezért hatalomra vágyott. Megkapta...

Ám olyan magasra került, hogy szédülés fogta el. Szemei előtt színes karikák ugráltak, látása halványult, és fülébe néha jutott el kevéske emberi hang...

Egyre romlott állapota. Még valamit látott. A távolban lévő emberek szorgoskodását apró kis hangyák őrült futkározásának vélte...

Aztán lassan teljesen megvakult, megsüketült, és – széttaposta a „hangyákat”...

Pedig nagyon sok szépet és jót akart cselekedni!

Budapest, 1996.

*

BŰNTELENÜL, SZABADON

A hegyen állt…Szívében boldogság és kesernyés fájdalom küzdött egymással…

Akkor, éppen 31 éve, itt álltak egymás mellett fiatalon, boldogan, szerelmesen. Csodálták a hegyeket, a madarak énekét és a lent békésen nyújtózkodó várost. Átölelték egymást, és úgy érezték, hogy így maradnak mindörökre…A meghitt pillanat varázsa végigrobogott vérükben, és beleborzongtak.

Aztán megtörtént az iszonyú tragédia...

Mindent végiggondolt: az életét, a küzdelmeit, az örömeit, a kudarcait…

Mindenért őt vádolták, pedig vétlen volt és védtelen. Igaztalanul bűnhődött, bűntelenül…

Még utoljára megnézte a várost, melyet a Nap végső sugaraival végigsimított. Aztán csak mérhetetlen nyugalmat érzett, végre igazit, mert megszabadulhatott a hatalmas tehertől, amely a lelkét nyomta…

Szabad lett. Igazán szabad!…

Torkát sírás fojtogatta, arcán végiggördült a könny… Már többé nem „bűnös”. Nem is volt az sohasem. Szabad!…

Ki a bűnös, hogy annyi éven át szenvedett bűntelenül?! -

Állt mozdulatlanul, egyedül. Némán hallgatta a nyári rigó édeskés-szomorú énekét, amely az emlékek könnyű fátyolán át szűrődött szívébe…

Budapest, 2004.

*

AZ ÉNEKES MADÁR

A hatalmas erdőben sok ezer madár élt. Voltak közöttük egyszínűek, tarka tollúak, raccsolók, rikácsolók, búgók, vijjogók és énekes madarak. Mindegyik élte a maga életét. Az énekes madár szabadon röpdösött és zengte szépséges énekét. Híre is ment a világ minden égtája felé.

Sokan szerették volna, ha csak nekik zengné szép dalát. Törték is fejüket, hogy miként lehetnének az énekes madár egyedüli birtokosai. Mindenféle cselhez folyamodtak, hogy rabul ejthessék. Ám a madár nem lett senki tulajdona. Egy, madárénekért rajongó uralkodó nyájas kérésének mégsem tudott nemet mondani. A meghívás pedig így hangzott: „Jöjj hozzám vendégségbe szép hangú énekes madár! A kertemben élhetsz, szabadon repdeshetsz...

Akkor és azt énekelhetsz, ami a szívednek és lelkednek a legkedvesebb. Ha nem érzed jól magad nálam, akkor bármikor visszarepülhetsz az erdőbe! Bennem bízhatsz, mert én mindig megtartom a szavamat!”.

Elrepült hát az uralkodóhoz és valóban szabadnak érezte magát. Vidáman repdesett és önfeledten énekelt. Az énekes madárnak pedig sokasodtak az irigyei. Azt terjesztették róla, hogy a kert egyik legtávolabbi részében olyan énekeket zengedez az egyre növekvő hallgatóságnak, amelyekben a vendéglátóját gyalázza. A rémhír terjesztésben elöl járt az uralkodó tanácsadója, mert gyűlölte a madarat szép énekéért és attól tartott, hogy egyszer majd elveszíti az uralkodó kegyeit.

Az uralkodó haragra gerjedt, ám nyájasan kérte az énekes madarat, hogy ne repdessen olyan messzire, mert fáradt elsétálni a kert távoli zugába meghallgatni énekét. A tanácsadó pedig egyre gyártotta és vitte a hazug híreket az uralkodóhoz. Az pedig egyre kisebb területen kérte repdesni az énekes madarat. A madár meg mivel tisztelte és szerette vendéglátóját, mindig eleget tett kérésének, nem is sejtve, hogy mi az oka a nyájas kérésnek.

A tanácsadó pedig egyre bőszebben gyártotta a hazugságokat és elhatározta, hogy

fondorlattal kalitkába kényszeríti az énekes madarat. Azt híresztelte, hogy hatalmas sas garázdálkodik a környéken. Ennek bizonyítására egy széttépett madarat is bemutatott.

Az uralkodó azt mondta az énekes madárnak, hogy repüljön be egy kényelmes aranykalitkába, mert így aztán biztosan nem tudja felfalni a sas. Biztonságban érezheti magát és ott is kedvére énekelhet.

Ekkor az énekes madárnak félelmében sok minden eszébe jutott. Rádöbbent arra, hogy nyájassággal és álnoksággal egyre kisebb területen repdeshetett és énekelhette szép énekeit. Rájött, hogy haragosa, a tanácsadó kívánta kalitkába zárni és végképp rabságra ítéltetni. Őt, az énekes madarat, kinek mindennél többet ér a szabadság. Ám ha mégis igaz a madárfaló sas históriája, akkor inkább legyen áldozat, mint rab énekes madár…

Nem szólt senkinek. Magasba röppent és visszaszállt az erdejébe. Számára ott volt igazán szép és szabad élet. Ott, a gyönyörű lombok között. Ott a hűséges társak között, kiknek szívében a szabadság szeretete él, mióta madár él a földön.

Budapest, 2004

*

A FARKASCSORDA

A farkasok hatalmas falkába verődve vonítottak...

Volt egy vezérfarkas, aki eltervezte, hogy mikor, hol és mit ejtsenek zsákmányul. Voltak alvezérek, akik a csorda tagjait csoportokra osztva határozták meg a taktikát: mikor és milyen módon ejtsék el az áldozatot vagy áldozatokat. A falkában voltak a cselvetések szakértői, de voltak olyanok is akik a zsákmányok megszerzésben az ügyességükkel, a szorgalmukkal és a kitartásukkal kerültek a nagybecsű csapatba...

A hatalmas erdő jó vadászterület volt, így több farkascsorda is végezhette a maga dolgát. Éhezni egyik sem éhezett, volt bőven zsákmányolni való, és a szűkös időkre is tartalékoltak magunknak élelmet...

Történt egyszer, hogy rettenetes tél kerekedett. Hosszú volt és hideg, csikorgósan fagyos éjszakákkal. Kezdett fogyni az eleség, és a farkascsordák át-átlopakodtak a mások vadászterületére is. Más, idegen farkasok meg farkascsordák pedig, akiket még sohasem láttak, az ő területeiken vadásztak...

Mivel zord idők jártak, ezért be kellett osztani az eleséget.

- Én vagyok a vezéretek! Nekem van a legnagyobb tudásom! Szükségetek van rám, hogy megóvjalak benneteket minden veszélytől, ezért nekem több élelem jár, mint az egyszerű farkasoknak! - mondta a farkasvezér.

Így vélekedtek az alvezérek is...

Éppen ezért a Nagy Farkasgyűlésen ezt meg is szavazták!...

Telt-múlt az idő. Az egyszerű, becsületes, vadászó farkasok éhezni kezdtek, mert elfogyott az ennivalójuk...

Vártak, hogy majd ők is kapnak az általuk szorgalmasan összegyűjtött tartalékokból...

Ám hiába vártak. A tartalékok elfogytak. Több farkas mérgében és bánatában más, idegen csordákba ment...

Azt is megtudták, hogy néhány ügyeskedő, hízelkedő farkas a vezértől titokban kapott néhány falatot. Cserébe azt hirdették, hogy milyen jóságos és gondoskodó a farkasvezér...

Az idő pedig haladt tovább. A falkában megmaradt farkasoknak egyre jobban korgott a gyomruk, a tél pedig még hidegebb lett. Enni kellet volna valamit, de nekik semmi sem jutott...

A vezérfarkas és az alvezérek pedig erdő szerte gyűléseket tartottak és azt mondották, hogy tartsanak ki. Nemsokára nagyon sok ennivaló lesz, több, mint bárhol a környező és a legtávolabbi erdőkben. Mindenki azt és annyit ehet majd, amennyit csak akar!

Persze nekik volt mit enni a luxus odúikban!...

Ekkor már az éhező farkasok gyomorkorgásánál csak a morgolódásuk volt nagyobb. Egyre többen már nyíltan is hirdették:

- Jól becsaptak bennünket! Micsoda farkastörvények uralkodnak itt, minálunk?!...

Budapest, 1993. január 24.

*

MESE A KISEGÉRRŐL

A kisegér azt mondta az oroszlánnak:

-Vigyázz oroszlán, mert bekaplak! …

Az oroszlán ezen nagyokat kacagott, hogy zengett az egész erdő. A kisegér még kétszer szólt így az oroszlánhoz, aki most már gyanút fogott és többé már nem kacagott...

Negyedszerre pedig már rettegni kezdett a kisegértől, hátha mégis bekapja, ezért egyezkedni kezdett vele. Azt javasolta, hogy megosztja vele a barlangját és az összes zsákmányát...

Mikor a kisegér látta, hogy már nagyon retteg tőle az oroszlán, akkor hatalmasra tátotta száját – és bekapta az elgyávult oroszlánt!

Budapest, 1989. december 10.

*

KÉT KÖRTE

A táj didergett a hidegnek mondható éjszakában. Tél volt. Ennek ellenére még hófoltok sem voltak a környéken…

Aztán enyhébbre fordult az idő, s végül tavasz lett. A fű zöldülni kezdett, s a fák duzzadó rügyei szétpattantak. Levélkék, virágocskák lettek belőlük, majd a virágokból apró kis körte-gyermekek…

A Nap sütött, felhők kergetőztek az égen, szél fújt, eső szemerkélt. A nappalokat éjszakák követték, az éjszakákat meg nappalok. Miként a többi fa, úgy a körtefa is szép lombokat növesztett, s a levelek közül egyre nagyobb körték villantak elő.

Jöttek a seregélyek, férgek és minden gyümölcspusztító rovarok, körtedarazsak, aztán levéltetvek, lepkék, aknázó legyek. Ez utóbbiak egyre több körte testét szúrták meg, belerakták tojásaikat, amelyek aztán a körtével együtt növekedve kukaccá lettek és falánkságuknak köszönhetően nagy járatokat fúrtak a gyümölcs belsejében.

Később megjelentek a fülbemászók, amelyek a körtefa törzsén felkúsztak az ágakhoz és végül a körtékhez. Az egyre növekvő körték a fűbe zuhantak, mivel a fülbemászók szorgos munkájuk eredményeképpen az ollóikkal elválasztották a körték szárait az ágaktól…

Jöttek a szelek és viharok, jégesők és vad orkánok, amelyek újabb körtéket taszítottak a mélybe.

Végül csak két körte maradt a fán egymással összebújva, akár a szerelmesek. Óvták és szerették egymást. Szép szavakat suttogtak egymás felé. Éltek, vigadtak. Boldogok voltak. Boldogok, mert a sors úgy hozta, hogy egymás mellett élhettek szeretetben. Hiába fújt a szél és rázta az ágakat. Ők összeölelkezve védték egymást. El is gondolták, hogy milyen csodálatos az élet és a sors, mert megvédte őket minden bajtól…

Aztán jött egy nagyobb ollójú fülbemászó és feléjük közeledett. Félelmetes volt. A körték összeölelkeztek és féltek: most mi lesz? Az éles olló a körtefiú szárát lassan-lassan vagdosni kezdte. Ők pedig sírtak: „Istenem, mi lesz velünk? Mi lesz velem?”. Ám a gonosz fülbemászó tovább vágta a körtefiú szárát, míg az fájdalmas jajgatással a fűbe zuhant. Testébe a lekaszált fű tövének éles dárdái fúródtak. A fájdalmaktól még jajdult egy kicsit és lassan megszűnt a szíve dobogni…

Este lett. A fán maradt árva körteleány bánatosan sírt. A zokogását a tücskök dala kísérte, s a környék fáinak levelei szomorúan sóhajtottak a fülledt éjszakában…

Bicske. Galagonyás dűlő, 2007.- július 27.

*

MESE A ZABELVONÁSRÓL

Nagyon régen, mikor még a lovak ereje is sokat számított a földnek a megművelésekor, élt egy gazda, akinek sok lova volt. Mindenki a lovak csodájára járt. Hírüket hetedhét országon túl is ismerték, mert olyanok voltak akár a mesebeli táltosok.

Sokat dolgoztak, ám szőrük fénylett az egészségtől. Aki gondjukat viselte, az tudta, hogy tisztán kell tartani őket, meg jól etetni zabbal és más, lovaknak ízlő finomságokkal…

A szorgos lovak egyre több hasznot hoztak a gazdájuknak, ám az mégis több pénzre vágyott, nagyobb gazdagságra. Az is eszébe jutott, hogy talán túl sokat és túl finomat esznek ezek a lovak. Meg kéne nézni, hogy mit is esznek? – gondolta…

A gondolatot tett követte, és lement az istállóba. Amint a lovak között járt, az egyik ló felhorkant. Erre ő, mivel mély gondolataiba merülve járt közöttük, hirtelen megijedt, arrébb ugrott és beleesett az egyik ló jászlába. Úgy sikerült belezuhannia a jászolba, hogy a szája belefúródott a ló előtt halomban lévő zabba, amit kóstolgatni kezdett...

Amint ízlelgette a zabot, az járt az eszében, hogy milyen finom is ez a zab. És pont ezt eszik a lovak?! Mennyit meg lehetne spórolni, ha nem kapnának annyi és ilyen finom zabot. Még gazdagabb lehetne…

Ahogy teltek a napok, hetek, sőt a hónapok, a gazda mindig kevesebb zabot engedélyezett a lovaknak…

A gazdagsága nőtt, ám a lovak kezdtek elfáradni, nyugtalanok lettek, amelyikük legyengült, még meg is betegedett...

Erre ő megparancsolta, hogy verjék meg azt a lovat, amelyik nem akar dolgozni. A gondozók hiába mondták, hogy ez nem vezet jóra, de a gazda hajthatatlan maradt…

Történt egyszer, hogy a gazda bement az istállóba leellenőrizni, hogy végrehajtják-e parancsait, mert aki ellene cselekszik, azt elbocsátja…

Amint a lovakat mustrálta, az egyik, még jó erőben lévő ló felhorkant, elszakította a jászolhoz rögzítő kötelet, hátsó lábaival nagyot rúgott – és a gazda a földre esett…

A bátor ló szólt társaihoz, hogy szakítsák el istrángjaikat és meneküljenek ki az istállóból…

Így is történt. A lovak utolsó erejüket megfeszítve, felbőszülve szétszaggatták köteleiket és kiviharzottak az istállóból. Gomolygott a porfelhő, amerre vágtattak. Mikor egy szép rétre érkeztek, megpihentek és jót legeltek. Kisvártatva aztán robogtak tovább, minél messzebbre a gonosz gazdájuktól…

Az hiába kereste, meg nem találta őket, mert elmentek egy idegen országba…

Az esetnek híre terjedt, és azóta is tartja az a mondás:

„Ha elvárjátok, hogy jól dolgozzanak a lovak, akkor zabot is adjatok nekik, ne csak ütleget!”.

Budapest, 2010. március 8.

*

MESE EGY JÓ BARÁTRÓL

Volt két hasonló gondolkodású, egy fiatalabb és egy már tőle korosabb ember. Hosszú éveken át szinte igaz barátként viseltettek egymással szemben...

Történt egyszer, hogy fontos megbeszélésre hívta az idősebb barát a fiatalabbat, és annak helyéül saját kertjét jelölte meg, ahol már több éven át kellemes pillanatokat töltöttek el.

Megy az ifjú barát az idősebb baráthoz, s amint éppen a csodaszép kerten gyalogolt keresztül, észreveszi, hogy annak két kutyája nagyon morog rá, amit azelőtt nem tettek. Sőt azt is észrevette, hogy az egyik kutya új. Nem gondolt semmire, mert látta öreg barátját, aki kertjében ült árnyas fája alatt. Ahogy közeledett feléje, meglepetten látta, hogy öreg barátja magába roskadtan, sőt kicsit félelmetes közömbösséggel ült a székén. Ekkor eszébe jutott, mi lesz, ha a két kutya megvadul, mert az állatoknál ilyen gyakran előfordulhat...

Ami megtörténhet, az meg is történt. A két kutya morogva, vicsorítva megtámadta ifjú barátunkat, az hiába tekintett kérdően és szólt az idősebb baráthoz, aki csak közömbösen ült és nem szólt semmit, sőt mivel megszomjazott bement a lakásába…

Ifjú barátunk pedig küzdött a két kutyával, amelyek a tisztára mosott, tisztességes ruháját kezdték szaggatni. Először csitította a kutyákat, ám amikor azok egyre vadabbak lettek, dühössé vált. Az idősebb, már régóta ismert kutyába mérgében jól belerúgott, az pedig kicsit szűkölve visszavonult. A fiatalabb kutya egyre vadabb támadást intézett ellene, már a húsát és a lelkét is szaggatni kezdte. Közben visszajött az idősebb barát, akit igaz barátjának hitt és az nem szólt egy szót sem...

Ifjú barátunk néhány jól irányzott rúgás után, tépetten, megmarva, vérző testtel és lélekkel megszabadult az eszeveszett ifjabb kutyától is és kimenekült a kertből.

Ekkor jött rá a fiatal barát, hogy az idősebb nem is az, mint akinek gondolta őt, mert egy barát nem cselekszik így és nem lehet ennyire kegyetlen.

Budapest, 2010. április 23.

                                   *

MESE A TŰZKIRÁLYRÓL

MEG A JÉGKIRÁLYRÓL

A Zöld Üveghegyen innen, a gyémántvirágok országán túl: a Tűzkirály birodalmában sohasem nyugodott le a Nap. Pirosak voltak a fák, piros lombokkal, vörös rózsák lángoltak a szép kertekben. Hetedhét országon is túl híre járta a gyönyörű kertnek. A Tűzkirály palotája kék volt, a tető aranyzsindelyekből és az ablakai pirosak. A király nagyon szerette a vidámságot.

Szorgos kis lángmanócskák táncolták körül és énekeltek:

Mi vagyunk a lángmanócskák,

a szívünk-lelkünk csupa tűz.

Minden piros tőlünk ered,

és csúf bánatot messze űz.

Éljél sokáig Tűzkirály:

lángoló tűz, pirosló vér!

Köszöntünk – a lángmanócskák,

Éljél örökig! Élj, élj, élj!

                                          *

Gyémánttrónusáról figyelte őket a király és boldog volt, mert látta, hogy milyen kedvesek. A lángmanócskák sohasem tértek nyugovóra. Szétröppentek a világban, hogy örökké legyen tűz az emberek vérében, szívében és lobogjon a láng a tűzhelyeken.

A Tűzkirálynak volt egy szépséges és kedves leánya, aki szerette az embereket és naponta énekelte:

Mennyi sok ember lakik a Földön?

Mennyi szív dobban édes örömtől?

Bánat ne sorvassza arcotokat!

Szívemben hordom a sorsotokat!

Bánat ne sorvassza arcotokat!

Szívemben hordom a sorsotokat!

Mennyi sok ember lakik a Földön?

Mennyi szív dobban édes örömtől

                                                                        *

Amikor csak tehette, melegséget, tüzet és reményt adott az emberek szívébe, ezért szerette is őt és a Tűzkirály mindenki...

Rossz szemmel nézte ezt a szomszéd ország királya, a Jégkirály. Elhatározta, hogy elpusztítja őket! Dermedjen minden jéggé! Ne legyen öröm, csak csend, csend és mindenütt a jég birodalma!

Felkészítette seregét. Hatalmas jéglándzsák sűrűsödtek az ég felé, hogy megtámadják a boldog Tűzországot...

A jégkatonák félelmetes dörgő hangon énekelték:

Rontani megyünk, tam-tararam,

a Tűzországot, tam-tararam!

Dermedjen jéggé a tűzvirág!

Ének ne szálljon, és a világ

maradjon néma, mozdulatlan!

Lerontunk mindent vad-haragban!

Rontani megyünk, tam-tararam,

a Tűzországot, tam-tararam!

                                        *

Felharsantak a jégkürtök, a lovak jeges leheletet prüszköltek a fákra: jéggé dermedtek a tűzrózsák és csengve roppantak össze...

Aki útjukba került vörös jégoszloppá változott. A Jégkirály gőgösen nézte, hogyan növekednek a vörös jégoszlopok. Pöffeszkedett jégtrónusán, amelyet négy jégember tartott a vállán. A jégtrónusról súlyos jégcsapok csüngtek alá és gonosz dalt bongtak, mikor összeverődtek:

Éljen a jég és vesszen a tűz!

Döfd át a szívet hegyes jégkard!

Ne legyen öröm soha a Földön,

boldogság hangját soha ne halld!

A Tűzkirály országában egyre több ember vált jégoszloppá a gonoszság miatt. A jégkatonák törtek előre. Már csak a Tűzpalota és népe nem esett áldozatul a Jégkirály haragjának...

Tanakodott is a Tűzkirály az udvari bölcsekkel, hogy mitévő is legyen, amikor hirtelen berepült egy jégdárda az ablakon és keresztüldöfött hét tűzmanócskát. Azok egy szempillantás alatt jégtömbbé váltak. Lett is nagy riadalom a Tűzpalotában...

Már a kapukon dörömböltek a jégkatonák és addig döngették azokat hatalmas faltörő kosokkal, míg be nem szakadtak a kapuk. Törtettek előre a jégkatonák vad haraggal teremről-teremre, míg a Tűzkirály elé nem értek. Az szeméből lángokat lövellt és tíz jégkatona semmivé olvadt, ám egy szempillantás alatt ismét megjelentek...

Egy jégnyíl a Tűzkirály szívébe repült és ő azonnal jéggé dermedt...

Hasonló sorsra jutott az udvar összes népe, csak a szépséges Tűz-királylány tűz-sebesen rohant termeken keresztül az üldözői elől. A jégkatonák robogtak utána, zengett-bongott a jéggé vált palota. Utolérték, és a királylány kétségbeesetten markolta meg a jégkardot, amellyel le akarták döfni. A vére rögtön kicsordult. A katona ekkor megdöbbent, és csoda történt! Egy csepp vér rácseppent, és rögtön tűzemberkévé változott!...

Ebben a pillanatban a Jégkirály alatt összeroppant a jégtrónus, a földre esett, majd egy gyönyörű tó keletkezett.

A tóban aranyhalak fickándoztak és fehér hattyúk úszkáltak, fejüket magasztosan felemelve...

Lágy zene hangzott és vidám dal csendült a visszaváltozott tűzemberkék ajkán:

Győzött a tűz, a szép szeretet,

a vérben égő szép szeretet!

Jégkirály meghalt, győzött a szív!

A rideg felett győzött a szív!

                                           *

Tűzországban ismét jókedv kerekedett. Táncoltak a tűzmanók és boldogan énekeltek...

Még most is énekelnek, mert nem halnak meg soha. Esténként hallgassátok meg a tüzet, hogyan duruzsol a kályhában: - ők énekelnek!

                                           

Budapest, 1970. április 15./

Budapest, 2012. december 1.

*

MESE A KIS KÉK HARANGVIRÁGRÓL ÉS A HOLDKIRÁLYRÓL

Az erdő lakói: fák, virágok, füvek és állatok sok évszázadokon át békében és nyugalomban éltek. Nem háborította őket senki és semmi...

Ám egy napon iszonyatos hangok zavarták meg az erdő csendjét: autók robogtak, láncfűrészek bőgtek, fejszék csattogtak, hatalmas fák döngve zuhantak a földre. Az erdő lakói, aki csak tehette menekültek az erdő belsejébe. A fák, a virágok és a füvek sehova sem tudtak menekülni...

Az Ember jött el, hogy elpusztítsa az erdőt, és az összes lakóit!...

Csak éjjelente volt egy kis csend, amikor megnyugodhatott a lélek! Ám nem tudták, hogy meddig lesz nyugalom – és élhetnek-e, élve maradhatnak-e egyáltalán az őseik által is lakott, évszázadok óta háborítatlan helyen...

Egy nyugalmas nyári éjszakán, amikor szél borzolta a fák lombjait és felhők kergetőztek az égen, egy kis kék Harangvirág felvette cipőcskéjét, elindult, hogy találkozhasson a Holdkirállyal, elmesélje neki saját és társainak sok-sok bánatát...

Minden virág édesen pihent a zöld fűágyban. Kelyheiket becsukták. Csak a fáradhatatlan tücskök ciripeltek, a baglyok pedig tágra nyílt szemmel figyelték az erdőben az élelemért futkosó egereket...

A kis kék Harangvirág félve lépkedett, minden zajra felfigyelt. Látni akarta a Holdat, de a hatalmas lombok, mint valami sötét szörnyetegek, eltakarták előle. Nagyon félt...

Mikor elállt a szél, az éjszakai erdei világ is csendesebb, barátságosabb lett. Ahogy ment előre, egyszerre csak egy tisztásra ért, ahol őzeket látott békésen legelészni. Odament hozzájuk és megszólította őket:

- Kedves őzikék! Mondjátok meg, hogy miként tudok eljutni a Holdra! Szeretnék beszélni a Holdkirállyal.

- Mi nem tudjuk. Menj el a Medve apóhoz, aki az odvas tölgyfában lakik! Ő mindent tud...

A kis kék Harangvirág ment, mendegélt. Már nagyon elfáradt, a cipője is szakadozni kezdett és a talpát gonosz tüskék sebezték, amikor végre megtalálta Medve apót. Ő békésen szunyókált a tölgyfa odújában és bizonyára mézről álmodott, mert a nyála is kicsordult az alvás közben.

A kis kék Harangvirág halkan megszólalt:
- Üdvözöllek Medve apó! Ne haragudj rám, hogy megzavartam álmodat!

A mackó hosszas morgolódás, dörmögés után felébredt és mérgesen mondotta:
- Adta-vette, teremtette! Ki merészeli az álmomat zavarni?!
- Én vagyok a kis kék Harangvirág! - mondotta cérnavékony hangján.
- Miért ébresztettél fel?
- Azért Medve apó, mert szeretnék beszélni a Holdkirállyal, de nem tudom, hogy miként juthatok el hozzá. Te biztosan tudod!
- Én nem tudom, de menj el a sashoz! Ő már járt a Holdkirálynál.
-Köszönöm Medve apó!

És ment, ment előre. Találkozott

sok fehér és színes kalapú, alvó gombával. A házaikban békésen szunnyadó csigákkal, a ringatódzó zöld fűszálakon és leveleken édesdeden pihenő bogarakkal...

Már nagyon sokat gyalogolt, amikor végre elért egy nagy fához, amelynek legtetején megpillantotta a sast, aki látván érkezését, megszólalt:

- Tudom, hogy mi járatban vagy, mert láttam messzelátó szemeimmel, hogy Medve apónál voltál és ő küldött. Csak akkor küld hozzám valakit, ha az a Holdkirállyal szeretne találkozni.
- Ó, hát elvinnél engem a Holdkirályhoz? - örvendezett a kis kék Harangvirág.-
- Igen, elviszlek. Itt van egy szép meleg cipőcske, azt húzzad a lábadra, mert a tiéd szétszakadt! A repülés közben szükséged lesz rá...
- Nagyon köszönöm kedves sas! - hálálkodott a kis kék Harangvirág.
- Most pedig jól figyelj ide! - kezdte mondókáját a sas, majd így folytatta:
- A hátamra fogsz ülni, és erősen kapaszkodj a tollaimba, mert a gondolatnál is sebesebben szállunk! Szemeidet csukd be, mert különben leszédülsz a hátamról és el fogsz veszni a Világmindenségben!...

És huss! - felrepült a sas, szállt a gondolatnál is sebesebben. A kis kék Harangvirág becsukta szemeit, mert nagyon félt. Egyszer azt érezte, hogy meleg levegőn szállnak keresztül, aztán hidegen, mert nagyon fázott – és végül melegséget érzett. Ekkor megszólalt a sas:

- Megérkeztünk. Most már kinyithatod a szemeidet!

Mikor kinyitotta a szemeit a kis kék Harangvirág, a szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól: minden fa és virág színaranyból volt...

Ezüsthajú tündérlánykák táncoltak körül egy csodálatosan szép leányt, akinek szeme kék volt, mint a tiszta tó, amikor lépegetett, akkor úgy hullámzott a haja, mint az aranyló tenger. Olyan fényes volt, hogy majdnem megvakult a sugaraktól.

A kis kék Harangvirág megszólította a szépséges leányt:
- Gyönyörű leány! Bizonyára te vagy a Holdkirály leánya? Vezess az édesapád elé, mert beszélni szeretnék vele!
- Jöjj velük táncolni egyet, aztán az atyámhoz kísérlek! - szólt a Holdkirály leánya...

A tündérlánykák kecsesen táncolták körbe a Holdkirály leányát és a kis kék Harangvirágot. Arcuk kihevült az örömtől, ajkukon szállt a vidám ének:

Ó, szépséges Hold leányka:

fénysugár szemed világa!

Tekints, tekints a világra!

Hadd ragyogjon, legyen szép:

mint egy édes álomlép!

Legyen boldog minden nép!

*

Amikor befejeződött az ének és a tánc, a kis kék Harangvirág megtapsolta őket, aztán elmentek a Holdkirály elé...

A Holdkirály gyémántpalotában lakott. Olyan óriási oszlopok nyúltak a magasba, hogy szinte nem is lehetett látni a tetejét. Minden gyémántból volt és csillogott. Egy nagy terem közepén hatalmas üstben vakító tűz táncolt és olyan gyémántszikrák röppentek a magasba, mint a csillagok...

Amikor a Holdkirály elé értek, akkor királylány megszólalt:
-  Édesapám, ez a kis kék Harangvirág beszélni szeretne veled!
-  Beszélj hát! Mi járatban vagy kis kék harangvirág? - szólt a Holdkirály.
- Hatalmas és kedves Holdkirály! Azt kérem tőled, hogy amikor a Földre hinted arany és ezüst sugaraidat harcolj a könyörtelen és meggondolatlan, erdőpusztító gonosz emberek ellen! Fényed szálljon a gonoszok szívébe, lágyítsd meg őket, hogy ne pusztítsanak el annyi sok erdőt és virágot! Nekünk, a növényeknek és az állatoknak a szép otthonait. Neked semmibe sem kerül! Bűvös hatalmaddal a szíveket érzővé és megértővé tudod tenni! El tudod érni azt, hogy ne mindenütt pusztítsanak értelmetlenül, hanem reánk is gondolva, a jövőt is védve, új erdőket, új lakhelyet telepítve számunkra is. Így nem kell rettegni, hogy mi lesz velünk és gyermekeinkkel!...
- Holdkirály elgondolkodott azon, amit a kis kék Harangvirág mondott, és elhatározta, bűvös erejét és hatalmát felhasználva segíteni fog, majd a következőket mondotta:
-  Menj haza nyugodtan kis kék Harangvirág! Kérésedet teljesíteni fogom!
- Köszönöm a jóságodat Holdkirály! Tudom, hogy varázserőd csodát fog tenni! - hálálkodott a kis kék Harangvirág!

Visszament a sashoz, aki visszarepült vele a Földre...

Megköszönte a sasnak, hogy ilyen jó volt hozzá. Mire azt a következőket mondotta:
-  Elvittelek a Holdkirályhoz, mert láttam, hogy nemes szándék vezérelt! Én segítem azokat, akiket szeretik és védik az erdei világot és annak lakóit!...

Reggel, amikor felébredtek a fák, virágok és az erdő összes állatai, csodálkoztak azon, hogy az emberek nem pusztították tovább az erdőt, hanem lassan elvonultak...

A virágok vidáman ringatóztak a szélben, illatukat széthintve a világba, a tarka lepkék és a méhecskék örömmel szálldostak körülöttük...

S a kis kék Harangvirág nagyon boldog volt. Visszavonult egy hűs fa alá és zokogott örömében, mert csendes megnyugvásban élhette életét az erdő minden lakója. Boldog volt azért is, mert a jóság győzött a gonoszság fölött.

Nagyatád,1970. Szeptember 3./

Budapest, 2012. december 3.

*

TÉL VAN

A fák ezernyi barna ág-kezeiket könyörgőn nyújtják az ég felé. Tél van, bár mégsem takarja hóbunda a táját. A kopogósra fagyott földön sziszegve kúszik a szél, majd felröppen a fákra. Eszelősen megrázza a dermedtségbe zuhant ágakat…Később elsomfordál és a felhők mögül megcsillan a Nap, sugaraival megsimogatja a fákat…

Érzik a fény melegét, ám bensőjükben az örök időktől vezérlő bölcsesség azt kívánja: most aludni kell!…Pihenni!… Hiába olykor egy-egy sugár kacérsága. Hiába a tavasznak hitt fuvallat. Hiába a kápráztató verőfény és a rigófütty. Tél van! Január! Tél…

Az ágakon szunnyadó rügy-házikókban alszik a remény. Alszik a napfényre vágyakozás. Alszik. Ám éberen őrködik az íratlan szabály, amely a génekben lakozik szép örökségül: csak akkor és azt kell cselekedni, amit az évezredek bölcsessége kíván az adott időben!

Budapest, 1993. január 24.

*